Medveczky Balázs: Vigyázat, genyorok! (részlet)

Posted on 2014. november 28. péntek Szerző:

0


MedveczkyB_Vigyázat-genyorok-bor180A miniszterelnök karvalyszerű orrán megcsillant a fény, ahogyan a fejét kissé balra, felfelé tartotta, miközben minden arcizmával azon dolgozott, hogy mimikája tö­kéletes érdektelenséget mutasson az ellenzéki felszóla­lással szemben.

– Ostobák – gondolta magában, miközben az inter­pelláló képviselő altatóan monoton hangon sorjázta a költségvetés általa vélt hibáit. – Azt hiszitek, ez számít még?

Az ülés végeztével Borbély miniszterelnök úr mo­solyba öltöztette ábrázatát, a dolgozószobája felé tartva harsány jókedvvel köszöntötte a parlament folyosóin szembejövő titkárnőket, majd kíséretével bevonult a dolgozószobájába.

– Valami népszerű intézkedés kéne, mielőtt előjö­vünk az eladással – mondta Dani, a szóvivő.

Ujjai végigszántották sűrű fekete haját, ahogy ledob­ta magát a fotelba, majd megpihentek sötét bőrű arcán.

– Nyugdíjemelés? Játszótérprogram? – kérdezte Zoli, a miniszterelnök bizalmasa, miközben ledobta magát a Dani melletti kanapéra.

Zoli nyurga, fiatal, jóképű, szőke gyerek volt. Senki sem tudta igazán sem a kormányban, sem az ellenzék­ben, hogy mi is az ő titulusa, de jószerivel folyamatosan a miniszterelnök körül nyüzsgött. Programokat szerve­zett, beszédeket írt, tévévezetőket fenyegetett, szóval minden hozzá tartozott, amit magának akart.

– Nem jó – mondta Dani. – Valami olyan kell, ami mindenkit érint. Például áfacsökkentés.

– Az nem elég direkt. És a kereskedők lenyelik a hasznát – vetette ellen Zoli.

– De mi a lófaszból akarunk mi Róbert bácsit ját­szani, gyerekek? – tárta szét a kezeit a miniszterelnök, aki állva maradt. – Az is hazugság, amit költségvetés címén benyújtottunk. Nincsen egy huncut vasunk sem.
– Veszünk fel hitelt – vonta meg a vállát Zoli.
– Miért? Maradt még valaki, aki ad? – kérdezte Dani, és felröhögött.
– Úgysem kell visszaadni – röhögött vissza Zoli.
A miniszterelnök megvakarta a fejét, és nézte a fotel­ban ülőket. Azok kíváncsian néztek vissza rá.

– Ha hitelt veszünk fel, nekünk esnek az ellenzékiek. Ez persze lehet hasznos is, ha eltereli a figyelmüket az eladásról. De lehet káros is, ha feltüzeli őket, hogy még jobban rombolják a közvélemény előtt.

– Úgyis eladjuk, nem? Tök mindegy, mit pattognak – mondta Zoli.

– Vigyázz! Ezt párton belül sem fogják támogatni – csóválta a fejét a miniszterelnök. – Ha idejekorán kicsi­nálnak, fuccs az eladásnak.

– Aki éhes, annak be kell tömni a száját. Pénzzel – mondta gúnyosan Zoli. – Majd korrumpáljuk ezt a sok kivénhedt mamutot, és mindjárt megmagyarázzák egymásnak, hogy mennyire fontos az eladás.

– Ez tényleg így van – bólogatott Dani. – De ehhez tényleg nem ártana dobni egy kicsit a népszerűségi in­dexeden, hogy érezzék az erőt a srácok.
– Ingyen sört a proliknak? – kérdezte a közjogi mél­tóság.
– Ingyen cirkuszt – gondolkodott el Zoli.
– Hogy érted? – nézett rá kérdőn Dani.
– Mire gondolsz? – kérdezte a miniszterelnök.
– Taxizni fogsz, Karcsi. És beszélgetni az utasokkal. A napi gondjaikról. És megígéred nekik, hogy megol­dod – magyarázta Zoli.
– Meghülyültél? – kérdezte Dani. – Beengeded a lu­dak közé a disznót?
– De kérlek… – csóválta a fejét Karcsi.
– Nem úgy értettem – mosolygott rá a szóvivő. – Nem lesz gáz. Ettől csak szerethetőbb leszel. Em­berileg. Kajálni fogják a népek. Mintha letegeződnél egyenként mindenkivel. Megerősíted bennük, hogy te is csak egy vagy közülük. Az emberek szeretnek hinni az ilyesmikben. Rejtett kamerával rögzítjük, és feldob­juk a YouTube-ra. Imádni fogják – lelkesedett Zoli.
– Pedig, ha tudnák, mennyire nem vagyunk közülük valók – mosolyodott el Károly, aztán lehajolt, és szájon csókolta Zolit.

*

Ki tudja, hogy a zúgó tapsvihar a terembe lépő Takács professzornak vagy a mögötte két karját az ég felé rázó, diadalittas Tibor nevű tanulónak szólt-e, mindeneset­re a prof rezzenéstelen arccal biccentett egyet a diákok felé, majd leült közéjük az első sorba.

– Professzor úr! Minek köszönhetem megtisztelő lá­togatását? – kérdezte Márta naiv arcot vágva.

– Az őszinteségnek, kedves tanársegéd kisasszony. Az őszinteségnek – bólogatott Béla sokat sejtetően.

– De hiszen sohasem hazudtam magának. Miért csak most jött?

– Hogy maga hazudott vagy sem, az semmiféle összefüggésben nincs a jelenlétemmel, kedves Márta. Én a tisztelt hallgató úr őszinteségéről beszélek. Mivelhogy az elmúlt napokban igen sokan próbáltak rávenni kü­lönféle magyarázatokkal arra, hogy jöjjek be, de a kér­désemre, hogy miért ilyen fontos ez, őszinte feleletet kizárólag ő adott. És ezért cserébe, úgy érzem, megér­demli, hogy megtekinthesse a maga melleit.

Takács professzor győzelemittasan hátradőlt, és ki­nyújtotta a lábait.
– Kívánja, hogy elforduljunk addig? – kérdezte a lánytól.
Márta szó nélkül a táskájába nyúlt, egy fotót vett elő, és Tibor felé nyújtotta.
– Gratulálok, kedves Tibor! Íme, a jutalma – mosoly­gott.
– Csalás! – kiáltották néhányan.
– Élőben ígérte – tették hozzá mások.
– Nem ér! – lázongott a maradék.
– Azt ígértem, megmutatom a melleimet. Ez a kép tízéves koromban készült rólam félmeztelenül. Tisztán látható mindkét emlő, még ha fejletlen formában is. Komolyra fordítva a szót, tisztelt uraim – emelte fel a hangját Márta –, a mai óránkon a választási ígéretekről és a választási trükkökről fogunk beszélgetni. Ezt beve­zetendő tettem és tartottam be ígéretemet, úgyhogy tö­röljék le arcukról a csalódottságot, és próbálkozzanak ak­tív részvételt tanúsítani, hogy a professzor úr is láthassa, milyen pezsgő hangulatban folynak a mi kis szeánszaink. Nos, professzor úr – fordult Márta Bélához – megoszta­ná velünk a véleményét az egyes parlamenti pártok vá­lasztási ígéreteivel kapcsolatban?

– Tudja, hogy nem politizálok – felelte a férfi. – Kerü­löm az olyasféle csalódásokat, mint amilyenben a fiatal­embernek az imént része volt. Persze legközelebb már ő sem fog hinni magának.

– Maximum kihagyok egy ciklust – nevetett a lány. – Majd hisz újra négy év múlva.

– Professzor úr nem hisz benne, hogy a cselekedete­inkkel befolyásolhatjuk a társadalom működését? – kér­dezte egy szemüveges stréber.

– Abban hiszek, hogy aki egyszer beleesik a politika pöcegödrébe, annak többé nem jön ki a pórusaiból a szarszag – felelte Béla.

– Oké, srácok. Hagyjuk Takács professzor urat meg­figyelői státuszban, és elemezzük a miniszterelnök taxis videóit! – váltott témát Márta.

– A Szeszélyes évszakokban elmenne, de egyébként egy rakat lócitrom – kiabált be gúnyosan egy jóképű fiú hátulról.

– Nem egy Kimi Räikkönen – szólt közbe egy másik diák.

– Nem a vezetési technikájára gondoltam. Illetve arra, de más értelemben – nevetett Márta. – Na, induljon a vesézés!

Béla hallgatta a miniszterelnöki kommunikációt di­csőítő és szánalmasnak tituláló vélemények heves összecsapását, figyelte, ahogyan Márta szellemesen mo­derálta a vitát (főképp ezt figyelte), és egyszerre csak azon kapta magát, hogy a szavak már nem hatolnak el a tudatáig.

– Nincs szerelem! – nyugtatta magát épp, amikor az óra véget ért.

– Professzor úr! Tibor! A bűneimet megbánva ez­úton meghívom magukat egy pohár sörre a sarki kispiszkosba – zárta le az előadást Márta.

*

Horváth Jenő valahai szakképzett ápoló bumszli hü­velykujjával erősen megnyomta a távirányítón a V+ gombot, hogy tisztán hallhassa, mit jósol a fejkendőbe és klepetusba öltözött Pedro Gömbölykének és Gede­onnak a közelgő esküvőjük kapcsán. De úgy tűnt, a sors mostanában nem nagyon kultiválta, hogy a hul­laház éjjeliőre zavartalanul nézhesse a Celeb Híradót. A hűtőkamrából ugyanis ismét furcsa zajok szűrődtek át. Jenő ujja hezitálva lebegett a távirányító némító gombja felett, aztán a másik kezével legyintett egyet. Végül is, mi történik, ha eltűnik még egy-két végtag? Akitől elveszik, az már nem fogja hiányolni. A Szőcs doktor meg megértő lélek, tudja, hogy tetemdarabokat csak igen szorgalmas diákok lopnak, kizárólag a tudo­mányos kíváncsiság okán.

Pedro az asztalra dobott néhány kártyalapot, és közeli költözést jósolt az ifjú párnak, amit rögtön meg is indo­kolt egy váratlan gyermekáldással. Jenő ettől kissé elér­zékenyült, és a hangerő további emelése mellett döntött. Amikor a jós kinyilvánította, hogy két éven belül ikrek születnek, a szomszéd helyiségben hangosan csapódott egy fakk.

Ez már sok volt az éjjeliőrnek. Az rendben van, hogy egyes diákok éjt nappallá téve boncolnak titokban. Az is oké, hogy ehhez lopják a hullák szerveit. Na de miért nem lehet mindezt diszkrétebben? Ezzel az erővel ott­hon is maradhatott volna. Ennél még Aranka folytonos csacsogása is elviselhetőbb.

– Halkabban lopd a halottakat! – kiabálta dühösen Jenő, és lenémította a tévét. – Hát nincsen benned semmi kegyelet?

A szomszéd helyiség elcsitult egy pár másodpercre, aztán egészen halkan valami nagyon furcsa neszelés hallatszott.

– Mi az Isten? – morogta az éjjeliőr.

A neszelés mintha megduplázódott volna, és most már kétfelől jött.

– Ez csámcsogás! – jött rá Jenő. – Bolondok ezek? Vacsoráznak hullalopás közben? Hogy nem sül ki a szemük – gondolta fejcsóválva. – Szégyelljétek ma­gatokat! Milyen orvos lesz belőletek? Lelketlen gaz­emberek! – kiabált át a hűtőkamrába, és felnyomta a hangerőt, hogy további részleteket tudhasson meg két kedvenc sztárja jövőjéről.

– A következő adásban megtudhatjátok, mit jósol Pedro VV Gizinek, és ellátogathattok Görbe Gedeon abu-dzabi otthonába – búcsúzott a műsorvezető.

Horváth Jenő valahai szakképzett ápoló szörnyű ha­ragra gerjedt. Odacsapta az íróasztalhoz a távirányítót, nehéz teste felemelkedett a székről, és gyilkos dühvel elindult a hűtőkamra felé.

– Most honnan tudom meg, hogy fiúk vagy lányok lesznek az ikrek, ti rohadt keselyűk? Honnan? Hát itt sem lesz nyugalmam sose, ti szemét hiénák? De most aztán megtanuljátok, hogy mi történik, ha felidegesíti­tek a Horváth Jenőt! Hullák lesztek ti is, az! És tudjátok mit? Én magam ajándékozom el minden egyes darabo­tokat a többi mocskos keselyűnek. Hogy az a kutya…

Éppen itt tartott a mondandójában Jenő, amikor fel­tépve az ajtót megállt benne a lélegzet.

Odabenn két elegáns, fekete öltönyös, biztonsági őr külsejű férfi állt. Mellettük egy nyitott fémláda, amibe akkurátusan testdarabokat helyeztek el. Amikor az ajtó kitárult, abbahagyták a pakolást, és faarccal elindultak az éjjeliőr felé.

– Mi a túró? A tisztelt hallgató urak már le se jönnek személyesen? Bérhullarablókat alkalmaznak? Takarodó van, uraim, vége a mai trancsírpartinak!

Medveczky Balázs (Forrás: Origo, 2010)

Medveczky Balázs (Forrás: Origo, 2010)

Az egyik fekete öltönyös a zakója zsebéből pisztolyt húzott elő, és lőtt. Jenő előtt elsötétült a világ. Amikor kinyitotta a szemét, a Szőcs doktor pofozta az arcát.

– Ez a túlvilág? – kérdezte Jenő.

– A legtöbbeknek, akik idekerülnek, igen. De te spe­ciel az éjjeliőr vagy itt – felelte a doktor. – Elkábítottak, és elloptak vagy egy tucat tetemet. De ami a legfurább, hogy néhány másikból mintha kiharaptak volna kisebb-nagyobb darabokat – mondta, és csóválta a fejét. – Még meg kell vizsgálnom őket. Na, gyere, igyál valamit az ijedtségre.

Medveczky Balázs: Vigyázat, genyorok!
Art Nouveau Kiadó, Pécs, 2014