Tábori Zoltán: Cigányrulett (részlet)

| Nagycsécs |

Ha esetleg az volt a célja a Kék fény kábítószeres eseteket taglaló 2008. október 27-i műsorában a „Bedrogozott középiskolások lövöldöztek Tarnabodon” felvezetésű epi­zódnak, hogy elaltassák az igazi tettesek éberségét, akkor az tökéletesen sikerült. Legalábbis nem telt bele egy hét, és a tarnabodival hajszálra azonos akciót hajtottak végre Nagycsécsen a „cigánysoron”, csak ezúttal a Molotov-hají­tás utáni ablakba belövöldözés két ember életébe került.

Nagycsécs nem tüntette ki magát semmivel, a neve nem szerepelt többrendbelileg a sajtóban, mint, mondjuk, Tarnabodé. Viszont a falu legszélén, a kertek végében az a hat-hét elhanyagoltabb ház óhatatlanul felhívja magára a 35-ös úton autózók figyelmét. Márpedig a 35-ös igencsak forgalmas út. Miskolcról rajta lehet Tiszaújvárosba jutni, amely még mindig ipari centrum, és a matricán spórolóknak is erre vezet az útjuk Debrecenbe, Nyíregyházára. Naponta több százan látják azokat a gazba süppedő, az országúttól száz-százötven méterre álló igénytelen, viharvert házakat.

– Van, amelyiket akár a 35-ös útról életveszélyesnek lehetne nyilvánítani – mondja lemondón a polgármester. – De miért így néz ki például a tető? Venni kellett volna pár száz forintért néhány vékony lécet, és felütni oda.

A polgármester, Gulyás Ottó hétfő reggel óta azon töri a fejét, hogy miért pont velük esett meg ez a szörnyűség.

– Ez egy kilencszáz-valahány lelkes község, ahol a cigányság aránya harminc százalék. Ez nem sok. Ez nem az a falu, ahol nagyon határértéken mozgó helyzetek lettek volna. Semmi, ami ilyen tragikumot követel meg. Itt nincsenek megélhetési gondok. Tíz kilométerre van Tiszaújváros. Aki akar, talál munkát.

A polgármester jó kiállású, pirospozsgás, bajuszos, negyvenkét éves fiatalember. Elegáns, sötét, kétsoros öltönyben és fényes fekete cipőben van; igaz, az önkormányzati miniszter fogadására készül. Megkérdezem, járt-e a helyszínen.

– Engem mint polgármestert sem engedtek be a lezárt területre, a tragikus ház közelébe, meg hát nem is vett rá a lélek a kíváncsiskodásra. De amint lehetett, mentem. Mehetett elégszer. Nincs irigylésre méltó helyzetben: hirtelen nagy vendégjárás lett a falujában, egészen nagy emberek toppannak be, miniszter, EP-képviselő, cigány vajda, folyamatosan cirkál a tévé, a rádió, a sajtó, és egyetlen dolog érdekli őket egész Nagycsécsből: a község legcsúfabb utcája.

– Nézte az út menti házakat ott a faluvégen? Azok is cigány porták, a Szelesben csupa cigány lakik, de be vannak illeszkedve. Nem hagyják lepusztulni a fedelet a fejük fölül. A soron azt is az önkormányzattól várják, hogy mi kaszáljuk le a házuk mögött a gazt. Merthogy önkormányzati telek. Na de hiába küldök kaszálógépet, annyi ott a szemét, hogy rögtön fölcsavar egy rongyot, és vége.

A falunak ezt a Muhi felé eső szélét hívják Szelesnek. Az országút két oldalán valóban takaros, tetszetős, nagy, nemegyszer emeletes lakóházak állnak. Két kertben az avart gereblyézik akkurátusan. Teljesen átlagos modern falusi házaknak látszanak, legföljebb az a furcsa, hogy egyáltalán nincs, nem is volt esőcsatornájuk. Bármennyire feltörekvők itt az emberek, az esőcsatorna az a fajta sérülékeny luxus, amit nem mernek megengedni maguknak. Máskülönben megvan mindenük, csatlakozás a szennyvízhálózatra, többi közműre, műholdas tévére, esetenként az internetre is.

– Nekem az nincs, de ott a sógoromnak van – mutat egy fiatal cigány ember az út túloldalára, ahonnan már nem is látni a cigánysort a gazban megbúvó latrináival.

Az ő háza az utolsó előtti a főutcán. Néhány éve épült, mutatós, emeletes. Kis szépséghibája, hogy járdája nincsen.

– Kértem, hogy csináljanak járdát. Az volt a válasz, hogy mi nem Nagycsécsen lakunk. Jó, akkor még emitt volt a tábla, de most már amott van, és járda még mindig nincs. A polgármester csak akkor foglalkozik a Szelessel, ha baj van a romákkal. Ha nekik van bajuk, az nem számít.

Hejőkeresztúrról nősült be Nagycsécsre, és építkezett itt a faluvégen. Alacsony, barna, szolgálatkész fiatalember. A szája szegletében mindig ott ül egy szomorkás félmosoly, de talán csak tavasz óta, amikor három kicsi gyerekük közül az egyik agydaganatban meghalt.

– Vittük mindenfelé kórházba, de nem tudtak segíteni rajta. Kijárok a temetőbe, most is onnan jövök, betonozzák a keretet, csináltatunk követ a sírjára. Rengeteg pénz ez is, de összeszorítja a fogát, és előteremti. Kőműves, építkezéseken dolgozik Budapesten, négyen járnak fel együtt a környező községekből.

– Holnap indul a kocsi megint, de nem tudom, merjek-e menni, itt hagyni a családot, mert mi van, ha ezek visszajönnek? Úgy néz ki, ránk jönnek, tegnapelőtt Molotovot dobtak Szögeden meg Örösön is. Belátok a lakásba: nagyon szépen élnek, szépek a gyerekek, szép a felesége. És csak kilencven fokot kell elfordítanom a fejemet, hogy a kontrasztot is lássam: a kert mögött a „tragikus ház” kurta földutcáját. A szemem megakad az udvar végében heverő nagy, fehér kutyán.

– A kutya nem ugatott akkor éjjel?

– Nem olyan szelíd, mint amilyennek most látszik, viszont fél a dörgéstől. Itt mindenki fél. Én is félek elmenni, egyedül hagyni az asszonyt, a gyerekeket.

Azt beszélik, az internetre feltettek egy listát, hogy melyek a legfertőzöttebb falvak Borsodban. Csécs is rajta van.

– Fertőzött?

– Ezt a szót használták.

Nem messze innen, közvetlenül az utolsó ház után aszfaltút kanyarodik le jobbra a Sajó felé a 35-ös műútról, Nagycsécs főutcájáról. A szilárd burkolat igen gyorsan megszakad, és innentől földes S kanyar vezet a kertek alá és azután rögtön föl a cigánysorra. Az itt lakók azonban nem ezt az utat használják, hanem az egyik rokoni ház udvarán és kertjén járnak keresztül, mert arra rövidebb, és minek kerülnének, ha egyszer amúgy sincs járda, és esős időben nagy a sártenger. Meghökkentő látvány ez a nagy jövés-menés, egymás kerülgetése azon az egyetlen szűk ösvényen a kertek alatt. A cigánysornak nevezett rövid, széles földutca a főutcára merőlegesen, a Sajó irányába mutat. Hat ház, három-három mindkét oldalon, és köztük csak azért nem meredeznek romok, mert ezek a hatvanas évek végén felhúzott úgynevezett Csé-lakások nem vályogból épültek, hanem szürke blokktéglából, amit a telepről elköltözők annak rendje-módja szerint alapokig lebontottak és elvittek. A tízből maradt hat: szoba-konyhás, komfort nélküli házikók a gaz közé szorított kis, kopár udvarokon. Ha valaki a nyomorultságot, az elesettséget keresi, jó helyen jár. Valakik azonban 2008. november másodikáról harmadikára virradó éjjel, egy nappal halottak napja után nem azért jelentek meg a nagycsécsi cigánysoron, hogy segítsenek. Hanem, valami torz logikát követve, hogy büntessenek.

Ahol az utca véget ér, a szántás szélén földút húzódik keresztbe, és mindjárt a sarok után áll egy hetedik ház. Suta vályogház: szánalmasabb, kisebb az előbbieknél, vályogtéglái itt-ott kikandikálnak a málló vakolat alól. Zuzmós tetőcserepeivel, tapasztott-meszelt fehér falával, icipici ablakával, akáckarós, girbegurba drótkerítésével mégis van benne valami meseszerű báj.

Az az icipici ablak valószínűleg megmentette a házban lakó hat ember életét: aprócska keretén nehéz lett volna betalálni egy Molotov-koktéllal. Vagy az orgonafácska volt a megmentő, amely zavarta a belövést. Vagy a Molotov-fogó szúnyogháló az udvari ablakon. Vagy a digitévé ajtófélfa mellé felszögezett tányérantennája, amit látva a támadók esetleg elgondolkoztak, hogy jó helyen járnak-e.

Annyi bizonyos, hogy valakik a ház előtt akkor éjfél után összevitáztak.

– Hát olyan hangosak voltak, hogy majdnem kimentem, fogják be a szájukat, nem tudnak aludni a gyerekek! De milyen jól tettem, hogy nem mentem ki! Minket az Isten akkor éjjel megmentett.

A ház asszonya harmincnyolc éves cigány nő, a haja visszafogottan vörösre van bodorítva. Kétéves kisgyerek ül a karján, az unokája. Ő sajóhídvégi születésű, a férje nagycsécsi. Három éve laknak itt az önkormányzat jóvoltából, és hogy a sok generáció jobban elférjen egymás mellett, még egy kis nyárikonyha-szerű épületet is fölhúztak az udvar elejére. A maradék vályogtéglákat gondosan összekupacolták, mintha valami különleges érték lenne, nem pedig könnyűszerrel kifejthető, mondjuk, a szomszédos Szilva utcai vályogromból vagy a többiből.

– A Józsiék segítettek fölhúzni. Akiket meglőttek. Nem ártottak azok senkinek. Nem voltak útjában senkinek. Menni akartak, hogy eloltik a tüzet, és akkor ezt a gusztustalan dolgot csinálták velük. Volt egy nagy robaj, aztán öt-hat dörrenés. Csak úgy rezegett az ablak.

Elszótlanodik‚ pedig máskülönben felvágták a nyelvét, pöröl ő a polgármesterrel is, hogy miért hagyja rájuk nőni a dzsungelt, miért nem szóratja le legalább kőzúzalékkal a földutat, hogy be tudjon jönni a kukáskocsi. Tud ő a sarkára állni, kiharcolta azt is, hogy dolgozhasson a közhasznún, márpedig arra a faluban egyszerre csak két ember jogosult.

– Ez ugyanúgy lehetett volna az én házam is.

Ezt már a Szilva utca végében lakó szomszédasszony mondja, aki meghallotta a beszélgetés hangjait a barátnője háza felől, ahogy hallotta a vitatkozó férfihangokat is akkor éjjel, és most fogta magát, úgy, ahogy volt, átszaladt. Hollófekete hajú asszony, a fülében hatalmas karika fülbevaló, a kezében húsklopfoló. Nem biztonsági okokból. Egyszerűen csak magánál felejtette. Errefelé a Szelesben az utóbbi napokban zavarodottabbak az emberek.

– Azóta nem nagyon megy az alvás, nincs nyugodásom. Beképzelek magamnak olyanokat, hogy ha bedobnák, hova esne a Molotov. Mink is félünk, a gyerekek is félnek. Megkaptam az óvodában: Hát nem kéne olyan tragikusan felfogni! Mondom nekik: Maguk nem ott, a Szelesben laknak! Marika nénivel, a boltossal is ezen vesztem össze. Mondom neki: Maga nem látta őket meghalva. Ahogy feküdtek a földön majdnem ruhátlan! Azt hittem, sokkot kaptak, el vannak ájulva, rá is szóltam a rendőrre: „Takarjátok már be, megfáznak!” A rendőr meg mondja: „Meg vannak halva.”

– Azért voltak itt olyan rendőrök, akiknek volt pofájuk viccelődni! – mondja sötéten vörös hajú barátnője. – Az egyik ezzel jött: „Kettőt fejbe lőttek, és akkor mi van?” A társa rendes volt, rászólt, de ennek az előbbinek állt föllebb: „Mit dumálsz? Talán sírnom kéne?”

– Egy másik meg azt mondta: „Bedobták a Molotov-koktélt, nehogy megfagyjanak.”

– A férjem amikor meghallotta, nem hagyta annyiban, veszekedett velük.

Hatévesforma kislány sárga pulóverben, lila nadrágban kerekezik el mellettünk a földúton. Nyikorgó, sárhányótlan biciklije van. Nemrég tanulhatott meg rajta, mert egész nap fel-alá biciklizik, és ritkás, kicsit szétálló fogaival büszkén mosolyog, ha nézzük.

– Hogyan veszekedett? – kérdezem.

– Hát rájuk kiabált: „Mit képzeltek? Mit szólnátok hozzá, ha nálatok történne ilyesmi?”

A férjét nem látom, így nem tudom, elhiggyem-e, hogy ilyen választékosan fogalmazott.

– Egyenruhások voltak, vagy nyomozók?
– Egyenruhások.
A faluban nincs senki, aki ne érezne együtt a megtámadottakkal. Egy hetvenéves özvegyasszonnyal a földút kanyarulatában találkozom.

– Gondoltam, kijövök ide, megnézem, mi történt. Én olyan típusú vagyok, hogy mindenkit sajnálok. Amikor meghalt az a kisgyerek agyrákban, azt is annyira megsirattam. Még a koporsónál is ott voltam, kérdeztem, melyik az anyja. Akkor jött eszembe, hogy azt a kisgyereket is hányszor láttam, ahogy hordták az óvodába! Nagyon sajnáltam a szüleiket. Ezeket is nagyon sajnálom. Nem rosszak itt a népek. Külön istenünk nincsen.

Tétova mozgású, ezüstös hajú, szemüveges nénike. Valahányszor megtorpan, az arca mosolyra kerekedik, mintha az is kellene az egyensúlyozáshoz. A Tiszai Vegyi Kombinátban dolgozott, harminchét évesen megözvegyült. A férje áramütött, beteg ember volt.

– Mindig csak az a munka volt! A Szelesben utoljára tizennégy éves koromban jártam, erre jártunk kapáni a szőlőbe. Itt akkor még nem volt semmi. Odébb állt pár cigány ház. Földházak voltak, emlékszem, ahogy mázolták az alját. Nem volt itt soha semmi baj. Mindig nyitott ajtónál aludtunk. Nem tudom, mivel érdemeltük ezt ki.

Állunk a „cigánysor”, Dózsa György utca felső torkolatánál. Miután kivitatkozták magukat a kis vályogháznál, a támadók megérkeztek ide. A földúton és az utcában mind a tíz neonlámpa égett, jól megnézhették maguknak a cigánysori házakat. Ha tartottak előzetes felderítést, akkor tudhatták, hogy a legszélsőben egy örökké a vesszőkosaraival bíbelődő, negyvenvalahány éves cigány ember lakik a városba kukázni járogató feleségével és kislánynak látszó, siketnéma nagylányukkal és kacska, nyomorék bátyjával. A szemközti, kicsit beljebb álló házban pedig a kosárfonó öccse, mokány, fekete, bajuszos cigány ember a feleségével, kisfiával, kislányával. Ha pedig nem tartottak ennyire alapos terepszemlét, akkor az is elég lehetett, hogy van itt két elhanyagoltabb ház a faluszélen, szeméttenger közepén, még csak villanyvezetékük sincs. Ócska budi kinn a gazban. Cigányok.

A jobb kéz felé eső ház körbe sincs kerítve, úgyhogy egyszerűen besétáltak az udvarra, behajítottak egy Molotov-koktélt a konyhaablakon, aztán kimentek, és az utca felől háromszor-négyszer belőttek a szobaablakon. A szemben lévő házzal már valamivel nehezebb dolguk volt. Annak ugyanis ágas-bogas kerítése és kezdetleges kiskapuja van, amin inkább nem keltek át. A valamivel messzebbről hajított Molotov-koktél nem is esett be a szobába, hanem az ablak alatt gyulladt ki. A következő pillanatban ez az ablak is kapott két-három lövést.

Az egész akció pár perc alatt lezajlott. Ahol a Molotov-koktél betalált, ott a lángok gyorsan szétterjedtek a lomoktól zsúfolt kis lakásban, és a csörömpölésre, tűzzúgásra felkelő három felnőttből a golyózápor kettőt fejbe talált, egyet pedig könnyebben megsebzett az oldalán. A kacska férfi és szerencsétlen sógornője azonnal meghalt. A másik házban a golyók nem találtak el senkit.

Tábori Zoltán: Cigány rulett
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: Munkásfelvétel