Finy Petra: Kettő (részlet)

Posted on 2014. augusztus 6. szerda Szerző:

0


FinyP_Kettő-bor180| 1. fejezet | Takonyfelhők |

A lebegő felhők zöldek és habosak. Mintha takonyból fröcskölték volna fel őket az égre. A nap fénye különös ragyogást ad nekik, ezért a felhők világító zöld zselékupachoz hasonlítanak.

A zseléfelhők alatt tündöklő városban úgy lépkedek, mintha nem is az otthonom lenne. Mintha kivetnének magukból az épületek, kiokádnának magukból a muskátli nélküli ablakok, kifutnának alólam a kutya nélküli lábtörlők, és kirekesztenének gondola­taikból az emberek.

Talán így is van.
Tizenöt éves vagyok. És tegyük hozzá, egy eléggé furcsa tizenöt éves.
Az, hogy utálom az iskolát, még nem olyan különös. Minden tizenéves utálja. A fiúk hajtják a csajokat vagy a deszkájukat, vagy csinálnak bármi mást, csak tanulni ne kelljen.

Én azért nem szeretem az iskolát, mert órákat vesz el az életemből. Elvonja az időt a sokkal fontosabb dolgoktól, mint például a repülés.
Vagy a repüléshez szükséges pénz előteremtése.
Mert siklóernyőzni nem olcsó mulatság, és apám a nyomozófizetéséből nem győzi finanszírozni a hobbimat.

Ezért kénytelen vagyok dolgozni.
Ha vége van a tanításnak, irány az Acélbimbó nevezetű hotel, ahol átlagos diákból átvedlek dolgozó felnőtté. Szobafiúként dolgozom, ami olyan, mint a szobalány.

Az emberek gyűrött és használt ágyneműjét húzom le, hogy tisztára cseréljem őket, csodálatra méltóan tiszta, álomfehér ágyneműre. Hiszen ebben a városban minden olyan tökéletesen tiszta.

De én szeretem ezt a munkát.

Elolvasom az ágyneműkbe rejtett üzeneteket. Illatokból, foltokból, hajszálakból és a paplanok közt felejtett ruhadarabokból találok ki egész élettörténeteket. Kicsit úgy, mint az apám. Csak én nem a bűnösök után nyomozok, hanem a boldogság után.

Bámulatosan egyszerű dolgok tudnak örömet okozni az embereknek. Egy gyerekkori dal, amit újra meghallasz a rádióban, és táncolni kezdesz rá a tükör előtt. Vagy egy tökéletes pörkölésű kávé, amelynek illata fekete szenvedéllyel tölt el. Vagy egy ragyogó kristálypohár, amelyről eszedbe jut a hold fénye, amiben először csókolóztál.

Hihetetlen egyszerű dolgoktól lehet boldog az ember.

Akárcsak én. Ahogy levetem magam a repülőről a hátamon az ejtőernyőmmel, és szárnyalok, mint egy madár. A kezem között átfolyik a levegő, az arcomat szél marja. Gyomorbizsergető érzés. Ráadásul sokszor azt hiszem, nem is lenne szükségem az ernyőre, mert valójában nélküle is tudok repülni.

Mint ahogyan ahhoz sincs szükség ernyőre, hogy az iskolából repüljek. Biztosan emiatt hivatott ide apám, és erről akar beszélni velem. Hogyha így folytatom ezt a kettős életet, nemsokára kitesznek a gimnáziumból.

Én megértem, ha zavarja a tanárokat, hogy alszom az órákon, de mit csináljak, ha hajnalig dolgozom a szállodában. Fáradtabb vagyok, mint bárki, aki a pedánsan tisztán tartott lakásában ágyba zuhan este, és a nevetségesen tiszta párnájára hajtja a fejét.

Na, jó. Lássuk, mit szeretne az apám.

Valahol itt kell lennie, ez alatt a érdekes tákolmány alatt, amely egy ezerlábú állványzatból és hatalmas fóliatakaróból áll. Úgy fest, mint egy átlátszó műanyag bogár. A mellette terpeszkedő lakókocsik pedig a színes petéi.

Azt hiszem, ez egy ásatás, ahol emberi csontvázat is találtak, ezért értesítették a nyomozókat. Apám jött ide a rendőrség részéről.

Kikerülöm a biztonsági őrt, inkább felülről közelítem meg a helyet, így jobban átlátom a területet. Az egyik állványról könnyedén lehuppanok. Különféle gödröket látok. A legtöbb lukban kődarabok, törmelék. Az egyik nagyobban egy emberi csontváz. De az ember mellé egy állatot is eltemethettek, mert a kulcscsont mellett két szárny sugaras csontváza fehérlik. Egészen nagy madár lehetett, talán valami albatrosz. Nem tudom pontosan, hiszen minden természeti ismeretem egy titkos növénykertből és a könyvekből, netről szereztem.

Mindenesetre bazi nagy. Ekkora szárnyakkal még egy ember is felrepülhetne, ábrándozom magamban, és a kellemes gondolatra elmosolyodom.

Nagyon régi leletnek kell lennie, mert mostanában már nem élnek állatok. Hátborzongatóan izgalmas felfedezés.

Valaki görcsösen megfogja a vállamat hátulról. Összerezzenek. Van valami ijedt a mozdulatában, valami segélykérő. Megfordulok, és látom, hogy az apám. Szemében rettegés ül. Halálos iszonyat.

Gyorsan megölel, és azzal a mozdulattal a zsebembe csúsztat valamit. Ahogy kitapogatom, érzem, hogy egy fénykép az.

Röntgenbagoly (Finy Petra ezt az illusztrációt a Fb-oldalra tette fel... Fotó: Arie van t' Riet)

Röntgenbagoly (Finy Petra ezt az illusztrációt a Fb-oldalra tette fel… Fotó: Arie van t’ Riet)

Még szorosan átfon a karjaival, miközben ezt súgja a fülembe:

– Nikk, menekülj! Rohanj anyádhoz, szedjetek össze néhány dolgot, és azonnal hagyjátok el a várost!

– És nagyapa? – kérdezem aggódva.

– Az öreg? Őt nem kell félteni, tud magára vigyázni – suttogja még, majd gyanakodva körülnéz, nem figyelik-e. A szeme opálos fényű, mint a felettünk hullámzó műanyag fólia. Gyorsan elköszön, és már el is tűnik.

Zsebre dugott kezemben a fényképet szorongatom. Nem merem elővenni, hogy megnézzem, mi van rajta. Én is körbejáratom a tekintetem az ásatási területen, átragadt rám apám gyanakvása.

Végig azon gondolkodom, hogyan fogom rávenni anyát, hogy egyszerre csak dobjon el mindent, és kis táskával a vállán hagyja el a várost apa egy képtelen ötletéből kifolyólag.

Ismerve a józan makacsságát, nehezen fogom tudni rávenni a menekülésre. Szinte reménytelen.

Inkább megkérdezem apától, van-e valami ötlete, amivel képes lennék hatni anyára. Visszaindulok a gödrökhöz.

Feltűnik a biztonsági őr, egyenesen felém tart. Nem baj. Legfeljebb kifaggatom, merre találom apát, és eljátszom, mintha csak most érkeztem volna.

– Te fiú, mit téblábolsz itt? – támad rám köszönésképpen.

– Egy nyomozót keresek – akkor én sem köszönök, te tufa, dühöngök magamban. – Egy bizonyos Nicoletto Monnit. Itt dolgozik az ásatáson – az őr szemöldöke felszalad a hajáig.

Vajon min törheti a fejét? Mi rosszat mondhattam? A férfi gyanúsan méreget.

– Nicoletto Monni nevezetű ember nem dolgozott itt soha. És ez nem is egy ásatás. A város polgárainak készül egy újabb Betonpark gumifákkal, kellemesen illatozó kaucsukvirágokkal és műanyag padokkal.

– Fantasztikus – ám nem is hallom, amit a férfi mond, pontosabban hallom, de egyelőre nem értem, miért mondja. Kötöm az ebet a karóhoz, hiszen láttam a gödröket és a csontvázat. És láttam az apámat is. – De a rendőrségen a főnöke biztosan tudja, hogy Nicoletto itt van. Hiszen ő küldte ki az ásatásra… – hebegek, de félek, hogy túl sokat beszéltem. A biztonsági őr előveszi a telefonját, és tárcsáz. Majd hideg mosollyal átnyújtja nekem:

– Beszélj vele, zsenikém! – Jó napot, Főkapitány Úr, kérem, megerősítene abban, hogy egy Nicoletto Monni nevű beosztottját a betontéri ásatásra küldte? – a hátamon nagy cseppekben gurul lefelé az izzadság, és a kezem is nyirkos. Csak nehogy baja legyen a képnek a veríték miatt, és elmosódjon egy értékes információ, netán egy kulcsfontosságú részlet. Némi csend után jön meg a válasz a vonal túlsó feléről.

– Soha nem volt Nicoletto Monni nevű kollégánk. De te ki is vagy? – a választ hallva az izzadság azonnal megdermed a bőrömön. A vér pedig meghűl az ereimben.

– A fia… – nyögöm bénultan, aztán magamhoz térek. – A fia osztálytársa. Nicoletto fia, Nikk balesetet szenvedett tornaórán, nem tudták az apját elérni telefonon, és engem küldött a tanárnő, hogy értesítsem.

Finy Petra

Finy Petra

Újabb szünet a telefonban.
– Szegény fiú. És kórházba is kellett vinni?
– Igen – kapaszkodom bele a kérdésbe, mert úgy érzem, hogy menekülést jelenthet.
– Melyikbe?
– A Fehér Remény Kórházba, a Szurokfény sugárúton – hadarom a kórház címét, amely a város másik végében van ahhoz képest, ahol mi lakunk. És ahová most el kell szaladnom anyáért.

Bárcsak szárnyaim nőnének, hogy gyorsabban odaérjek. Bárcsak át tudnék változni hirtelen madárrá.

Finy Petra: Kettő
Tilos az Á Könyvek
Pagony Kiadó, Budapest, 2014