A jó forma önmagában hordozza a tartalmat | Horváth Csabával Oresztészről és fizikai színházról

Hárs Anna |

Euripidész színműve csaknem két és félezer éves, de mai szemmel nézve is modern. Szereplői épp olyan frusztráltak, akaratosak, zavaro­dot­tak, kétségbeesettek, hiúk és kisszerűek, mint akárki más. Oresztész és felmenői családi albumában szörnyű bűnök sora tárul szemünk elé: vér­fer­tőzés, családon belüli erőszak, csalások, hazug­ságok, árulások és gyilkosságok.
Euripidész kíméletlenül lerombolja az antik hősöket övező mítoszokat, nem éppen hízelgő véle­ményt mond az istenekről és az emberekről is. Nevetségessé tesz mindent és mindenkit, valahogy még sincs kedvünk nevetni a végén. Horváth Csaba rendezővel az Oresztész kapcsán beszél­get­tünk a darabról és színházról.

Most rendezel először a Radnóti Színházban, Euripidész Oresztész című színdarabját. Mi érdekel benne?
Elsősorban a felelősség kérdése izgat. Az, hogy az ember mennyire felelős a tetteiért. Utálom a direkt aktuali­zálást, de ezt most nagyon érvényes kérdésnek tartom. Másrészt erőteljesen benne van a darabban az érdek­érvényesítés problémaköre, ami szintén nagyon aktu­ális. Adott egy komoly drámai helyzet: egy fiú megöli az anyját bosszúból, érdekből, nyerseségvágyból, félté­keny­ségből, őrületből, szenvedélyből, kötelességtudatból. Az érdekel, hogy ennek a felelősségét hogyan hordozza, hogyan hárítja, illetve hogy a környezete ennek a tettének a követ­kez­ményeit hogyan próbálja a saját érdekei szerint alakítani. Ez nagyon izgalmas játék. A kezdetektől fogva az a kérdés, ki lesz a győztes. Ki tudja a legügyesebben forgatni a lapjait.

Euripidész hősei nagyon összetett figurák. Van, aki közelebb áll hozzád közülük?
Senki, de közben egy kicsit mindenki. Elátkozott család, ez tény. Éppen ezért egy kicsit mindenkivel rokonszenvezek. Még nem döntöttem el, kivel vagyok.

A neveddel mára szinte összeforrt a fizikai színház fogalma. Sokat dobálózunk ezzel a kifejezéssel, de tudjuk vajon, hogy mit jelent?
A nézőnek nem is kell tudni, hogy mit fed. Kicsit definiálatlan fogalom, nagyon tágak a határai. Laikus fül számára egyfelől vonzó lehet, mert valami újszerű, izgalmas színházi formát takar, másfelől viszont korlát is az elnevezés: azt sejteti, hogy minden csak a mozgásról szól. Az biztos, hogy a munkáimban nagy hangsúlyt fektetek a testtel való kifejezésre, de hogy ezt hogyan teszem, azt előadása válogatja; függ a témától, a karakterektől. Az arányok játéka nagyon fontos. Millióféle lehet a fizikai színház, ide tartozik tulajdonképpen minden olyan előadás, amelyik kellő hangsúlyt fektet arra, hogy a fizikai jelenlét beszédes legyen.

Tíz éve alapítottad meg a Forte Társulatot. Mi az oka annak, hogy az elmúlt pár évben robbanásszerűen megnőtt az előadásaitok népszerűsége, megszaporodtak a díjak és a jelölések?
Az utóbbi években egyre gyakrabban nyúlok konkrét színpadi művekhez, előtte sokkal inkább táncos vagy zenei dramaturgia szerint építettem föl az előadásokat, még akkor is, ha volt bennük szöveg. Bizonyos értelemben sokkal szabadabb dramaturgia jellemezte azokat a produkciókat. Mostanában kötöttebb – és ezért talán könnyebben befogadható – dramaturgiát követve mesélek el egy történetet a színpadon, az elejétől a végéig. Persze azért egy kicsit máshogyan, mint ahogyan azt egy konvencionális színházi előadás tenné.
Másrészt az a társulat, amelyikkel együtt dolgozom most már évek óta, annyira összeszokott, annyira egy nyelvet beszél, hogy félszavakból is értjük egymást. Kialakult az évek során egy belső instrukciós szótárunk, ami mentén hatékonyan tudunk dolgozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy kaptafára készülnek az előadások, de a gondolkodásmód és a formanyelv már mindenki számára evidens. Ha például azt mondom, hogy egy mozdulat kapjon – vagy éppen ne kapjon – akcentust, azt ugyanúgy érti a színész, mint amikor a szöveghangsúlyra vonatkozó instrukciót kap. Vagy egy másik példa: a mozdulat végén ugyanúgy le kell tenni a pontot, mint a beszédben. Ez is egy grammatikai rendszer. Azt gondolom egyébként, hogy minden valamirevaló színházi műhelynek van egy saját, belső nyelvhasználata, aminek révén hatékonyan kommunikál.

Inkább tartalmi vagy inkább formai instrukciók ezek?
Abszolút vegyesen. Györgyfalvai Katalin, aki számomra nagyon fontos koreográfus volt, egyszer azt mondta nekem, hogy a jó forma önmagában hordozza a tartalmat. Zene kapcsán jött ez szóba, de a színházra ugyanúgy igaznak érzem. Nagyon bölcs és előremutató megjegyzés volt ez számomra. Nekem a forma ugyanakkora jelentőséggel bír, mint a tartalom.

Kőszínházi munkáid során sok olyan színésszel dolgozol, aki nem szokott hozzá, hogy tudatosan használja a testét. Milyenek ezek a találkozások?
Minden ember más mozgású, éppen ettől érdekes. És a kőszínházakban is vannak fantasztikus mozgáskultúrájú és mozgásintelligenciájú emberek. Az a kérdés, hogy egy előadóművésznek van-e rá szándéka, igénye és vágya, hogy a testével is kifejezze a karaktert, akit játszik. Vannak színészek, akikben ez megvan minden előképzettség nélkül, és van olyan is, akinek ez egyáltalán nem fontos. Engem természetesen azok érdekelnek, akik ezt a fajta színházat örömmel és értelemmel tudják és szeretnék művelni. Szerencsére sokszor előfordult, itthon is, külföldön is, hogy egy közös munka során ébredt rá a színész, mekkora örömöt és lehetőséget jelent a tudatos testhasználat. Ezek nagy sikerélmények.

Van különbség a magyar és a külföldi színészek mozgáskultúrája között?
Vannak. Például a román színházi kultúrában hagyományosan nagyobb hangsúlyt fektetnek a fizikumra. De ez alapvetően inkább színész és rendező kérdése. Ha egy rendezői stíluson belül a mozgás meghatározó, az a színészeken is látszik. Egyébként, hogy kérdésre válaszoljak: ráfér a magyar színházra egy kis fizikai munka.

A 2006-ban diplomázott Jordán–Lukáts osztály (melynek tagjai közül többen a Forte Társulatot erősítik) volt az első, aki a Ladányi Andrea-féle újfajta mozgásképzésben részesült a Szín­művé­sze­tin. Ez azóta is folytatódik?
Több körben is. Még Andrea idejében akkreditálták a fizikai színházi szakot, aminek az első évfolyama, a saját osztályom, idén diplomázott. Annak idején nagyot szólt, amit Andrea elkezdett, főleg ahhoz képest, hogy előtte évtizedekig vívtak, lovagoltak és kislabdát dobáltak a színészek. Ez volt a mozgásképzés. Ma már sokkal komo­lyabb igények vannak. Az elmúlt pár év alatt odáig fej­lődtünk, hogy egy frissen végzett színésznek mára már alapvető, hogy a testét intelligensen és plasztikusan tud­ja használni akármilyen színpadon. Ezt tanítani kell. A fiatal színészek az egyetemen kellőképpen lelkesek, megvan bennük az igény és az elszántság, hogy meg is tanulják.
Ez nagyon komplex szak, a hallgatók sok komoly és konkrét dolgot tanultak az elmúlt öt évben zeneismerettől kezdve, táncon, koreográfusi és színészmesterségen át a vizuális képzésig. Ez volt az első ilyen szak, most jön a puding próbája. Nagy kérdés, hogy van-e igénye a magyar színháznak arra, hogy ilyen tudással felvértezett fiataloknak munkát, lehetőséget adjon.

Fotók: Dani Viktória

Euripidész: Oresztész | Radnóti Színház
Fordította: Karsai György és Térey János, dramaturg: Hárs Anna
Rendező: Horváth Csaba

Szereplők
Élektra – Martinovics Dorina
Oresztész – Rétfalvi Tamás
Helené – Szávai Viktória
Meneláosz – Gazsó György
Tündareósz – Bálint András
Püladész – Adorjáni Bálint
Hírnök – Schneider Zoltán
Hermioné – Móga Piroska e. h.
Egy phrügiai – Nagy Norbert
Apollón – Horkay Barnabás
Karvezető – Csomós Mari
Argoszi asszonyok kara – Andrusko Marcella, Blaskó Borbála, Petrik Andrea

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Nagy Norbert

Bemutató: 2014. október 5., (vasárnap 19:00)
Radnóti Színház (1065 Budapest, Nagymező u. 11.)