Történelmi látlelet családfakutatással | Bruckner Éva, Csepeli György, Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye

Posted on 2014. november 29. szombat Szerző:

0


Bruckner_Atengerszemu-bor180Zemen Annamária |

Csepeli György szociálpszichológus, Csepeli Miklós gépészmérnök, Bruckner Éva – Csepeli Miklós felesége – művészettörténész. Leszármazottai egy legendás alakokat felmutató családnak. Könyvükben elsősorban az anyai ág, a Zámoryak történetén keresztül bemutatnak csaknem négy évszázadot Magyarország történelméből.

A családfa megrajzolása önmagában is rendkívül érdekes. Elődeink megismerésével párhuzamot vonhatunk saját életünk és az övék között. A születési, házassági, halotti anyakönyvi kivonatok révén már az „egyszerű” genealógia is fontos, objektív adatokat ad az érdeklődő kezébe. A családfakutatónak lehetőséget nyújt arra, hogy a kapott információkat viselkedésbeli, pszichológiai szempontból is értékelje, és következtetéseket vonjon le belőlük. De mi történik akkor, amikor a kutatás egyben történelmi tényfeltárás is? Ilyenkor a nyomozás nem csupán a család számára érdekes, hanem ősein keresztül egy egész nemzet lelhet önmagára. Vagy legalábbis magyarázatot kaphat arra, jelenlegi sorsa miért és hogy alakult úgy, ahogy ma látjuk.

„Mélységes mély a múltnak kútja” – idézi Csepeli Thomas Mannt, aki azt boncolgatta, hogy a múlt kútjába alászállni egyet jelent látókörünk kiszélesítésével, elmélyítésével. Jövőnk a múltból ered, és abban a pillanatban, amikor az emlékek előtörnek – vagy éppen keresés nyomán rájuk találunk –, nem statikusak többé. Életre kelnek, megváltoznak, mert a jelen részeivé válnak. Az emlékezés nagy kincs: nem más, mint a teljes feledés mentőöve, a leghatékonyabb eszköz a halál elleni küzdelemben. Ugyanakkor az emlékezésnek – amelyben az elmúlt időket, a történelmet földolgozzuk – fontos szerepe van abban, hogy megértsük mindazt, ami körbevesz minket, megértsük feladatainkat. Választ kaphatunk a vágyak, remények, csalódások miértjeire. Az emlékezetnek ez a fajta megközelítése tehát azt jelenti, hogy a múlt előre mutat, az emlékezés a múlt megélése a jövőben.

Csepeli György bevezetőjében arra is rámutat, hogy a jövőt éppen a szóban forgó emlékezésnek a kulturálisan formált elemei, azaz a mémek adják. A mémek – akárcsak a gének – megszabják lehetőségeink határait. A mém fogalmát Richard Dawkins vezette be a köztudatba, az általa alkotott memetika elnevezés maga a mimézis (utánzás) és genetika (örökléstan) szavak kombinációjából ered. A memetika szerint az emberi tudat: az agyunkban megtelepedett és folyamatosan cserélődő mémek sokasága. A családfakutatással megtudhatjuk, milyen mémeket kaptunk őseinktől. Csepeli György általánosságban, a magyarságra vetítve az alkalmazkodás mémjét emeli ki; „Áldjon vagy verjen sors keze” – igen, tudjuk, tapasztaljuk, de mégsem hagytuk és hagyjuk ma sem, hogy a sors elsodorjon minket, hogy megsemmisítse ezt a nemzetet.

A Zámoryak története megidézi a magyar történelmet. A könyv 1613-as esztendővel indít, amikor Zámory Mihály nemesi oklevelet – armálist – kap II. Mátyás királytól. De ismerősebb az 1800-as évek báljainak, az „aranyemberek” időszakának világa, amikor a báltermekben „az aranytündérekhez hasonló lányok keringtek”. Ilyen tündéralak lehetett a tengerszemű hölgy is, a Jókai által regényhőssé formált Domonkos Teréz, aki Zámory Adolf első felesége. Ekkor a Zámoryak még földbirtokosok voltak, gazdagok és műveltek. Részletes leírást kapunk, korabeli feljegyzéseket olvashatunk a 19. századi nemesek életéről, a vadászatokról, a kúriákról, azok berendezéséről, a korabeli kulturális életről, a férfi–nő viszonyról.

Megismerkedhetünk patkós-teszéri Zámory Máriával, a koroncói úrnővel, aki a nemesi szellemi-kulturális élet egyik kiemelkedő alakja volt. Nem mellesleg: hagyatéka, a Győr városának adományozott családi könyvtár ma a kései utódok nagy kincse. Zámory Kálmán életútja apropóján betekinthetünk az 1848-49-es szabadságharc korába – ugyanis ő bújtatta bakonyi birtokain Kossuth gyermekeit. A nagyapa, Zámory Imre kora a Nagy (vagyis az első világ-) Háború időszaka. A „lóháton írt napló” számol be a katonai élet mindennapjairól. Zámory Imre lánya, Mária és Csepeli György házassága idején már a második világháború bombái robbannak, vagyis Trianontól eljutottunk a holokausztig.

E két nemzeti tragédiát Csepeli egyazon okra vezeti vissza: „A 19. században megteremtett polgári társadalom mit sem tudott kezdeni a nemesi rend nemzeti mémjeivel, melynek lényege […] a műveltség, az erkölcs, a közjó szolgálata volt. // […]a magyar identitás a sok tekintetben színlelt kapitalizmus idején szociológiai értelemben elvesztette mélységét, elszakadtak gyökerei, s nem jött létre a magyar polgárság mémje. Ami helyette létrejött, az kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza a magyarnak nevezett, de erkölcsi értelemben nem magyar ország szétesését.”

Vészharangot kongat ezekkel a szavakkal Csepeli György, és arra ösztönöz, gondolkodjunk egy keveset nemzeti ügyeinkről.

Aligha lehet tiszta lelkű, logikus gondolkodású ember, aki ne jutna arra következtetésre, hogy a boldogulás, a siker kulcsa az összefogás – nem pedig a szétesés, a széthullás. Hogy ezt megvalósíthassuk – sugallja Csepeli –, a józan kritika előtt is megtálló, teremtő eszmére van szükség, hogy identitásunk újra gyökeret verjen.

A tengerszemű hölgy rejtélye élvezetes könyv, ugyanakkor tudományos munka, hiteles jegyzetapparátussal, irodalomjegyzékkel, továbbá sok-sok korabeli képpel, leírással. Olvasható történelemkönyvként, esszéként, kordokumentumként vagy családkrónikaként. Bármilyen módon közelítünk is hozzá, igazi értéket, valódi minőséget kapunk.

Bruckner-Csepeli-Csepeli

Csepeli Miklós, Csepeli György, Bruckner Éva a könyv bemutatóján

Bruckner Éva, Csepeli György, Csepeli Miklós: A tengerszemű hölgy rejtélye.
A Zámoryak történetei
Kossuth Kiadó, Budapest, 2014
304 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 098 0319

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Könyvünk a Zámory családról szól, melyet II. Mátyás helyezett a nemesi rendbe. Az 1613-ben kezdődött és az azóta is tartó történet ezernyi szálon kötődik a mindenki számára közös magyar történelemhez és művelődéshez, nem általánosan mutatja be azt, hanem egyetlen család perspektívájából nézve közelíti. Műfaja egyfajta mikrotörténelem-írás, melynek most egy család, pontosabban annak anyai ága a tárgya.

A történetekben megismerkedünk Zámory Mihállyal, aki törökverő tettei miatt érdemelte ki a nemességet, az elegáns, szenvedélyes játékos Zámory Adolffal, a tengerszemű hölgy férjével, aki, bár más néven, irodalmi karaktergyilkosság áldozata lett. Zámory Károllyal, aki huszonkét éves korában életét vesztette a győri csatában, Zámory Mártonnal, Komárom várának hős védőjével, a Kossuth gyermekeit bujtató Zámory Kálmánnal, aki később hűségesen szolgálta Tisza Kálmánt, Zámory Máriával, a koroncói úrnővel és a körülötte kialakult szellemi-kulturális légkörrel, Zámory Imrével, akinek első világháborús naplója drámai dokumentuma a tiszti és a férj/apa szerep konfliktusának. Az ő élete is példa arra, hogy a folytonosan változó magyar valóságban mekkora terheket ró az emberre a hűség, a lojalitás, a megbízhatóság, a választott értékekhez való ragaszkodás.