Ruth Ozeki: Az idő partjain (részlet)

– Vertél már hullámot? – kérdezte Dzsiko a tengerparton.

Megettük a rizssüteményeket és a csokit, már csak pihentünk. Dzsiko egy kicsi fapadon ült, én meg a homokban feküdtem a lábánál. Perzselőn sütött a nap. Dzsiko egy nedves fehér kéztörlőt kötött a kopasz fejére, és a szürke pizsamájában maga volt a megtestesült nyugalom. Nekem melegem volt, izzadtam, és nem találtam a helyemet, de fürdőruhát nem vittem magammal, és egyébként sem akartam úszni. De Dzsiko nem is ezt kérdezte.

– Hullámot? – kérdeztem vissza. – Nem. Naná, hogy nem.

– Próbáld ki! Menj oda a vízhez, várd meg a legnagyobb hullámot, és húzz be neki egyet. Rúgj bele egy nagyot! Üsd meg egy bottal. Menj csak! Én majd innen nézlek.

És odaadta nekem a sétabotját.

Senki más nem volt a környéken, csak néhány szörfös, ők is távolabb. Elvettem a vén Dzsiko botját, aztán elindultam az óceán széle felé, majd futni kezdtem, és úgy lóbáltam a botot a fejem felett, mint egy kendókardot. Nagy hullámok voltak, a part közelében törtek meg, én meg belerohantam az elsőbe, amely felém tartott, visítottam, hogy kiajíííí, mint egy csatába induló szamuráj. Rávágtam a hullámra a bottal, belehasítottam, de a víz csak jött tovább felém. Visszaszaladtam a partra, ezt megúsztam, de a következő felborított. Talpra álltam, majd újra és újra támadtam, a víz minden alkalommal átcsapott felettem, nekinyomott a szikláknak, csupa hab és homok lettem. De nem bántam. Jólesett a csípős hideg, a hullámok ereje hatalmasnak és igazinak tűnt, a só keserű ízét pedig kíméletlennek, de finomnak éreztem az orromban.

Újra és újra nekirontottam a tengernek, és csépeltem, amíg úgy el nem fáradtam, hogy alig tudtam megállni a lábamon. És amikor legközelebb elestem, fekve maradtam, hagytam, hogy átcsapjanak felettem a hullámok, és azon tűnődtem, mi történne, ha nem próbálnék többé felállni. Hanem elengedném a testemet. Vajon kivinne a víz a nyílt tengerre? A cápák leharapnák a lábaimat, megennék a belső szerveimet. Apró halak lakmároznának az ujjaimból. Gyönyörű fehér csontjaim lesüllyednének az óceán mélyére, ott pedig tengerirózsák nőnének rajtuk, mint megannyi virág. Gyöngyök gyűlnének a szemgödrömben. Felálltam, és visszamentem a vén Dzsikóhoz. Leoldotta a kéztörlőt a fejéről, és átnyújtotta nekem.

– Vesztettem – mondtam, és levetettem magamat a homokba. – Az óceán győzött.

Dzsiko elmosolyodott.

– Jó érzés volt?

– Hmm – hümmögtem.

– Akkor jó – felelte Dzsiko. – Kérsz még egy rizssüteményt?

*

Üldögéltünk még egy ideig, vártuk, hogy megszáradjon a rövidnadrágom és a pólóm. A távolban a szörfösök folyton beleestek a vízbe, el-eltűntek.

– A hullámok őket is tönkreverik – mutattam rájuk.

Dzsiko hunyorogva nézett feléjük, de az üresség virágain keresztül nem látta őket.

– Ott vannak – mondtam. – Látod? Az ott épp most áll fel… most áll… áll… hoppá, leesett.

Nevettem. Vicces látvány volt.

Dzsiko bólintott, mintha egyetértene velem.

– Fent, lent, ugyanaz – mondta.

Annyira jellemző Dzsikóra ez a megjegyzés, amikor én csak néhány helyes szörfös srácot nézek, neki akkor is az jut eszébe, amit ő a létezés nem-kettős természetének hív. Van annyi eszem, hogy ne álljak le vele vitatkozni, mert mindig ő győz, de olyan ez, mint a szokásos viccek: amikor valaki azt mondja neked, hogy „kopp-kopp”, akkor neked muszáj visszakérdezned, hogy „Ki az?”, hogy a másik elmondhassa a poénját. Úgyhogy azt mondtam:

– Nem, nem ugyanaz. Egy szörfösnek tutira nem.

– Igen – felelte Dzsiko. – Igazad van. Nem ugyanaz.

Megigazította a szemüvegét.

– De nem is más.

Na, erről beszéltem.

– De igenis más, nagyi. A szörfözésben épp az a lényeg, hogy az ember fent maradjon a hullámon, s ne lent legyen.

– Szörfös, hullám, ugyanaz.

Nem is értem, minek erőlködöm.

– Ez hülyeség – mondtam. – A szörfös ember. A hullám meg hullám. Hogy lenne a kettő ugyanaz?

Dzsiko egészen messzire tekintett, oda, ahol a víz találkozott az égbolttal.

– A hullám az óceán mély adottságaiból születik – magyarázta. – Az ember a világ mély adottságaiból születik. Az ember kitüremkedik a világban, majd hömpölyög előre, mint egy hullám, amíg el nem jön az idő, hogy újra elsüllyedjen. Föl, le. Ember, hullám.

A parti meredek sziklákra mutatott.

– Dzsiko, hegy, ugyanaz. A hegy magas és sokáig fog élni. Dzsiko pici és nem sokáig él már. Ennyi az egész.

Mint mondtam, ez a beszélgetés totál jellemző Dzsikóra. Sosem értem pontosan, hogy mit beszél, de tetszik, hogy ő akkor is megpróbál mindent elmagyarázni nekem. Kedves tőle.

Ideje volt visszatérni a templomba. A rövidnadrágom és a pólóm megszáradt, a bőröm meg iszonyúan viszketett a sótól. Talpra segítettem Dzsikót, és visszasétáltunk a buszmegállóba, megint kézen fogva. Még mindig azon gondolkodtam, amit a hullámokról mondott, és elszomorodtam, mert tudtam, hogy az ő pici hulláma nem fog már sokáig tartani, és neki hamarosan újra vissza kell majd térnie a tengerbe, és bár tudom, hogy a vizet nem lehet megfogni, azért én egy kicsit még erősebben szorítottam az ujjait, nehogy kicsorogjon a kezem közül.

Fordította: Dudik Annamária Éva

Ruth Ozeki: Az idő partjain
Tea Kiadó, Budapest, 2014

* * *  * * *

Az iskolai erőszak 180%-al nőtt Japánban*

A bejelentett iskolai erőszakok száma hirtelen 198 108-re nőtt az elmúlt évben (2012), ez 2,8-szor több mint az a körülbelül 70 000 eset, amit az előző évben jelentettek – adta hírül az Oktatásügyi Minisztérium.

A minisztérium a növekedést annak a fokozott erőfeszítésnek tulajdonítja, melyet az iskolák az ilyen esetek felderítésére és jelentésére fordítanak.

A hivatal 2012 áprilisa és szeptembere között (Japánban ilyenkor tanítási időszak van) rendkívüli felmérést készíttetett az iskolai erőszakokról, azt követően, hogy egy ocui (Siga prefektúra) középiskolás fiú öngyilkosságot követett el, ez a felmérés további körülbelül 144 000 esetet fedett fel. Az ezt követő októbertől márciusig tartó időszakban további 54 000 esetet jelentettek.

Az 2012-es pénzügyi évben azért növekedhettek meg ennyire a számok, mert az iskolai hatóságok az országban mindenhol egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek, újabb eszközöket alkalmazva az ilyen események felderítésére, így olyan történetekre is fény derült, melyekre korábban nem.

A felmérés szerint Japán összesen 38 846 oktatási intézménye közül (ideértve az általános, közép- és kisegítő iskolákat is), 22 272-ben, azaz 57,3 százalékukban találtak erőszakra utaló eseteket.

* Részlet a Japan Times 2013. december 10-i cikkéből, a teljes írás itt olvasható