Emily Anthes: Frankenstein macskája (részlet)

Posted on 2014. szeptember 25. csütörtök Szerző:

0


AnthesE_frankenstein_macskaja| Bevezetés |

KÍNÁBAN, AHOL A VILÁG TERMELŐIPARA ÖSSZPONTOSUL, új üzemág van kialakulóban: nagy mennyiségben tenyésztenek mutáns egeret. Ha bekukkantunk a sanghaji Fudan Egyetem 45 000 egérketrecé­be, egérkorcsok egyre bővülő sokasága tárul a szemünk elé. A tu­dósok találomra iktatják ki a rágcsálók egy-egy génjét, és szinte futószalagon ontják az egérfurcsaságok százait. Állítottak már elő egereket, amelyek tele voltak bőrrákos daganattal, és olyanokat is, amelyek agyarat növesztettek. Az egyik egér úgy kopaszodik, mint a férfiak: egész testét szőr borítja, csak a feje búbján árvál­kodik egy kopasz folt. Némelyik egér furcsa dolgokat produkál: van, amelyik folyamatosan temeti be a ketrecben lévő üveggolyó­kat, és olyan is, amelyik csak balra képes megfordulni. Egy má­sik észveszejtő sebességgel öregszik. Megint egy másik pedig nem érez fájdalmat.

Miközben egyes rágcsálókon egyértelműen látszanak a rend­ellenességek, mások csak idővel fedik fel titkaik. Vannak köztük olyanok, amelyek kívülről rendes egérnek tűnnek, vastag fehér bundájuk van, egészséges rózsaszín fülük és orruk, csakhogy tel­jesen zakkantak: ügyetlenek, és feltűnően koordinálatlanul mo­zognak. Mikor a kutatók különféle gyakorlatokat végeztetnek velük, csúfos kudarcot vallanak. Az egyik feladatban az egerek­nek fenn kell maradniuk egy forgó boton, ameddig csak tudnak – mintha egy farönköt görgetnének. Nem könnyű feladat, de az egészséges egerek rájönnek, hogyan tudnak talpon maradni. A mutáns egereknek soha nem sikerül. Akkor is bajban vannak, amikor egy vékony lécen kell egyensúlyozniuk, vagy amikor fej­jel lefelé lógva kell megkapaszkodniuk egy dróthálóban. A járá­suk is igen furcsa – abnormálisan nagyokat lépnek, és furcsán tartják a farkukat: a farkincájuk az ég felé kunkorodik ahelyett, hogy egyszerűen maguk után húznák a földön, ahogy az egerek általában szokták.

A Magányos Egérszívek Klubjába tartozó egyedek talán még ennél is furábbak. Hímjeik rendes rágcsálónak tűnnek, de nősté­nyeik egyáltalán nem hajlandóak velük párzani. Szegény fickók­ban egyszerűen nincs szufla, szexuálisan nem vonzóak, és az egér­lányok minduntalan visszautasítják a közeledésüket.

Az említett egerek csak egy parányi csoportját alkotják a Fudan Egyetem kutatói által létrehozott 500 különféle mutánsnak. A ku­tatók azt remélik, hogy 100 000 fajta módosított egeret fognak tudni előállítani, és mindegyiknek saját egyedi eltérései lesznek. Ezernyi bestiáriumot lehetne velük megtölteni.

És ha már bestiáriumokról ábrándozunk, nem kell beérnünk az egérfurcsaságokkal. A tudomány seregnyi új eszközt adott a ke­zünkbe, amelyekkel belebabrálhatunk az élővilág rendjébe, és mind ez idáig teljesen ismeretlen eljárásokkal tudjuk megváltoztatni az állatokat. Ismerjük a géntérképüket, újranöveszthetjük meghibá­sodott testrészeiket, ki tudjuk bővíteni a természet adta érzékei­ket. A média főcímei gyakran kürtölik világgá egy-egy különleges új teremtmény születését: „Bionikus bogarak!” „Világító macska!” „Pókkecske!” „Robotizált patkány”. Elképesztő és egyben rejtélyes új bestiák. Pontosan mik ezek a teremtmények valójában? Hogy néznek ki? Ki teremti meg őket, és mi célból? És tényleg akkora újdonságot jelentenek?

Az az igazság, hogy az állati testek újraszabása hosszú múltra tekint vissza. Gondoljunk csak a Canis lupus familiaris – a mai kutya – faj különféle fajtáira, amelyek az emberrel töltött sok ezer év eredményeképp jöttek létre, és ősükre, a szürke farkasra nem­igen hasonlítanak. Arról, hogyan is kezdődött a kutya háziasítá­sa, megoszlanak a vélemények. Vannak tudósok, akik szerint szántszándékkal láttunk neki, hogy a kutyát a társunkká tegyük, ezért farkaskölyköket fogadtunk örökbe. Mások azt feltételezik, hogy az ember által hátrahagyott csont, szemét és ételmaradék odavonzotta az éhes farkasokat a korai ember táborhelyeihez, és mivel azokat az élőlényeket, amelyektől nem ijedtünk meg, meg­tűrtük magunk körül, megnyílt az út az ember barátjául szegő­dött farkas, vagyis a kutya előtt. Bárhogy történt is, amint a far­kasok az emberi társadalom részévé váltak, és a hideg földet a meleg tűzhely szélére cserélték, sok olyan tulajdonságuk veszett oda, amelyre szükségük lenne, hogy a vadonban életben marad­janak. Összetöpörödtek. Kisebb lett a pofájuk és az állkapcsuk, és fogazatuk mérete is csökkent.

Ahogy az ember és a kutya köteléke szorosabbra fonódott, egyre jobban odafigyeltünk a tenyésztésükre, és meghatározott felada­tok elvégzésére különféle fajtáikat tenyésztettük ki. Létrehoztuk a nagy testű, öblös mellkasú szelindeket,4 hogy őrizze az ottho­nunkat; az ide-oda tekergő tacskót, hogy befurakodjon a borz üregeibe. A Crufts a világ legnagyobb kutyakiállítása, harminc­ezer ebet vonultat fel, de a kutyák olyannyira különböznek egy­mástól, hogy ha megnézzük őket, mintha nem is ugyanannak a fajnak az egyedeit látnánk. Egyik évben egyszerre találjuk a kiál­lítás legjobbjai közt Kinget, a borjú termetű, nyakigláb, csupa izom agarat és Rickyt, az apró, fekete-fehér szőrmókot, aki simán elfért volna King lágy barna bendője alatt. A dobogót megosztot­ták Donnyval, egy középuszkárral, akinek szürke borotvált hát­sóját vastag fehér bundája ellensúlyozta; valamint ott volt Crulla, az ősi angol juhászkutya, aki egy fekete ponttól eltekintve, amely feltehetőleg az orra volt, ki se látszott hosszú, bozontos bundájá­ból. Kinézetüket tekintve a kutyákból, hála nekünk, mára a föld­kerekség legváltozatosabb faja lett.

Más fajokat is átformáltunk. Húsos grillcsirkévé varázsoltuk a cingár jércéket, a drótszőrű vadjuhból pedig lágy gyapjút adó állatot faragtunk. Hosszú a lista. Kitanultuk, miként tenyésszünk szükségleteink kielégítésére állatokat, amelyek vadásznak, vigyáz­nak a nyájra, vakot vezetnek, élelmet adnak, és a társaink. Sok faj távolodott el a generációk során vadon élő őseitől, hogy elfoglal­ja helyét az ember világában.

A nemesítés azonban nehézkes módszer, amellyel hozzáértőn, ám mégiscsak találomra alakítottuk át az állatokat: olyan egyede­ket pároztattunk egymással újra meg újra, amelyeknek előnyös tulajdonságaik voltak, mígnem világra jött egy olyan kutyakölyök, amelyik már tetszett. A farkasokból több ezer év alatt csi­náltunk kutyát. Ma viszont már évek, hónapok, sőt napok alatt képesek vagyunk új organizmusokat előállítani.

Napjainkban a molekuláris biológia lehetővé teszi, hogy egyet­len gént vegyünk célba, hogy azon nyomban aktiváljuk, vagy kikapcsoljuk, és kiiktassuk – vagy éppen fokozzuk – a gén hatá­sát. A Fudan Egyetem kutatói például fura egerek elképesztő sokaságát állítják elő egyszerűen úgy, hogy egy-egy gént kiütnek. Ehhez egy speciális genetikai eszközt használnak, a transzpozont vagy más szóval „ugráló géneket”: olyan DNS-darabokról van szó, amelyek képesek a génállományban egyik helyről a másikra ugrani. Ha a tudósok transzpozont juttatnak az egérembrióba, ez az idegen DNS-darab véletlenszerű pozícióban fog beépülni a rágcsáló génállományába, és kikapcsolja azt a gént, amelyikbe beilleszkedett – bármelyik legyen is az. A módszer igazi varázsát azonban az adja, hogy amikor egy ilyen egér felnő, és párosodik, az utódaiban a transzpozon a génállomány egy másik részére ugrik át, és egy újabb gént lehetetlenít el. A kutatóknak halvány fogalmuk sincs, hogy a további párosodás során hol üti fel a fejét a transzpozon, melyik gént blokkolja, illetve végső soron mit von maga után. Olyan ez, mintha nyilainkkal egy genetikai céltáb­lára dobálnánk célba – bekötött szemmel. A tudósok csak akkor tudják meg, hogy a génállomány melyik része zakkant meg, ami­kor a kölykök megszületnek, és különböző rendellenességek mutatkoznak rajtuk. A kutatók ezzel a módszerrel egyre újabb fajta mutánsokkal töltik meg a ketreceket: egyszerűen kerítőként szorgoskodnak felajzott rágcsálóik között. Előfordul, hogy a tudó­soknak tovább tart rájönni, hogy a bundás szörnyecskékben mi a rendellenesség, mint amennyi időbe a kitenyésztésük telt.

De a géneket a természettől teljesen idegen módon is átrendez­hetjük – gondoljunk csak a New Orleans utcáin bóklászó különös macskára. A macsek pont úgy néz ki, mint saját közönséges házi kedvencünk: bolyhos vörös bundája van és rózsaszín orrocskája. De sötétben fluoreszkáló Kand úrrá változik: halvány rózsaszín orrocskája neonzöld fénnyel világítani kezd, mert egy világító medúza DNS-éből minden sejtjébe beiktattak egy darabot. Fülecskéje belseje és a szeme fehérje erősen fénylik, ami a felturbó­zott vörös macska fejét kirajzolja a sötétségben. (A fia, Kermit, szintén fluoreszkál.)

Közben vagy háromezer kilométerrel odébb, a utahi Loganben egy akol fura kecskenyájnak ad otthont. Egy pókfajból ültettek át pár gént a kecskékbe, aminek köszönhetően a nőstény kecskék selyemproteinben gazdag tejet adnak. A tudósok laboratórium­ban feldolgozzák a tejet, és ki tudják vonni belőle a pók protein­jeit, amelyekből aztán selyemszálat tudnak fonni.

Nem csak genetikailag tudjuk átszabni a fajokat. Az elektroni­ka és a számítástechnika eljutott oda, hogy gépeket tudunk ültet­ni az állatok testébe, hajszálvékony elektródáinkkal átvesszük az irányítást a patkány agya felett, és onnantól kezdve úgy irányít­juk a rágcsálót, mint egy távirányítós játék robotot, amivel bonyo­lult akadályokat akarunk bevenni. Az anyagtudományban és az állatgyógyászatban olyan jelentős felfedezéseket tettek, amelyek­nek a segítségével a sérült állatoknak bionikus végtagokat készít­hetünk, a majmokat pedig arra is meg tudjuk tanítani, hogy robot műkarjukat hogyan tudják a gondolataikkal irányítani. Manapság legmerészebb tudományos-fantasztikus álmaink vál­nak valóra.

Akadnak köztünk olyanok, akik aggódnak amiatt, hogy egyre jobban irányítani tudjuk az élő, lélegző lényeket. A biotechnoló­gia gyakori témája a jövőre vonatkozó pesszimista találgatások­nak: nem egy apokaliptikus látomásban találkoztunk már őrült szörnyekkel és világuralomra törő kiborgokkal. Az etikával fog­lalkozó szakembereket és az aktivistákat az aggasztja, hogy meg- változtathatjuk-e a többi fajt, ha egyszer nem kérhetjük hozzá a beleegyezésüket. Van, aki azt mondja, hogy bolygónk vadon élő lakóit – akár génbeültetésről van szó, akár elektródákról – kife­jezetten természetellenes manipulálni: fájdalmat okozunk vele az állatoknak, és áruvá silányítjuk a többi élőlény létét. A jelenség bírálói úgy vélik, igyekezetünk, amivel a földkerekség állatvilágát próbáljuk újraszabni, az emberi elbizakodottság legrosszabb meg­nyilvánulása: annak a jele, hogy az ember odáig merészkedett, hogy úgy tegyen, mintha ő lenne a teremtő Isten.

Az igaz, hogy amikor saját elhatározásunk és szükségleteink szerint szabunk át más fajokat, nem feltétlenül az állatok jólléte lebeg a szemünk előtt. A nemesítéssel nem mindig jártak jól az állatok – a kutyafajtákat mindenféle örökletes betegséggel áldot­tuk meg,13 és olyan pulykákat tenyésztettünk ki, amelyeknek olyan hatalmas a mellük, hogy lépni is alig tudnak tőle. És persze a biotechnológia segítségével a pusztítás újabb formáit is megte­remtettük. A Fudan Egyetem tudósai olyan egérembriókat hoz­tak létre, amelyeknek olyan súlyos rendellenességeik vannak, hogy már méhen belül elhalnak. Az egyetemen előállított mutáns ege­rek között van, amelyik daganatos megbetegedésekre vagy vese­bajra, illetve neurológiai problémákra hajlamos. Az egyik mutáns egértörzs egyedei nem tudják az ételből felszívni a tápanyagot, és gyakorlatilag éhen pusztulnak.

Tény, hogy egész iparág szakosodott beteg állatok laborató­riumi tenyésztésére, amelyeket tudósoknak adnak el: számos biotechnológiai cég hirdeti harsányan egyedi kreációit. Közülük sokan képviseltették magukat a 2011 októberében a floridai St. Pete Beachen tartott nemzetközi konferencián, amelyet olyan tudósoknak szerveztek, akik genetikailag módosított organiz­musokkal dolgoznak. Különböző biotechnológiai cégek képvi­selői rendeztek börzét, standjaikat a szálloda nagytermében állították fel, és olyan állatokkal piacoztak, amelyeket azért tenyésztettek ki, hogy mindenféle nyavalyáktól szenvedjenek. Az egyik cég olyan sertéseket adott el, amelyeknek cisztás fibrózisuk volt, és rákosak voltak; egy másik cég katalógusa tizen­egy rágcsálótörzset kínált, az Alzheimer-kór szimptómáival megspékelt NSE-p 25-östől a 11BHSD2-es egérig, amely viszont szívelégtelenségben hajlamos összerogyni. (És arra az esetre, ha netalántán nem találnánk semmi kedvünkre valót, az egyik cég posztere megnyugtat: „Ön megtervezi, mi pedig kitenyészt­jük az egereket.”) Ezek a cégek persze nem merő kegyetlenség­ből tenyésztik a beteg állatokat; e teremtmények tanulmányo­zásával fontos dolgokat tudhatunk meg az ember betegségeiről. Ennek örülnünk kell, a tumorral megvert rágcsálónak viszont sovány vigasz.

A veszélyek mellett mindehhez komoly reményeket is fűzhe­tünk. A biotechnológia többet tehet az állatokért, mint gondol­nánk. Tény, hogy megbetegíthetjük az állatokat, ugyanakkor genetikai fegyvertárunkat használhatjuk arra is, hogy segítsük a fajok fennmaradását és sokasodását, hogy egészségesebb, boldo­gabb, életképesebb élőlényeket hozzunk létre. És vannak tudósok, akik pontosan ezt teszik. Már olyan intelligens eljárások állnak a rendelkezésünkre, hogy talán még abból a kárból is jóvátehetünk valamennyit, amelyet mi okoztunk a többi élőlénynek: pél­dául mérsékelni tudjuk a kutyák genetikai rendellenességeit, illetve vadállatok populációit tudjuk visszahozni a kihalás szélé­ről. Néhány filozófus egész odáig megy, hogy már arról álmodo­zik, talán a majmok agykapacitását is fokozni lehet majd, és az állatok a génmanipuláció és a beléjük épített elektronikus kiegé­szítők segítségével túlléphetnek testük korlátain.

Jelenleg minden lehetőség nyitva áll. Bár a biotechnológia fur­csa új szüleményeit szerte a világon laboratóriumokban állítják elő, nem sokáig maradnak ott. A jövő teremtményei már ma is velünk élnek a legelőkön, otthonainkban és a természetvédelmi területeken Amerika-szerte. Hamarosan magunk is ugyanúgy vásárolhatunk majd efféle állatokat, ahogy a tudósok válogatnak a nagy körültekintéssel előállított egerek között Floridában. Gon­doljunk bele: egy végtelen katalógusból választhatjuk majd ki a tökéletes állatot. Valamit mindenki számára elő fogunk tudni állí­tani. Ha megrögzött éjszakai baglyok vagyunk, tarthatunk fluo­reszkáló macsekot, és késő éjszakáig olvashatunk a fényénél. Az elkényeztetett tizenkét éveseknek, akik mindent megkapnak, játék autó vagy modellrepülő helyett karácsonyra vehetünk távirányí­tós rágcsálót. Akik lovagolnak, olyan fiatal kancát rendelhetnek maguknak, amelyiket az előző évi Kentucky Derby győztesének a génállományával tenyésztettek ki. Akik pedig kutyát futtatnak, olyan vizslát vásárolhatnának maguknak, amely szénszálas műlábain agarakat megszégyenítő sebességgel képes száguldani. Egyre többen használják a biotechnológia eszközeit; eljön az idő, ami­kor ki-ki maga tervezheti majd meg a saját házi kedvenceit, és sem pöpec laboratóriumra nem lesz hozzá szüksége, sem pedig komoly tudományos képzettségre.

Emily Anthes

Emily Anthes

Az itt következő oldalakon azt az utat járjuk be, amely a Petri- csészéktől a kisállat-kereskedésekig vezet, és nyomába eredünk azoknak a génforradalom szülte állatoknak, amelyek épp most foglalják el a helyüket a világban. Nyakunkba vesszük az Egye­sült Államokat Kalifornia sziklás partjaitól a poros texasi földe­kig, szemügyre veszünk mindent a koreai laboratóriumokban élő kutyaklónoktól saját négylábúnkig. Utánajárunk, mit kell tudni a génekről és az állatok agyáról, a haszontalannak tűnő projek­tekről, no meg azokról, amelyek biztos, hogy nem haszontalanok. Beszélünk egy mérnökkel, aki bogarakból készít műrepülőgépe­ket, és egy biológussal, aki meg van róla győződve, hogy a klónozás mentheti meg a veszélyeztetett fajokat.

Fordította: dr. Zsélyi Ferenc

Anthes Emily: Frankenstein macskája. A szép új világ állatai
Új polihisztor sorozat
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014