Bruckner Éva, Csepeli György, Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye (részlet)

Rejtekhely a Bakonyban

Az erdős Bakony kis falvai közé tartozik a történet színhelye: Lókút-Óbánya. Földművesek, napszámosok laktak itt, és két földesúr osztozkodott rajtuk: a Komárom vármegyei Zámory Károly, majd fia, Kálmán és a Veszprém vármegyei Marton Zsigmond. Mind a ketten több vármegyére kiterjedő táblabírói tisztséggel rendelkeztek. A napjainkig álló kastélyt Lókút-Óbányán az 1830-as években Meszlényi Antal építette fel, kinek egyik lányát Marton Zsigmond, másik lányát Zámory Károly, Kálmán édesapja vette felségül. A népes Meszlényi családnak egy másik ága Kossuth Lajoshoz kapcsolódott: nővére, Zsuzsánna Meszlényi Rudolfhoz ment feleségül, Kossuth Lajos pedig Rudolf testvérét, Terézt vette el. Házasságuk szintén a Bakonyban, Csárda-pusztán, az út mentén álló kis kápolnában szenteltetett meg. Ebből a kapcsolatból három Kossuth gyerek született. A legidősebb, Ferenc hétéves volt, mikor a forradalom kitört Pesten, öccse, Lajos Tivadar két évvel, húga, Vilma három évvel volt nála fiatalabb. A Kossuth család 1848 végéig Pesten lakott a Szép utcában, ahol gyakran tanúi voltak apjuk éljenzésének. Decemberben azonban már más élményben is részük volt. Az osztrák fősereg elől a kormánynak menekülni kellett Pestről. A gyerekek sem maradhattak itt, ezért először Szolnokig, majd innen gyorspostával, kocsival és szekérrel Debrecenbe vitték őket. Az igazi nagy megpróbáltatás 1849 kora nyarán köszöntött rájuk, amikor szüleik arra kényszerültek, hogy a kormánnyal együtt Szegedre menjenek.

Mivel a Meszlényi hölgyeken keresztül Marton Zsigmond és Zámory Kálmán Kossuth Lajossal rokonságban volt, a családok tartották egymással a kapcsolatot. A kastély parkjában ma is található egy hatalmas mamutfenyő, mely alatt – úgy hírlik – Kossuth Lajos üldögélt látogatásai alkalmával. Kossuth Ferenc kései visszaemlékezésében megemlíti, hogy családja a nyarat egyszer édesanyja rokonainál, Lókúton, a Zámory-kastélyban töltötte. Így a Kossuth gyerekek már bujdosásuk előtt felfedezhették a parkot fáival, rejtekhelyeivel. Másodszori idekerülésük a tavaszi hadjárat utáni meneküléssel kezdődött.

1849 tavaszán az osztrákok összefogtak ellenünk az oroszokkal: júniustól 198 ezer orosz katona hatszáz ágyúval csatlakozott a magyar szabadságharc leveréséhez. A kormány július 12-én végleg elhagyta Pest-Budát, s vele Kossuth és felesége is. Ők Szegedről Aradra, majd török földre menekültek. A gyerekek útja különvált a szülőkétől. Ekkor kapott megbízatást Boross Sándor, Csikvánd (Téttől 9 km) birtokosa a Kossuth gyerekek megmenekítésére. „Nőm unokaöccse, Boross Sándor a legszolidabb karakterű hazafiak egyike, rendíthetetlen, mint a kőszál becsületességben (…) nem szégyell dolgozni, akármint a világon, lelke ép és erős, mint teste” – mutatja be maga Kossuth Lajos gyermekei megmentőjét. Boross és a gyerekek elhagyva Pestet, Dunaföldvárnál átkelve a Dunán, Veszprém vármegyébe jutottak. Velük tartott Ruttkayné Kossuth Lujza (Kossuth nővére), Karády Ignác nevelő, Marton Antónia (Marton Zsigmond nővére), egy Mari nevű szobalány és a kocsis. Pest lakói aggódva figyelték az elhagyott házat.

– Hova lehettek a Kossuth gyerekek? – tanakodtak. – Csak nem valamelyik börtönbe hurcolták őket?

S míg a Szép utcai ház előtt kémlelve meg-megálltak az emberek, a menekülő kis csapat Boross-sal az élen egyik búvóhelyről a másikra ment. Első állomásuk Halimba – „hol a hegyek és sok nemesség között bátorságos helyen” érezte magát Berzsenyi Dániel is –, ott volt Boross családi háza (ma Fő utca 14). A gyerekeknek meg volt tiltva, hogy az utcán mutatkozzanak, így egész nap egy pajtában játszottak a zsellérgyerekekkel. Az osztrák hatóságok kitartó kutatása elől azonban tovább kellett menniük. Ezúttal Boross egykori soproni iskolatársánál, Mencshelyen, Bajsza János evangélikus lelkésznél kötöttek ki. Mind a pap, mind a falu lakossága nem félt a megtorlástól, szeretettel vállalta a gyerekek rejtegetését. Hogy minél nagyobb biztonságban legyenek, egy ideig a Halom-hegyi Isó-féle pincében is bujtatták őket, melynek fiatal földbirtokos tulajdonosa honvéd volt a szabadságharcban. Innen is tovább kellett azonban vándorolniuk, még beljebb, a Bakony sűrű erdeibe. Ekkor már meleg júliusi nyár volt, s a zöld lombok alatt különösen kellemes volt megpihenni a bujdosó kis csapatnak. De a futkározás az erdei tisztásokon csak alkonyig tarthatott, este pihenőre kellett térniük. „Boross Sándor ekkor lóhalálában felkereste a Bakony urát, Zámory Kálmánt, aki akkor Komárom vármegyei, csallóközi birtokán, Nagykesziben gazdálkodott. A még akkor fiatalember, még tüzesebb, mint később – írja Eötvös Károly, kinél jobban felidézni a történetet nem tudnánk, Boross testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólítani. Így szólította hát a Bakony urát:

„– Nos, testvér, bajt és becsületet hozok rád.

– Egyikre sincs nagy szükség, van belőle nekünk is. Mi jó szél hozott ide?

– A Kossuth-gyerekek (…) bujdosnak, rejtőznek. Úgy fordulni, hozzád kényszerülnek. Ott talán még jobb helyük lesz. Intézkedjél.

A Bakony ura felugrott ültéből. Kegyetlenül elkerekítette az áldóját.

– Fogatok rögtön.

– Hátha húz-von, zaklat német! Hátha golyó elé állít?

A Bakony ura nevetett.

– Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön! Kossuth gyerekeit csak meg kell mentenünk.

Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az ostromló osztrák sereg – hanem Győr felé. Intézkedett.”

A Kossuth gyerekek, kik mint a mesebeli árvák bolyongtak a Bakony erdőségében, így kaptak pihenőhelyet a Marton–Zámory-kastélyban Lókút-Óbányán. A még nagyobb biztonság kedvéért, Zámory tanácsára, egy idő után az épület mögött egy parasztházban húzták meg magukat egészen augusztus 24-ig. Ekkor váratlanul egy egész sereg katona fogta körül a kastélyt. Kossuth Ferenc idős korában így emlékszik vissza erre a szomorú eseményre:

„Berontott az osztrák gyalogság egy kormánybiztossal az élen, kinek feje melegebb lehetett, mint szíve, mivel mindig levett kalappal járt. Ezen búsmagyar és az osztrák bakák berontottak a Zámory-kastélyba. Emlékszem, miként billentek ki a kapukon, egyszerre jobbra-balra, feszes, szuronyos őrök, míg a házban folyt a kutatás – és emlékszem, miként jöttek egyszerre a parasztház felé, a meleg fejű osztrák-magyar biztos és az osztrák bakák. A paraszt családja pénzét kezdé rejtegetni a gerendák alá – a velük levő Boross a kukoricaföldekre ugorva, a ház mellett elmenekült, nekünk, kisgyermekeknek szigorúan meghagyták, hogy tagadjuk el nevünket, mintha ezen fogás segíthetett volna sorunkon. Én azonban, úgy látszik, hazudni akkor sem tudtam, és atyám nevére is büszke voltam, és amikor a hosszú hajú, meleg fejű állatember mellemre szegezte pisztolyát, és vérben úszó szemekkel, dörgő hangon kérdé: Ki vagy? Én felemeltem kis fejemet, és büszkén feleltem: Kossuth Feri!”

Nagy tanakodás kezdődött, hogyan találták meg ezen az isten háta mögötti csendes helyen a Kossuth gyerekeket. Óbánya kis magyar–sváb falu, lakosainak száma alig lépte túl ebben az időben a százat, s azok is mind, földesurukkal együtt, Kossuth-pártiak voltak. Nem is járt arra senki idegen, legfeljebb nyájőrzők, szénégetők, szentgáli vadászok, szegénylegények, de ezek inkább az erdőben kalandoztak. Zámory Kálmán szerint a zirci és a veszprémi vásáron járhatott el valakinek a szája. Meg is hagyta ispánjának, hogy nyomozzon utána, ki volt az áruló.

Mások a korabeli osztrák sajtóból értesülve, arról beszéltek, hogy egy Kovács Pál nevű ügyvédjelölt volt az áruló, s az ő vezetésével 40 lovas és 125 katona fogta el a három gyereket, majd Marton Antóniával, Karády Ignáccal és Mari dajkával Jablonowszky hadtestparancsnokhoz vitték őket.

Hozzájuk csatlakoztattak még egy elfogott társaságot, melyet szintén elsősorban Zámory Kálmán hozzájárulásával bújtattak az ugyancsak Marton–Zámory-tulajdonban lévő pénzeskút-pusztai kúriában. A majorság Marton Zsigmondhoz tartozó részét Splényi Mária, Guyon Richárd honvéd tábornok felesége bérelte, s ide az ő gyerekeiket menekítették a szabadságharc vége felé. Őket Pálffy osztrák dragonyos tiszt és csapata fogta el. A beszállásolt császári katonák úgy gondolták, legjobb, ha semmit nem hagynak a színhelyen, s nemcsak az ezüstöket, hanem még a Splényi nagymama híres befőttjeit is magukkal vitték távozásuk alkalmával.

A két társaságot Pozsony várbörtönébe szállították, ahol nyolc hónapig raboskodtak. Cellájukat szuronyos katonák őrizték. Az egész világ felháborodott az osztrák kormány véres megtorlásain és Kossuth gyermekeinek fogságban tartásán. Ennek, és nagyanyjuk, Kossuth Lászlóné folyamodványának köszönhetően kiszabadultak, s rövid pesti tartózkodás után végre találkozhattak szüleikkel Törökországban.

Zámory Kálmánt, bár az események fölötti felháborodásának a maga indulatos módján nemegyszer hangot adott, nem érte bántódás. Későbbi szerepléseinek azonban mindig nagy nyomatékot adott, hogy segített Kossuth Lajos gyermekeinek. Hosszú ideig úgy emlegették csak: „a lókúti bújtató”. 1867 után, mikor Kossuth vonzásából a Szabadelvű Párt tagjaként Tisza Kálmánéba került, lekopott róla ez a jelző.

Kockázatvállalása, tette Kossuth családjáért azonban – mint az emléktábla is bizonyítja – túlélte, s megérdemli, hogy alakját, jellemét ne csak a leszármazottak ismerjék, hanem az utókor is.

Bruckner Éva, Csepeli György,
Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye. A Zámoryak történetei
Kossuth Kiadó, Budapest, 2014