»Van valami rendíthetetlenség« | Beszélgetés Tábori Zoltánnal

Posted on 2014. július 26. szombat Szerző:

0


Tábori_Cigányrulett-bor180Nagy Gergely |

„Ez egy elmúlt, meghalt ország. Ha valaki megkérdezné, mire szavazzon, azt mondanám neki: a kutyára, csakis a kutyára” – mondja egy ötvenhét éves férfi Tatár­szent­györgyön. Ő is egy amolyan faluvégi, utolsó házban lakik. Olyasfélében, amilyeneket 2008–2009 körül Molotov-kok­télos, lőfegyveres támadás ért az országban több he­lyen. Csak éppen az ő háza – és így önmaga és családja is – megúszta ezt a sorozatot. A Cigányrulett erről ad tár­sa­dalmi helyzetképet.

Mi az, ami érdekelt a merényletek körül? A nyomozás ellentmondásai? Vagy a társadalmi kontextus?
Elsősorban az emberek reakciója érdekelt, a közvetlenül ott élők reakciója, hogy miként viszonyulnak a történtekhez, hogyan élték meg. A másik vonatkozás ugyanis – vagyis a tettesek megszólaltatása – lehe­tetlen lett volna. Mert nem tudom, mennyire közismert a tény, de akiket tavaly elítéltek, azok tagadják a bűncselekményeket. A kisebbeket, a koktéldobálást elismerik, de egyetlen esetet sem, ahol sebesülés vagy emberélet kioltása történt.

Több évet fog át a kötet, de a válaszok sok hasonlóságot mutatnak. Megvan a hárítás, de megszületik a legendárium is. Mintha azonnal meglenne a közösségi elbeszélés arról, mi is történt, és a trauma közvetlenül alig látszik.
Ez így is van. Az az egyik legtragikusabb tapasztalat, hogy az emberek véleménye nem változott. Lezajlott egy hatalmas trauma, és ez nem rendítette meg a világképüket. Mindenki abban a pozícióban maradt, amiben előtte. Aki addig is cigányellenes volt, nem rendült meg, nem lett szolidáris. Volt valami rendíthetetlenség. Mintha egy megmerevedett, beállt helyzetbe csöppentem volna. Klisék vannak, és azokat nem dobják el. Mellettük embereket lőnek le, de csak az érez együtt az áldozatokkal, aki korábban is együtt érzett velük.

A közösség nem jut semmilyen felismerésre a trauma által?
Nincs átfordulás, én azt tapasztaltam.

Nem azért, mert mintha az egész úgy jött volna, mint a végzet, ami rajtunk kívül áll, amiben nincs szerepünk? Tehát nem mi, emberek csináltuk, hanem valakik valahonnan…
Mikor a helyszíneket kezdtem járni, még nem lehetett tudni semmit a lehetséges elkövetőkről. És megfigyelhető volt, hogy a helyi közösség két pártra oszlik. Van, aki azt mondja – és általában a polgármester is rettenetesen fél ettől –, hogy valaki belülről csinálja. Hogy „köztünk van” a tettes, valami belső bosszú ez. A másik párt biztos abban, hogy csak kívülről jöhetett. Nagyon érdekes volt Alsózsolca, ahol a Sajó folyik a falu határában. Az volt a kérdés, hogy a folyó túloldaláról lőtt-e át valaki. Mert akkor ahhoz nekünk semmi közünk. Vagy a Sajó innenső oldaláról lőttek be? Mert akkor baj van – azt mondja a polgármester –, akkor a mieink közül volt valaki, és azt nem szeretnénk, ha ez egy itteni konfliktus lenne. Tatárszentgyörgyön is, ahol az apát és a kisfát lőtték le, a lakosság egy része szeretett volna elhatárolódni attól, hogy ezt falubeli tette volna. Nem a mi dolgunk, nem a mi ügyünk… A másik fele viszont valamiféle keresztényi bűntudatból azt mondta, mi vagyunk a bűnösök.

A könyvben azért felbukkan a szolidaritás több helyen…
Én tényleg azt hiszem, hogy minél nagyobb a szegénység, annál kisebb a szolidaritás. Ha picivel jobbak az életkörülmények, nagyobb a biztonság, akkor csökken a gyűlölködés, és a szolidaritás is megnő. Nem azt fogják nézni, hogy miért kap ingyen fát a cigánycsalád, miért kap egy kis krumplit vagy támogatást, ha óvodába járatja a gyerekét. Nem nőnek nagyra ezek a filléres dolgok. Ezt most nagyon sérelmezik. Ha csak az országos átlag érvényes volna mindenütt, már csökkenne ez az ellentét. De hát sokan azt látják: versenytársadalom van? Jó, akkor versenyezzünk – de miért kap a másik ingyen valamit? Hozzá kell tennem, nagyon torzítja a képet az, hogy én a legszegényebb helyeken jártam. Tatárszentgyörgyöt kivéve ezek igen szegény települések. Az országos kép valószínűleg nem ilyen. De hát a gyilkosságokra a nagyon szegény településeket szemelték ki, ahol magas a cigány lakosság aránya, és esetleg történtek bűncselekmények is. Ez sajnos nagyon sötét világ. Van olyan falu, ahol 98 százalékos a munkanélküliség. A postáskisasszonynak van munkája, a polgármesternek, meg két-három főnek, aki közvetlenül neki dolgozik – és az legtöbbször nem cigány.

Nagyon pontos minden leírás, és érződik, nagyon pontosan adod vissza a megszólalók szavait. Hogyan dolgozol?
Odamegyek, és még a kocsiban ülve készítek egy helyszínrajzot. Bemegyek a házba. Közben is jegyzetelek, végig, ahogy beszélnek. Hál’istennek lassan beszélnek, és ezt a jegyzetelést szeretik is, mert valahogy úgy veszik, hogy ők most akkor diktálnak. Mindig van nálam magnó, de csak akkor használom, ha kérik. Aztán ha kijövök a házból, akkor még ott maradok, leülök és jegyzetelek. Többször vissza is kell menni. Akkor látják, hogy ez az ember komolyan gondolja, körülnéz, érdekli. Azt ugyanis utálják, amikor a tévéstábok cirkálnak, kiugranak egy autóból, elkapnak valakit az utcán két mondatra, aztán már mennek is tovább. Őket legtöbbször be se engedik. Magammal szemben is tapasztaltam gyanakvást, de ezt nem szoktam megírni, mert minek. Néha van, hogy azt mondom magamnak: nem csinálom tovább. Mert a szegény emberek többször mondják – és igazuk is van –, hogy persze, most érdekesek vagyunk. Egy hónapja is ugyanilyen szegénység volt, akkor nem jött ide senki. Most meg érdekesek lettünk, belenéznek a kondérunkba, rácsodálkoznak a nyomorunkra? Ilyenkor széttárom a kezem. Legfeljebb azt tudom mondani, én azért jöttem, mert Budapesten tényleg nem tudják, mi a helyzet. Néha viszont én érzem azt egy hideg, büdös, örökösen elfüggönyözött, nyirkos házban, ahol összezsúfolva élnek emberek, félhomály van, csak a tévé megy egyfolytában, és minden lepusztult és szétesett, hogy ez a szegénységnek egy olyan foka, amit egyszerűen már nem kellene megírni és közreadni. De vitt valami tovább, mert az ember az elesettek, a nyomorultak oldalán áll.

Tábori_Zoltán (Fotó: Fülöp Máté)

Tábori_Zoltán (Fotó: Fülöp Máté)

Mennyire nyomul be a szélsőjobb ezekbe a konf­liktusos, szegény falvakba?
Úgy látom, a Gárda vonulásaiból nem kérnek. Nem érzem, hogy elsöprő igény lenne a szélsőséges válaszokra. A szolidaritás hiánya, megint csak azt mondom, a versenytársadalommal függ össze. Ha embereket versenyeztetünk, méricskélünk, azon a pályán a romák soha a büdös életben nem fognak tudni futni. Van egy példám, az az ikerház, ahol a könyv elején kirobban a konfliktus. Van a nagy ház, ahol a magyarok laknak és a kis ház, ahol a cigányok. Egy idő után összevesznek, és mi a vége? Hogy most mind a kettő lakatlanul áll. Ami kis érték volt még, az ott elpusztult.

Az írás az Alexandra Könyvjelző 2014. júniusi számá­ban megjelent interjú szerkesztett változata

Tábori Zoltán: Cigány rulett
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014