VAN, ami nem DÉLIBÁB | Hajdu Szabolcs és Reisz Gábor egy-egy filmje

Jeges-Varga Ferenc |

A filmkészítés rendkívül költséges alkotói folyamat, és a végtermék legtöbbször be sem hozza az árát. Éppen ezért mindig központi kérdés, milyen elvek szerint osztják el az adóforintokat. A nézőt viszont nem érdekli az alkotó örök dilemmája, azaz hogy folyamatos kompromisszumok révén válik sikeressé vagy a művészi szabadsága mindennél többet ér neki. A néző jó magyar filmeket akar látni. A tehetség pedig szerencsére rendszerektől függetlenül utat tör magának. Ahogyan most is jó érzés beülni a magyar mozikba, megnézni például Hajdu Szabolcs vagy Reisz Gábor filmjét.

Hajdu Szabolcs szerint a művész legfontosabb feladata, hogy fölszabadítsa önmagát, mert csak így képes feloldozó hatással lenni másokra is. Filmjei talán ezért is fókuszálnak a szabadság és az elnyomás kibékíthetetlen ellentétére. Bár eredetileg nem tervezett trilógiát, 18 évig dédelgetett munkája, a Délibáb központi kérdésfeltevésében szorosan kapcsolódik a Fehér tenyérhez (2006) és a Bibliothéque Pascalhoz (2010). Az előbbi egy sportközösség gyermekkorú tagjait sújtó, az utóbbi az emberi szexust tárgyiasító rabszolgaságot tárgyalja.

A legújabb opusz főszereplője pedig már egészen konkrétan egy modern kori rabszolgatelepre érkezik meg, ahol az emberek lakhatásért és ételért dolgoznak. De nem is gondolhatnak arra, hogy saját elhatározásukból elhagyják a tanyát. A Tar Sándor Ház a térkép szélén című novellájának alapszituációjából kiinduló alkotás bizonyos értelemben viszont ellentéte is az említett munkáknak, hiszen a Fehér tenyér realistább és a Bibliothéque Pascal gazdagon díszített mesei dramaturgiai szövetéhez képest Hajdu ezúttal a cselekményt szándékosan kiüresítette, a dialógusokat a legszükségesebbre redukálta. A Délibábot népmesei motívumokkal töltötte meg, hogy elvonatkoztasson a mindennapok valóságától, a konkrét társadalmi kontextustól, és a balladai homály késleltető hatását hívta segítségül. Ehhez filmes szempontból kiváló eszköznek bizonyultak a western műfaj bejáratott kliséi. De hangsúlyozni kell, Hajdu nem westernfilmet forgatott.

A végtelenül egyszerű történet szerint egy bundagyanúba keveredett idegen érkezik a keleti végek rónaságán található tanyára. Elsőre talán hihetnénk, hogy a birtok urai karitatív szolgálatot teljesítenek azzal, hogy munkát adnak a bűnbe esetteknek, de hamar kiderül, hogy a társaság egyetlen célja: saját gazdagodása.

Hajdu azt a folyamatot érzékelteti, amikor egy külső hatás mozgásba hozza az adott közeget szétfeszítő ellentéteket. A messziről jött fekete férfi (a bőrszín az idegenséget még inkább hangsúlyozó elem) nem válik az elnyomók és elnyomottak közötti csörte vezéralakjává, de megjelenése önmagában megbontja a megkövesedett rendet. Bátorságot ad a rabságba beleszürkülteknek a kitöréshez. Hajdu szerint, ha valahol egyszer beüt a ménkű, nincs az az isten, aki megállítaná az átalakulás menetét. Csak a hogyan és a mikor kérdéses.

A korábbi Hajdu-filmek markánsabb megfogalmazásai helyett választott mitikus hangvétel tág teret enged a nézőknek, hogy saját gondolataikat belefogalmazzák a képileg letisztult, szimbolikus történetbe. Újabb jelentésréteget pakol erre a főszerepet játszó Isaach de Bankolé sokértelmű, kiismerhetetlen tekintete, amelytől a mű mondanivalója még általánosabbá válik. Nem vagyok biztos abban, hogy a rendező bátor, a nézőt együttgondolkodásra hívó munkája egyöntetű sikert fog elérni. Holott ars poetica-értékű üzenetet hordoz: a változást nem várhatjuk rajtunk kívül álló erőktől, mindig meg kell dolgoznunk érte.

Reisz Gábor diplomamunkája – rímelve a címére – mind cselekményében, mind képi megoldásaiban furcsa és megmagyarázhatatlan egyveleg. Fésületlen, mégsem öncélú mozaik. Meglepőnek tűnő sikerét azzal érdemelte ki, hogy pontosan megragadja a harminchoz közeli nők és férfiak globális – és közben miránk, magyarokra különösen is jellemző – közhangulatát, a totális tehetetlenséget, a minden tudatosságot nélkülöző sodródást.

Reisz főhőse most fejezte be egyetemi tanulmányait, és éppen túl van egy hosszabb párkapcsolatot lezáró szakításon. A munkát még papíron sem ismeri, a családalapítás fényévekre van tőle, idejét csak a haverok meg a kocsmázás tölti ki. Folyamatosan mozgásban van a filmidő egésze alatt, képtelen megáll(apod)ni. Fogalma sincs, hogy mihez kezdjen az életével, a felnőtté válás egész hercehurcájával.

A nem éppen túl eredeti alapötletet Reisz és csapata a precíz megtervezettség helyett felszabadult spontaneitással dobja fel, és ezzel egy meglepően játékos, helyenként szürreális, klipszerűen építkező formanyelvet hoz létre. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a főszereplő Áron elméjébe invitálja a nézőket, egy hezitáló értelmiségi nézőpontjából láttatja az olyan ismerős hétköznapi eseményeket, mint egy kínos családi ebéd, flörtölés a lányokkal, féktelen bulizás, az állásinterjú, kellemetlen összeütközés a BKV ellenőrökkel, részvétel tüntetéseken.

A sok fecsegésnek, céltalan lődörgésnek persze van konkrét oka is, a szerelemi bánat, távolabbról szemlélve azonban egy kísérletező, tanácstalan, szerencsétlen figurát látunk, akik kétségbeesve próbálja saját helyét megtalálni az előbb felsorolt helyeken. De megismerve a többi szereplőt, hamar világossá válik, hogy Áron esete nem egyedi. Minden egyes béna mondatban, félrecsúszott mozdulatban magukra ismerhetnek a fiatal nézők.

A film legnagyobb ereje abban rejlik, hogy epizódjait egyszer sem érezhetjük életidegennek, s kifejezetten jókat derülünk a sok karikírozó jeleneten, a kreatív ötletdömpingen. A képekbe csomagolt vad csapongás akár Reisz önvallomása is lehetne az egyetemről kilépő fiatal rendezőről, aki éppen a saját hangjára próbál rátalálni. Mert kell az embernek egy elfogadható vezérlő elv, amiért érdemes nap mint nap felkelni vagy éppen filmet készíteni.

A Van valami… egyszerre jó érzékkel adagolt poénokra építkező, szomorkás vígjáték, sehova sem tartó road movie, egy város atmoszféráját ötletesen egybesűrítő városfilm, és nemzedékfilm. Fogalmam sincs, hogyan lehetett ennyi mindent belezsúfolni egyetlen műbe, de Reiszék egyszer sem esnek túlzásba. Viszont azon sem csodálkozunk, hogy a végére nem kapunk semmi értelmesnek tűnő választ a kérdéseinkre. Nagyon helyesen nem akarják teledumálni a fejünket, egyszerűen csak megmutatják: ilyenek vagyunk, olykor kínosan bénák, máskor felszabadítóan szórakoztatóak.

A magyar közönség pedig láthatóan éhes a jó magyar filmekre, ezért történhetett meg, hogy a Van valami… bevétele – alaposan rácáfolva a bevezetőben tett állításomra – már most kétszeresen is túlszárnyalta az előállítási költségeit.

Délibáb – színes, magyar-szlovák dráma, 2014
Rendező: Hajdu Szabolcs
Forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs, Lovas Nándor, Jim Stark
Zeneszerző: Billy Martin
Operatőr: Nagy András

Szereplők:
Isaach de Bankolé (idegen)
Razvan Vasilescu (Cisco)
Török-Illyés Orsolya (Anna)
Dragos Bucur (Kokas)
Polgár Tamás (Attila)

Magyarországi bemutató: 2014. november 13.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan – színes, magyar vígjáték, 2014

Rendező, forgatókönyvíró, operatőr: Reisz Gábor
Zeneszerző: Csorba Lóránt, Reisz Gábor

Szereplők:
Ferenczik Áron (Áron)
Jakab Juli (Eszter)
Bach Kata (Tinta Éva)
Takács Katalin (Áron anyja)
Kovács Zsolt (Áron apja)

Magyarországi bemutató: 2014. október 30.