Festészeti rebellió | Ross King: Párisz ítélete

Bedő J. István |

Amikor a leves forrásban van, a sokféle hozzávalóból hol ez, hol az zubog a felszínre. Ez a gasztronómiai ihletésű mondat egyáltalán nem véletlen Ross King könyve kapcsán. Egyrészt francia a történet, másfelől pedig oly sok minden és főleg mindenki bukkan fel benne, hogy kézenfekvő hivatkozni egy hatalmas pot-au-feu-re. Ez az a műremek, melyről a Larousse gasztronómiai lexikon azt írja: „a gasztronómia egyik alapköve, mely révén (francia) nemzeti konyhánk különbözik minden más nemzetétől”.

A 19. század utolsó harmadában Európa forrong – különböző fedők alatt. Rebellis gondolatok vezettek ribillióhoz és rebellióhoz. Vesztes forradalmak, és a nyomukban járó visszarendeződés a főbb hatalmi központokban: Bécs (és Pest), Milánó, Párizs… Párizs amúgy is kitüntetett hely, nem mellesleg a képzőművészetek irányadó székvárosa. Ám mit vár a polgár a világtól – és mit vár a művészvilág?

A képzőművészet PÓTLÉKA a valódi tetteknek, a valódi változásoknak. Ha még emlékszünk Aczél György három T-jére, ez a mondat alig másodfél évtizede nálunk is érvényes volt a „kisátkosban”. A hősi múltba tekintés általában amúgy is mindenféle diktatúrának és autokráciának kedves napi elfoglaltsága.

Ezek után jogos a kérdés, King könyvének alcíme – Az impresszionizmus születésének évtizede – mennyire igaz. Vajon mit mutat fel, honnan indul és hová érkezik az a festészeti irányzat, melyet ma rajongva tudunk szeretni. És mit kezdünk elődeivel és utódaival?

A könyv 1863-ban indul, amikor is Meissonier, a kor legünnepeltebb festője munkához készül. De, kérdezem én, a szakmabelieken kívül ki tudja már, ki volt Meissonier. Hát ez az. Ő ugyanis – és ezt már a könyvből tudjuk meg – hihetetlen szorgalommal, tudós aprólékossággal igyekezett megfesteni a dicső múlt dicső jeleneteit – és ehhez évekig tanulmányozta a katonák öltözeteit, a lovak lépkedéstechnikáját, izommozgását, a tájat, ahol a dicső csata megesett szóval mindazt, amire ahhoz volt szüksége, hogy a tökéletes művet megalkossa.

Csak hát közben a világban kétféle irányban is történt egy s más. Ekkor már évtizedek óta éledőben és fejlődőben volt a fényképezés mestersége, technikája. Tehát a képrögzítés korábban szokásos módja fölött eljárt az idő. (Persze a fotográfia nem küldte kriptába a festészetet, de azért mégis.) Másrészt felbukkantak olyan fiatal művészek, akik fütyültek arra a fajta hiperrealista technikára, amit az akadémista festőpápa sikeresen művelt, sőt adott el az Újvilágban épp úgy, mint Európában. (Persze azért a jövedelmeit irigyelték.) Igaz, ebben a realizmusban a megörökített pillanat sűrítése is nagyon fontos volt, hiszen a történelmi jelenetet megrendezni lehetett ugyan, de lefotózni bajosan.

• Olvass bele!

Minden első és második vonalbeli festő megjelenik itt a párizsi utcákon, műtermekben, szalonokban (és az elutasítottak szalonjaiban). King úgy teríti elénk információit, mintha ott élnénk, olvasnánk minden fontosabb napi- és hetilapot, sőt még az alig egy hétig nyitva tartó kiállítások katalógusait is. Ennek a jelenlétnek óriási varázsa van. A szövegből olyan apró finomságok is kiderülnek, amit a hétköznapi ember akkoriban alapjáraton tudott, ma meg már csak a művészettörténészek figyelnek rá: hogy a ruhátlan hölgy társaságában megörökített macska például arra utal, hogy a gazda/modell könnyen kapható leány (asszony).

A közkézen forgó és sikeres művészéletrajzoktól eltérően itt teljes panorámát kapunk. Galériások sikerei és bukásai, komoly szembenállás olyan művészek között, akiket ma már – különbözőségeik ellenére – egyazon stílushoz sorolunk, botrányok, politikai fordulatok, tegnapi bálványok bukása és szobraik ledöntése – mindez ugyanannak a néhány évtizednek a hozadéka.

Az érdekesség kedvéért gondoljunk bele abba is, hogy Párizs és a környékbeli erdők megtermették azt a stílust, amely elszakadt az olimposzi istenektől. A császárok és hadvezérek helyébe hús-vér embereket, csaták helyett vendéglői jeleneteket, abszintot szürcsölő, kiérdemesült lotyókat, erdei, tengerparti tájakat mutat a művészetkedvelő polgárnak. Magyar földön azonban még népszerűsége csúcsán a történelmi festészet, meg az édeskés zsáner, a családi jelenet áll, és a kapós mesterek komoly mesterségbeli tudással készült képei mintha még mindig Meissonier-t idéznék. (Aki mellesleg, idős korában stílust váltott és – követve a »ha nem tudod legyőzni őket, állj az élükre« elvét – maga is beállt az általa korábban megvetettek közé. De ott már nem szerzett akkora nevet…)

Ross King felülről figyeli és írja le ezt a dúsan habzó időszakot, Makovecz Benjamin pedig roppant élvezetesen fordította le a könyvet. (A mitológiát ismerők természetesen tudják, hogy Párisz a nevezetes almát a legszebbnek, Aphroditének adta, de rá is faragott az emberiség. Ja, és persze kedvelt téma volt 19. század közepéig. Aztán: huss…) Aki eddig csak műélvező volt, de nem a művészettörténet könyvekből akar többet tudni a korról – nem hagyhatja ki.

Ross King: Párisz ítélete –
Az impresszionizmus születésének évtizede
Park Kiadó, Budapest, 2012
560 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
ISBN 978 963 530 9665

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

1863-ban a francia Ernest Meissonier volt a világ leg­híresebb festője és a Szalon – a Párizsban két­éven­ként megrendezett nagy képzőművészeti seregszemle – leg­fényesebb csillaga. Ross King ebben az évben rántja ma­gával olvasóit az átalakulóban, erjedőben lévő Párizs életébe, amikor Manet kiállította nagy fel­hábo­rodást keltő képét, a Reggeli a szabadbant, és törté­ne­tét 1874-ben zárja, amikor megnyílik az első impresszionista kiállítás.

A szerző a tőle megszokott sodró lendülettel és lebilincselő meseszövéssel kalauzol végig a társadalmi és politikai viharok évtizedén, és bemutatja, hogyan fordult szembe egy csoport művész – elsősorban Manet, majd Monet, Cézanne és a többiek – a festészet „hivatalos” irányvonalával, hogy érdeklődését a táj, a hétköznapi ember és a korabeli, modern világ felé fordítva megteremtse az impresszionizmusnak nevezett új látásmódot.

Ross King (1962) kanadai származású író, kritikus, történeti-művészettörténeti ismeret­terjesztő művek szerzője. Magyarul már olvashatók a Brunelleschi kupolája. A firenzei dóm építésének története (2008) és Michelangelo és a Sixtus-kápolna (2010) című könyvei.