Sebastian Faulks: Madárdal (részlet)

Posted on 2014. november 1. szombat Szerző:

0


Faulks_Madárdal-bor180Nem sokkal déli tizenkettő után madame Azaire megkérdezte Stephentől, óhajt-e vele és Lisette-tel ebédelni. Grégoire még iskolában lesz, mondta. Stephen elfogadta a meghívást, és a következő órát azzal töltötte, hogy átböngészte az Azaire irodájától kapott papírokat.

Madame Azaire valamivel egy után visszajött, és kö­zölte, hogy kész az ebéd. Három főre terítettek az asztal végén, az ablaknál. A szoba egészen másképp festett, mint amikor keménygalléros vendégek ül­tek vacsorához a diszkrét esti világítás árnyai között. Lisette abban a kis fehér ruhában volt, amelyet mos­tohaanyja nem engedélyezett a vízikerti kirándulás­hoz. Sötétbarna haját kék szalaggal fogta össze hátul, a lábszára csupasz volt. Csinos lány, gondolta Stephen, amikor Lisette felpillantott rá sűrű szempillái alól, de csak közönyösen nyugtázta magában a külsejét, mert a gondolatai másfelé jártak.

Madame Azaire krémszínű szoknyát viselt sötétvö­rös mintás mellénnyel és nyitott nyakú, fehér blúzzal.

– Ha kívánja, leveheti a zakóját, Monsieur – mond­ta. – Lisette és én nem várunk el szertartásosságot az ebédnél, ugye, Lisette?

Lisette vihogott.

– Köszönöm – mondta Stephen. Látta, hogy ma­dame Azaire védve érzi magát Lisette jelenlétében, sőt fel is bátorítja lánya társasága.

Marguerite behozott egy tál articsókát.

– Azt hiszem, egy kis bort is kérni fogunk – mond­ta madame Azaire. – Mi általában nem iszunk bort, ugye, Lisette? De ma talán igen. Marguerite, hozzon be egy palack fehérbort, legyen szíves. Ne azokból, amiket a férjem félretett.

Az articsóka után gomba, majd nyelvhal követke­zett. Stephen töltött madame Azaire-nek, és a lány követelésére Lisette-nek is. Téma után kutatva megkérdezte, hogyan ismerkedtek össze monsieur és madame Bérard-ral.

Lisette a nevek hallatán kuncogni kezdett, és madame Azaire megpi­rongatta, bár ő is mosolygott közben.

– Sajnos Lisette néha nagyon ud­variatlan, ha monsieur Bérard kerül szóba – mondta.

– Ez nem igazság – vágta rá Lisette. – Magát is megszidták a szülei, ha ud­variatlanul beszélt a buta barátaikról?

– Nekem nem voltak szüleim – felelte Stephen. – Legalábbis nem ismertem őket. A nagyszüleim neveltek, azután inté­zetbe kerültem, onnan pedig egy olyan ember hozott ki, akit azelőtt sohasem láttam.

Lisette elvörösödött, és nagyot nyelt; madame Azaire arca aggodalmat tükrözött.

– Ne haragudjon, Monsieur. Lisette folyton kérde­zősködik.

– Fölösleges mentegetőznie. – Stephen rámosoly­gott Lisette-re. – Nincs semmi baj. Én nem szégyellem a dolgot.

Marguerite filézett marhahúst hozott be kék min­tás tálcán, és letette madame Azaire elé.

– Vörösbort nem parancsolnak? – kérdezte. – Ma­radt valamennyi tegnap estéről.

– Rendben van. – Madame Azaire mindhárom tá­nyérra kitett egy szelet véres húst. Stephen újratöltötte a poharakat. Felidéződött előtte madame Azaire lába, amint az övéhez simul a vízikerteknél. Csupasz karja enyhén barna volt, a férfias mellénytől és a nyitott nya­kú blúztól még a szokásosnál is nőiesebbnek hatott.

– Nemsokára hazamegyek Angliába – mondta Stephen. – Táviratot kaptam, szükség van rám Lon­donban.

A másik kettő nem szólt semmit. Az atmoszféra megsűrűsödött. Stephen az asszony fájdalmas kiáltá­sára gondolt a hálószobából.

– Sajnálom, hogy el kell mennem – mondta.

– Egy nap talán majd visszajön, és ismét meglátogat bennünket – mondta madame Azaire.

– Igen, egy nap talán majd igen.

Marguerite behozta a főtt krumplit. Lisette nyúj­tózkodott egyet, és elmosolyodott.

– Úgy elálmosodtam – mondta elége­detten.

– A sok bortól, amit ittál. – Madame Azaire is mosolygott, és a légkör újra fel­szabadult lett. Gyümölccsel fejezték be az ebédet, és Marguerite bekészítette a kávét a nappaliba. A kártyaasztal körül ültek, ahol Stephen az első estén játszott.

– Sétálok egy kicsit a kertben – mond­ta Lisette. – Azután lehet, hogy felme­gyek a szobámba, és alszom egyet.

– Jól van – mondta madame Azaire. Lisette könnyű léptei átvágtak a szo­bán; eltűnt.

Azonnal megváltozott a légkör, most már végérvényesen. Madame Azaire nem tudott Stephen szemébe nézni. A kártyaasztalt fixírozta, és az ezüst kávéskanállal játszott a vékony porcelán csészealjon. Stephen érezte, hogy elszorul a melle. Nem kapott levegőt.

– Igyon még egy kis ká…

– Nem.

Visszatért a csend.

– Nézzen rám.

Az asszony nem emelte fel a fejét. Felállt, és azt mondta:

– A szobámba megyek, van egy kis varrnivalóm, és…

– Isabelle. – Megmarkolta a karját.

– Ne. Kérem, ne.

Stephen magához rántotta, és mindkét karját köré­je fonta, hogy ne tudjon menekülni. Madame Azaire lehunyta a szemét, és Stephen megcsókolta az elnyí­ló szájat. Erezte, hogy az asszony nyelve megmoccan, keze a hátának feszül, azután kitépte magát a szorításból, a fehér blúz a mozdulattól elszakadt, vékony szaténpánt villant ki alóla. Stephen testét görcsbe rántotta a vágy.

– Muszáj! Az isten szerelmére, muszáj! – Őrjöngött. Madame Azaire lehunyt szemmel sírt.

– Nem, nem lehet, alig… aligha lenne illendő.

– Azt akarta mondani, „alig ismerem magát”.

– Nem. Csak azt, hogy nem helyénvaló.

– De igenis helyénvaló. Tudja jól. Semmi sem lehet­ne ennél helyénvalóbb. Isabelle, én megértem magát. Higgye el. Megértem magát. Szeretem.

Újra megcsókolta, és az asszony szája ismét reagált. Érezte édes nyála ízét, és beletemette arcát a vállába, ahol látható volt a bőre.

Az asszony elhúzódott, kiszaladt a szobából. Step­hen az ablakhoz ment, és a keretébe kapaszkodva bámult kifelé. Az erőt, ami hajtotta, többé nem le­het megállítani. Agyának az a része, amely nyugodt maradt, elfogadta ezt; ha a szükségszerűség kétségbe­vonhatatlan, már csak az a kérdés, valóra váltható-e az asszony beleegyezésével.

Madame Azaire sírva járkált a szobájában. Fojtogat­ta a szenvedély, de Stephen megrémisztette. Szeret­te volna megvigasztalni, de azt is szerette volna, ha elveszi, használatba veszi őt. Elöntötték a vágy és az izgalom hullámai, amelyeket évek óta nem ismert, vagy nem gondolt rájuk. Azt akarta, hogy a fiú élessze fel, amit ő eltemetett, alázza meg, pusztítsa el hamis énjét. De olyan fiatal. Ő pedig egyre csak bizonytalan­kodik. Szerette volna megérinteni a bőrét.

Lement a földszintre, léptei olyan könnyedek vol­tak, hogy nem ütöttek zajt. Stephent az ablaknak dőlve találta, amint önmagával hadakozott.

– Jöjjön a vörös szobába.

Mire Stephen megfordult, már el is tűnt. A vörös szoba. Stephen pánikba esett. Biztosra vette, hogy ez is azok közé tartozik, amiket egyszer már látott, de so­sem talált meg újra; mint valami álombeli hely, amely örökké elérhetetlen, mindig a hátunk mögött van. Felrohant a lépcsőn, és még éppen látta, hogy az asszony befordul egy sarkon. Végigment a főfolyosón, egy kis boltozat alatt belépett egy szűkebb járatba. Ennek végén a lezárt ajtó a ház cselédfertályába ve­zetett. Közvetlenül előtte, balra, az utolsó ajtó ovális porcelánkilincse megzördült a kilazult zárban. Éppen akkor érte utol madame Azaire-t, amikor az benyitott a kis szobába, ahol rézkeretes ágy állt, vörös takaróval.

– Isabelle. – Most már Stephen is zokogott. Beletúrt

az asszony hajába, érezte, amint végigpereg az ujjai közt.

– Szegény fiú – mondta Isabelle.

Stephen megcsókolta, és az asszony nyelve már nem menekült tőle.

– Hol van Lisette? – kérdezte Stephen.

– A kertben. Nem tudom. Úristen. Kérem, kérem. – Vacogott, reszketett. A szeme lezárult. Amikor újra kinyitotta, alig kapott levegőt. Stephen tépked­ni kezdte róla a ruhát, és ő mohó, ügyetlen mozdu­latokkal segített. A mellény elakadt a könyökénél. Stephen hátratolta a blúzt, és beletemette arcát a szaténkombinéba a mellei között. Annyi minden volt itt, amiben évekig szeretett volna, meg-megállva, gyönyörködni, de hajtotta az eszeveszett sietség.

Isabelle érezte magán a kezeit, érezte a bőrén a száját, és tudta, mit láthat a fiú, milyen szégyent és illetlenséget, de minél inkább elképzelte hamis erénye lealacsonyodását, annál jobban izgalomba jött. Érezte, hogy Stephen ujjai a hajába szántanak, érezte saját kezét domború vál­lán, sima mellkasán, ahogy az ingébe nyúlt.

– Gyere, kérlek, kérlek – hallotta saját hangját, bár úgy zihált, hogy önmaga számára is majdnem érthetet­lenek voltak a szavai. Végighúzta kezét a fiú nadrágja elején, szemérmetlenül, amilyennek a kurvákat hitte, és érezte a merevedést. Senki sem pirongatta meg érte. Senki sem borzadt el. Azt csinálhat, amit csak akar. Stephen vetkőztető kezét megállította egy mély léleg­zetvétel, és neki kellett segítenie, hogy le tudja cibálni róla a selyembugyogót, felfedve azt, amit, most hirtelen tudta, már annyiszor elképzelt magának a fiú. Szoros­ra hunyta a szemét szégyenében, amiért megmutatja magát neki, de még most sem jelentkezett a bűntudat. Érezte, hogy Stephen hátralöki az ágyra, és a teste rit­mikusan felívelt, tőle függetlenül, figyelemért esdve. Végül érintést érzett, de ijedten döbbent rá, hogy nem azt, amire számított; a fiú nyelve volt az, forrón, mint a láng, cikázott rajta és benne, forgott, mint a kulcs, húsa megnyílt zárjában. Ettől a sokkoló, új érzettől hosszú, ritmikus mozdulatokban sóhajtozott, rángott, elborí­totta a szenvedély, melle elszorult, ezt az érzetet lehe­tetlen fenntartani, kibírni, pedig csak száguldott, szá­guldott vele előre. Feje ide-oda hánykódott az ágyon. Hallotta magát, ahogy felkiált, tiltakozva, mintha csak valami távoli szobából, azután felért a csúcsra, és újra meg újra végigzúdult rajta az érzet, végig a hasán, a lá­bain, és halk, kicsi hangja, most közvetlenül a fejénél, azt mondta: – Igen.

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Stephen meztelenül áll előtte. Tekintete előremeredő hímtag­jára szegeződött. Még nem szeretkezett vele; a gyö­nyör neki még hátravan. A fiú elhelyezkedett fölötte, arcát, mellét csókolta, felhúzva ajkaival a mellbim­bókat. Azután átfordította, keze végigsiklott a lábai belsején, fel a selyemharisnya fölé, amelyet sietségé­ben nem volt ideje levenni, és be a hasítékba, ahol a combjai összeértek. Végigcsókolta a gerinctövétől a rózsaszín, kettéváló hús domborulatán át a combja hátuljáig, ahol egy pillanatra megpihentette az arcát. Azután folytatta, a bokájáig, az apró csontokig, ame­lyeket a csónakban látott, a vízikertekben, majd fel újra, a lábikra belsején. Isabelle újra zihálni kezdett.

– Kérlek, szerelmem, kérlek, most. – Nem bírta to­vább a játékot. Baljával marokra fogta a fiúnak azt a részét, amelyet magában akart érezni, és a cselekedete fölötti meglepetés megállította Stephent a dédelgetésben. Isabelle széttárta a lábát, hogy befogadja oda, ahol tudni akarta. Érezte a lepedő mozgását, ahogy a lábai szétnyíltak, és bevezette magába.

Érezte, hogy a fiú felsóhajt, látta, hogy fogai az összegyűrt lepedőbe harapnak. Alig mozgott benne, mintha az érzettől félne, vagy attól, amit teremni fog.

Isabelle kéjesen elmerült a felnyársaltság érzésében. Stephen most peremtől peremig mozgott, forgolódott benne; vágy és boldogság töltötte el az asszonyt. Végre az vagyok, ami vagyok, gondolta; erre születtem. Gyer­mekkori kívánkozások töredékei, a szülői ház rutinjá­ba fojtott délutáni késztetések úsztak a szeme előtt; végre megszületett a kapcsolat tomboló vágya és a ma­gára ismerő, kis Fourmentier lány között.

Hallotta, hogy Stephen felkiált, és áradást érzett magában; a fiú mintha megduzzadt volna benne, annyira, hogy a húsuk összeforrt. A sokk, a meghittség, hogy mit tett Stephen, milyen üledéket hagyott oda­benn, robbanásszerű rángást váltott ki belőle, mint az előbb, csak rövidebbet, vadabbat, úgy, hogy minden összeköttetést elveszített a külvilággal.

Amikor eléggé magához tért, hogy kinyissa a sze­mét, Stephen már lefordult róla, hason feküdt az ágyon, fejét ügyetlenül elfordítva, mintha meghalt volna. Egyikük sem beszélt. Csendben feküdtek. Odakint hallani lehetett a madarakat.

Isabelle tétován, majdnem szégyenlősen végigfut­tatta ujjait a fiú hátából kiálló csigolyákon, keskeny fenekén és puha, fekete szőrrel lepett combja hátulján. Megfogta sérült kezét, és végigcsókolta a nyúzott, duzzadt bütyköket.

Stephen hanyatt fordult és ránézett. Isabelle zilált hajának árnyalatai csupasz vállán kavarogtak, és tö­mör, kerek mellén, amely még mindig ziháló lélegzet­vételének ütemére emelkedett-süllyedt. Arca és nya­ka rózsaszínben izzott, ahol a vért felhígította barna és arany szeplőkkel pettyezett fiatal, tejfehér bőre. Stephen egy darabig csak nézte, majd a vállára fektet­te a fejét, Isabelle pedig az arcát és a haját simogatta.

Döbbenten, bizonytalanul, némán feküdtek, soká­ig. Aztán Isabelle is eltöprengett azon, ami történt. Engedett, méghozzá nem passzív értelemben. Aján­dékozni akart; sőt ennél is tovább akart menni. A gon­dolat megrémisztette. Alászállás kezdetén látta kette­jüket, amelyről el sem tudta képzelni, hol végződik.

– Mit tettünk? – kérdezte.

Stephen felült, és megmarkolta a karját.

– Azt tettük, ami helyénvaló. – Ádáz pillantást ve­tett rá. – Drága Isabelle-em, ezt meg kell értened.

Az asszony szó nélkül bólintott. Ez egy gyerek, egy édes gyerek, és most már örökre az övé.

– Stephen – mondta.

Most mondta ki először a nevét. Gyönyörűen hang­zott az ő idegen anyanyelvén.

– Isabelle. – Rámosolygott, és az asszony arca is kigyúlt. Szélesen mosolyogva magához ölelte, bár a könny megint gyűlni kezdett a szeme sarkában.

– Olyan szép vagy – mondta Stephen. – Nem is tudom, hogyan nézek majd rád a házban. El fogom árulni magam. Amikor vacsoránál látlak, arra fogok gondolni, amit csináltunk, rád fogok gondolni, ami­lyennek most látlak. – Megsimogatta a válla bőrét, ar­cához illesztette a keze fejét.

Sebastian Faulks

Sebastian Faulks

– Nem fogod elárulni magad – mondta Isabelle. – És én sem. Erős leszel, mert szeretsz.

Stephen nyugodt tekintetében, gondolta, nyoma sincs a félelemnek. Ahogy újra simogatni kezdte a mellét, nem tudott tovább koncentrálni. Csak egy percig beszélgettek, de attól, amit mondtak, és amit az jelentett, belefáradt a gondolkodásba. Erősebb érzés hatalmasodott el a testén, ahogy Stephen keze lágy, mindeddig félve titkolt tájain ügyködött. Légzé­se megint szabálytalanná vált, elakadt, és ő újra, kész­ségesen csúszni kezdett lefelé, valahová, ahol nem látott megállást.

Fordította: Gy. Horváth László

Sebastian Faulks: Madárdal
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014