Turné, egy szeptemberi éjjelen | Színházak Éjszakája Budapesten

BJI |

Irigylem a Színházak Éjszakája projektvezetőjét, dr. Komáromi Györgyöt, akinek sikerült végig­látogatnia szeptember 20-án a 27-ből legalább 16 helyszínt, és mindenhol meggyőződnie arról, hogy a dolog jól működik. Valóban működött, és még felüle­tesnek tekinthető tapasztalataim alapján is ki­mond­­hatom – totális karnevál volt.

A gondosan előkészített terv szerint jórészt a zenei vagy zenés programokat terveztem megszondázni. Nagyban emelte az este hangulatát, hogy a főváros legszebb tengelyében, az Andrássy úton a sör és a gyors falnivalók ünnepe zajlott, ami némiképp nehezítette az ingázást a teátrumok között, de kellemesen bódított is…

A Centrál Színház kora estére Beatles-koncertet hirdetett, a Blackbirds nevű Beatles-emlékzenekar prog­ramjával. Ha figyelembe vesszük, hogy a liverpooli négyes is már ötvenegy éve alakult, igazán hízelgő, hogy nagyszülők, szülők és unokák együtt töltötték meg a házat. Miközben a Borbás Gabi (és még többen) háztűznézőbe vitte a munkahelyének hátsó frontjára a kíváncsiakat, a banda játszani kezdett. És mint a boldog emlékű hatvanas években, a második-harmadik számtól már (a Nehéz nap éjszakájában is bemutatott) sikoltozóverseny kísért minden tapsot. Pedig még nem is tartottunk az igazi rocknál! A Black Comedy indításához csatolt – olykor értetlenséggel fogadott – néhány szám teljesen tűzbe (és lázba) hozta a nézőteret. Az idősebb korosztály együtt énekelt a feketerigókkal. Hátul egy 7-14 éves vegyes csapat ritmikus gimnasztikát adott elő, majd amikor elérték az üzemi sebességet, egy ritkás hajú, őszes úr a sor széléről rokizni kezdett a csoportot kísérő, tanárnő külsejű hölggyel. A hisztéria elfajulását (és az esetleges szívrohamokat) megelőzendő lassú zenével zártak – a Beatles sem szervezhette volna jobban… (Blackbird: Dobos László, Hoffmann György, és két centrálos színész-zenész: Simon Kornél, Vári-Kovács Péter)

Közjáték – avagy Promenád: A Centrál előtt több fordulatos sor kígyózik az esti programot ÉS a háztűznézést várva.

A Radnóti Színház à la carte versolvasást ígért, a regisztráltakon túl legalább még húszan könyörögték be magukat (pótszék, párna, lépcső). Bálint András az improvizálás iskoláját szervezte (a későbbi Nézőtéri torna és a Térden állva jövök hozzád elé) a színpadra. Amióta a tévés Beugró erős rajongótáborrá fejlesztette a közönséget, ez biztos ász: bármikor sikert arat. Négy színésztársával együtt (Adorjáni Bálint, Andrusko Marcella, Gazsó György, Szávai Viktória) vállalta, hogy az előkészített húsz versből (Csokonaitól Weöresig, Pilinszkyig és vissza) lehet rendelni. Továbbá a műhöz a közönség jelölheti ki a stílust (mint matektanár, mint aki elfelejti a szöveget, mint aki felvételizik a Színművészetin stb.). Abbahagyhatatlan mulatság, a színész is élvezi (még ha szenved is a visszafojtott röhögéstől), a néző pedig levegőért kapkod. Bálint nem érti Kölcsey Husztját, Szávai iszonyúan drukkolva felvételizik és nem találja a megfelelő hangot, Andrusko a vers közben tudja meg, hogy lottónyertes, és sikoltozva rohan ki, fütyül mindenre – óriási.

Közjáték – avagy Promenád: Az Operett előtti színpadon zenés csokor a legnagyobb sikerekből – meg sem lehet közelíteni a rajongóktól. Az Opera előtt csak azért nem nézik tömegek a kivetítőn futó balettprogramot, mert a sörfogyasztók foglalják el a helyek nagyobbik részét.

Örkény Színház – a Hanem zenekar koncertje. Ismerős a műsor: Parti Nagy Szirupázsa, Rick Zsófi nyomja a Nincsen kedvem semmihez kezdetű dohányzásreklámot [Na, gyújtsunk rá!], mégis akadnak meglepetések. Bíró Kriszta a Kabaré Mein Herr-jével borzongatja a hátakat, és ezt még meg is tetézi a Lili Marlen új verziójával (Bán Zsófia szövege), melynek hőstelen hőse Lili, aki elmegy külföldre prostinak, mert az az egyetlen elérhető kereset… és – szembemenve a hivatalos sikerpropagandával – elhangzik Madonna La Isla Bonitája – magyar verzióban: Pannon délibáb. Mint rendesen, itt is szűknek éreztük a félórás blokkot.

Közjáték – avagy Promenád: Telefonhívás érkezik: Ne is álmodjak arról, hogy beférek a Vígszínházba, a Kern-dalokból összerakott sanzonestre. (De rossz ez a szó ide…)

Örkény Színház Nr. 2.: Mácsai Pál a főprogram előtt nem akar se túlünnepelni, se alulértékelni, csak elmondja, hány előadás volt a tíz év alatt, amióta Örkény lett az egykori kis-Madách, hány néző, hány táblás ház – jó volt hallani. Aztán a megunhatatlan Egypercesek a teljes társulattól: Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga (Kuksi), a háromlábú kutyák vontatta autó (behúzott kézifékkel), Tá Dé Vé dedikációi, a Joliot Curie téri, ugyanolyanra elcserélendő lakás, és a száz-százötven év múlva megvalósuló Dunai Magyar Köztársaság – éjfélkor pedig kis pohár pezsgő a hálás nézőknek a hálás művészektől.

Mondjuk, tarthatott volna még néhány napig ez az éjszaka… Sebaj, lehet fölkészülni a következőre.

Fotók: Adrián Zoltán/Fidelio (AZ), Cserje Zsuzsa (CsZs), Centrál Színház (CeSz)