Munkás-felvétel | Tábori Zoltán: Cigány rulett

Posted on 2014. július 26. szombat Szerző:

0


Tábori_Cigányrulett-bor180Eszéki Erzsébet |

Érdemes az elején leszögezni: ez a könyv nem a 2008–2009-es romagyilkosságokról szól. Igaz, Tábori Zoltán rendkívül hamar reagált a döbbenetes sorozatra, a Mozgó Világ munkatársaként napokat töltött mind­egyik helyszínen. Bár az apropót a támadások adták, ter­mészetesen nem az író feladata, hogy felgöngyölítsen egy brutális gyilkosságsorozatot. Elsősorban nem is a táma­dásokról, sokkal inkább az érintett településekről, a kör­nyezetről ad érzékletes képet a könyv. A világról, ahol ilyesmi egyáltalán megtörténhetett.

Tábori Zoltán mindenhol hosszan nézelődött, figyelt, kérde­zősködött, beszélgetett mindenkivel, akivel egyáltalán lehetett. Már az is elismerésre méltó, hogy képes volt megnyerni az embereket, akik egyáltalán szóba álltak vele, a pesti íróval. Még akkor is, ha akadtak, akik örömmel meséltek, mert úgy érezték: végre valaki rájuk is kíváncsi. Alapos megfigyelő, településeket és figurákat ír le apró részletekkel, nagy megjelenítő erővel. Magunk előtt látjuk az utcákat, a házakat, az embereket, sokszor még a szagokat is érezni véltem. Noha alig szólal meg személyesen, olvasás közben mégis többször eszembe jutott a kérdés, amit minden bizonnyal ő is föltett magának: micsoda ország ez, micsoda országban élünk?

Döbbenetesek több helyen az ott élők reakciói, zavaros eszmefuttatásai. Vannak, akik értetlenül mesélik, hogy a megtámadott család szépen élt, mások meg még a faluban élők közül is közönyösek. Nem beszélve például a „vicces” rendőrökről, akik a nagycsécsi támadás után közlik: „Kettőt fejbe lőttek, és akkor mi van?” Tudjuk, hogy ez a mai magyar valóság, mégis mellbevágó ezt így olvasni.

Akadnak takaros házak egy-két faluban, de általában elképesztő a nyomor, ami kirajzolódik a kötetből. Van, ahol hegyekben áll a szemét, nem jár oda a kukásautó sem, mert a faluba telepített „problémás cigány családok” úgysem tudnák fizetni a szemétdíjat. Iszonyatos kilátástalanság süt ezekből az írásokból. Az egyetlen kiút az lehet, amit egy rendőr lánya mond: „Jaj, csak el innen, mihamarabb!” El innen? Hová? Aki ilyen helyen él, annak már Budapest is a vágyott cél lehet. De ha a lényeget nézzük, miért lenne más Budapest, mint a vidéki Magyarország, amelyről oly érzékletes látleletet kapunk?

Alig két héttel a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság után történt meg a szerzővel, egy fővárosi boltban, hogy a jól öltözött, ötvenes eladónő kijelentette, mennyire utálja a cigányokat, és még pénzzel is szívesen támogatná „ezeket a szabadcsapatokat”! „Akkor azt hittem, ennél szörnyűbb mondatot nem hallhatok senki szájából” – fűzi hozzá Tábori, aki pedig krónikásként, íróként a háttérben marad. Képes kommentár nélkül leírni a leghajmeresztőbb mondatokat, a fejekben kavargó zűrzavart, a zagyva gondolatokat is – az általa papírra vetett történetek, kijelentések önmagukban is épp eléggé beszédesek. De ez az indulatos mondat őt is felháborítja, ahogy az is, amikor ezt mondta neki valaki Kislétán: „sűrűbben kellene erre jönni lövöldözni”.

Ez az a világ, ahol apró remény sincs. Csak pusztuló környezet, lepusztult életek vannak. Akad olyan helység, ahol már a pénz sem létezik. Cseregazdaság van, ahogy egy volt gyári munkás meséli: „Anyámnak lesz igaza. Azt mondja: eljön a világ, hogy a napszám az lesz, kapsz egy kosár krumplit meg egy darab szalonnát.”

Pécsszabolcson, ahol ketten haltak meg a Molotov-koktélos támadás után, halott a falu. Megszűnt itt a bányászat, minden pusztul. A volt bányászok visszaköltöztek oda, ahonnan jöttek, Szabolcsba, Borsodba. Az üres házakba az önkormányzat „kizsuppolt romákat költöztetett”. Utána viszont senki sem próbálta megoldani az ebből fakadó problémákat. Mindenki, mindenhol magára hagyja az elesetteket, a nyomorgókat, és mindez „természetesen” még nagyobb nyomort, még több feszültséget szül.

Aki törekvő, az se képes boldogulni. Az alsózsolcai volt mozdonyvezető például mindenféle tanfolyamot elvégzett, még gépíróit is. De hiába a sokféle bizonyítványa, sehol nem kap munkát. Hol is találna állást a könyvből kirajzolódó világban? Mit várhatunk ott, ahol a polgármester asszony is törvényeket sürget, hogy ne segélyezzék a cigányokat, azokat, akik sok gyereket szülnek, hogy aztán ebből éljenek meg?

Akad rendezett falu is, mint amilyen Bocfölde. Ott egyetlen roma családon kívül az egész faluban nincs más segélyezett. De ez is hiába, ahogy Tatárszentgyörgyön szintén azt üzenték a gyilkosok a rettenetes, gyermekéletet is követelő támadással: „Nem kell a beilleszkedő roma sem.” Tiszalök–Újtelepen is az éjszakai műszakba induló roma gépkezelőt, Kóka Jenőt lőtték agyon. Ő az alvégen élt, a legkisebb vályogházban. Az egész faluban egyetlen romának volt munkája, neki. És éppen őt lőtték le. Mert balszerencséjére ő ment ki éppen a házából, kapcsolta fel a villanyt, ahogy munkába indult. Ezzel láthatóvá, támadhatóvá vált. A Cigány rulett című kötetből is kiderül: a rulettre jellemző esetlegesség keveredett az egész támadássorozatban az előre kitervelt, aljas szándékkal.

Az író-riporter alapos, kitartó munkával gyűjtötte össze a legapróbb részleteket, jellemző adalékokat e településekről, az ott élő emberekről, s mindezt bámulatos sűrítettséggel, olykor megrázó módon volt képes megírni. De nincsenek illúzióim, könyve parányit sem fog változtatni a közgondolkodáson, bármennyire alapos munkával írta is meg a 21. század eleji Magyarország rendkívül fontos szeletét, a mentális romlottságot, sötétséget, szellemi zűrzavart és a közönyt, ami nagyon sokakat jellemez.

Az utóbbi 25 év kormányainak és a véleményformálóknak, mindannyiunknak nagy a felelőssége abban, hogy a magyar társadalom apró lépéseket sem tett meg abból, amit a németek hosszú, kemény munkával elvégeztek. Óriásit téved, aki erre megfelelő válasznak véli azt, hogy neonácik ott is vannak. Valóban vannak. Csakhogy hatalmas a különbség abban, hogy arrafelé nem tűrik a náci beszédet. De még a sunyi célozgatásokat sem. Amint akár csak egyetlen félreérthető mondat hangzik el nyilvánosan, a politikusok azonnal reagálnak, pártállástól függetlenül, s egyértelműen kinyilvánítják, hogy nem tűrik a rasszizmust, de még a kettős beszédet sem. Az sem véletlen, hogy Fliegauf Benedek filmje, a Csak a szél, amelyet a Mozgó Világban megjelent Tábori-írások inspiráltak, éppen a Berlinalén kapta meg az Ezüst Medve díjat.

Neonácik mindenhol vannak, bizony, de az is nagy különbség, hogy van-e kormányzati szándék a tisztázásra, a párbeszédre, vagy egy ország vezetőiben csak a félrenézésre, a dolgok elkenésére, mismásolásra, esetleg tudatos hamisításra van hajlam. Ezzel ugyanis példát nyújtanak az egész társadalomnak. Ahol a munkát mindig csak megúszni akarják, ott nem csoda az a szellemi sötétség, a társadalom teljes morális szétesése, züllöttsége, ami a könyvből is kirajzolódik.

A magyar társadalom 2008–2009-ben, a szégyenteljes gyilkosságsorozat hatására sem végezte el ezt a munkát, noha egy ilyen esemény éppen hogy felrázhatta volna az embereket. De még ennek hatására sem történt semmi, legföljebb egy-két alkotó, író és rendező – Tábori Zoltán és Fliegauf Benedek mellett Máté Gábor, Hajdú Eszter, Vágvölgyi B. András – tett kísérletet, hogy áttörje a közöny falát. Ám jellemzően maradt a mellébeszélés, a bűnbaktalálás, az érvényes kérdések és valódi válaszok helyett a gyors túllépés mindenen. Hiába, Kádár gyermekei vagyunk.

Ha valamilyen csoda folytán tízezrek olvasnák el a Cigány rulettet, a mai Magyarországon akkor sem támadna akkora lyuk a közöny vaskos falán, hogy azon átmehessünk, és elindulhasson valamiféle társadalmi közbeszéd az utóbbi évtizedek egyik égető tabutémájáról. Tábori Zoltán viszont legalább megtette, amit legjobb tudása szerint megtehetett, követve a magyar irodalom legjobb szociográfiai hagyományait. Minden elismerésem az övé, hogy megírta ezt a borzalmas látleletet a mai magyar társadalomról.

Tábori_Zoltán (Fotó: Fülöp Máté)

Tábori_Zoltán (Fotó: Fülöp Máté)

Tábori Zoltán: Cigány rulett
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014
352 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft
ISBN 978 963 079 7177

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

2008–2009-ben a cigánygyilkosságok tettesei úgy látogattak el a szegénység gócpontjaira, hogy igazán körül se néztek: jöttek, láttak, lőttek. A megbüntetendő falvakat átgondoltan választották ki, de a házat már nem. Amit Molotov-koktéljaikkal és puskáikkal műveltek, olyan volt, mint valamiféle morbid cigány rulett: ér, akit ér. Közvetlenül a merényletek után akadtak köztük kakukktojások is sokféle helyszínrajz készült rendőrségi és újságírói eszközökkel, de csak kevés hatolt a konfliktusok mélyére, a szomszédságba, a házfalak mögé, hogy igazán árnyalt képet mutasson fel. Mint a kötetbe foglalt tizenegy, szépirodalmi igényű riport, melyek korhű ábrázolásában még benne van a rejtély.