És mi van, ha valaki heteró? | Az Őrült Nők Ketrece az Átrium Film-színházban

Bedő J. István |

Már amikor híre ment a bemutatónak, sejteni lehetett, hogy nagyot fog durranni. Az Őrült Nők Ketrece a legjobb pillanatban került közönség elé, hogy próbára tegye a társadalom fogékonyságát (vagy nem) az ún. mássággal kapcsolatban. Kevésbé zavaros időkben egy komédia. Most vízválasztó. Hova állsz? Ide vagy oda? Elfogadó vagy? Kirekesztő vagy? Ha nem teszel semmit, akkor az is jelent valamit.

Ebben a csillagállásban mutatkozik be Harvey Fierstein és Jerry Herman darabja. (Előtörténetéről, világ körüli fogadtatásáról majd később.) Valahol Franciaországban már sok éve sikeresen működik Az Őrült Nők Ketrece, ez a népszerű transzvesztita bár, bájos fiúcskáival a tánckarban, és a nagy attrak­cióval, Zazával, a dizőzzel. Zaza nem mai csirke – bár valamikor még Salome hétfátyoltáncát is abszolválta a színpadon –, és ő a tulajdonos Georges élete párja, akivel gyöngéd szeretetben élnek egymással/ért évtizedek óta.

Igaz, hogy Georges-nak volt egy (alkoholos befolyásoltságban elszenvedett) botlása, és ebből született a fia, Jean-Michel, akit ők ketten becsületesen föl is neveltek.

A színpadról kilépő Zaza otthon csak a párját meleg finom kajákkal váró Albin, és épp olyan hisztis, féltékeny, sértődékeny, gyanakvó, mint a legtöbb öregedő feleség. De elegendő szeretettel mindez áthidalható. Csak hát a fiú – a fiuk – azzal toppan be, hogy házasodni készül. Már az is megütközést kelt a szülőkben, hogy egy lányt venne el – de a baj sokkal nagyobb. A lány apja a szélsőségesen konzervatív képviselő, akinek nem szabad megtudni, milyen famíliában nőtt fel a leendő vő. Tehát a cél: előkeríteni a vér szerinti, több mint két évtizede föl sem bukkanó szülőanyát, és eltüntetni Albin/Zazát – mert ha őt meglátják, fuccs az esküvőnek.

Eddig vígjátéki a helyzet. Rájátszik erre az indítás is, ahol a transzvesztita bárokról elképzelt összes közhely felvonul – a homoerotikus dumáktól a táncos madár­kák üres csicsergéséig és a szokásos táncos(nő)i riva­lizálásokig.

Az említett vígjátéki helyzet azonban (némi túlzással) lelkiismereti és erkölcsdrámába billen át – egyébként jogosan és helyénvalóan. Hiszen Zaza – aki a bemu­tat­kozó dalban arról beszél, hogy hadd legyen az, aki – most minden kellékével és külsőségével együtt ké­nyelmetlenné és nemkívánatossá válik, még ha csak egyetlen napra is. Jean-Michel ugyebár 24 éves, nor­ma szerinti polgár, vagyis heteró, és valakinek – vagy mindenkinek – vállalni kell a szerepjátszást az ő érdekében.

Bárki kapná Albin szerepét, itt válik el a vér a víztől. Mert ettől kezdve már egyáltalán nem ugyanaz a hígacska komédia megy a színpadon. Tudniillik csak nagyon jó színész tudja jól megoldani azt a – szokvány s ésszel képtelennek tűnő – szituációt, hogy egy férfi bőrébe/ruhájába bújva a férfi mennyire nem tudja viselni a férfihoz kapcsolódó képzeteket, allűröket – hogyha belül valójában nőnek érzi magát.

Stohl András egyszerűen tökéletes. (Ha csak a filmbeli elődökhöz hasonlítom: odaállhat nyugodtan Michel Serrault és Robin Williams mellé.) Hisztis öregecske dizőz, odaadó feleség, amikor a helyzet úgy követeli, sőt gyöngéd anya, amikor a helyzet úgy adja. Georges-tól rengeteg szeretetet kapott és kap, és a maga küsssé klimaxos módján viszonozza is. És voltaképpen erről szól a történet, a szeretetről. Georges (Hevér Gábor) nagyon szereti Albint, énekes sztárt faragott belőle, és minden egyes fellépésekor örül, ha bejelentheti a mulató közönségének (nekünk). Ismeri a gyengéit, lenyeli tőle a tipikus női hisztiket – és együtt boldogok. Csak hát a többségi társadalom…

Mert a boldogságba bele tud tenyerelni az álszent és képmutató, ún. erkölcsvédő képviselő, Aristide Bouteille, akinek a pöffeszkedve előadott hangzatos és demagóg szólamai a hagyományról, a családról és a tiszta erkölcsről már az elhangzásuk pillanatában ordítóan hamisak. Nem azért, mert a Mihályfi Balázs által színpadra hozott figura folyton ordít – benne egybe van gyúrva a közelmúlt patakvérrel elhíresült közszereplője, és a jelen néhány hasonló Illetékes Elvtársa –, hanem mert kenetes szavait meghazudtolják a mozdulatok, ahogy a feleségébe (szegény Hullan Zsuzsa…) meg a lányába belefojtaná a szót. Bouteille: az örök, bárhol megtermő, kiirthatatlan hordószónok.

Habár a színészekről beszéltem – mégis Alföldi Róbert rendezői remeklése az Átrium-beli, Kultúr­brigádos előadás. Nagy fricska a közéletnek, a kortárs álszenteknek (továbbá a köpködőknek), hogy a néző nem borzongani jön ide, betekinteni egy szubkultúra (Bouteille eufemizmusa…) világába, hanem azzal ül le (és főleg azzal kel föl a székről), hogy emberek érzelmes történetét látta. Alföldi sok apró morzsamondattal, gesztussal teszi a főszereplőket nagyon emberivé, és tud meglepetést okozni annak ellenére, hogy a filmváltozatokat épp elég sokan láthatták. Vagyis az előadás botrányköve nem a meleg házaspár, hanem az epehányó álszent.

A részben kettőzött szereposztásban Jacobot (inas, ön­meg­határozása szerint szobalány) a kétméteres Józan László adta, elképesztően kihívó női ruhákban. Jean-Michel, a „deviáns” gyermek (Fehér Balázs Benő) szerepe elég súlytalan, hiszen menyasszonyával (Anne – Csobot Adél) együtt ők kedvesek, de csak katalizátorai a kirobbanó botránynak.

Sistergő viszont a nagyszájú (és meglehetősen szar­keverő) étterem-tulajdonos a szomszédból, Jacqueline (Parti Nóra). Ha ő nincs, nincs botrányos végkifejlet sem – de szerencsére ő van! A bájolgó madárkákat (tánckar) már említettem – a hangulatteremtéshez hozzájárul az apróság, hogy az Átrium emeleti elő­csar­nokrésze hatalmas sminkszobává alakul, és a kezdés előtt félcivilben, de már agyonfestett női arccal köröznek a fiúk, persze még nem az igazi fellépő ruhákban.

A szűkös helyhez képest hatalmas mélységet sugall Menczel Róbert díszlete, ami hol Georges és Albin lakása (melynek kukucskáló színházi nézői vagyunk), hol pedig a Ketrec színpada, és mi a mulató asztalainál ülünk, olykor együtt is éneklünk a szereplőkkel. Tihanyi Ildi főleg a mulató dolgozóinak öltöztetésével (vetkőztetésével) brillírozott, Zazának pedig a fűzőtől a csillogó fellépő kosztümig terjedő gyorsöltöz(tet)ése során megmutatta, milyen nehéz a revücsillag munkája…

Habár a darab a film nyomán született meg, és egyre szélesedő sikerszériájának szinte minden kontinens részese, azért a zenés változatnak elég gyönge pontja a zene. Nem a zenekar, ami remekül szól, kísér, és össze van nőve a szereplőkkel, nem is az énekszólók, hiszen Zaza Stohl baritonján szólal meg. Ez nagy erény, ugyanis nem is akarja magát női énekesként eladni. (Gyanítom, ez is Alföldi-ötlet.) De amilyen kitűnő és természetes a maga vaskosságával is Ugrai István prózai szövege, annyira szorít a cipő a dalszövegeinél. Egyszerre kellene megfelelni a dallamnak, a prozódiának, és a tartalomnak. Olykor a tartalom csorbul (de még valahogy elmegy a Vagyok, aki vagyok dalnál – lám, a mostani fordításban fel sem tudom idézni), de amikor azt éneklik, hogy „ez tiszta szeee-reeee-teeet”, azt nagyon rossz hallgatni. De hát ennek a tartalomnak át kellett jönnie, vesszen a szépség.

Van egy szeplő is, amit nem értek. Jacqueline nevének ejtése: Zsáklin. Vajon miért ejtik Zsákleeennek? (Hogy ő meg férfi legyen?) Ámbár a legszebb pagodákon is mindig van egy fordított tetőcserép, hogy ne legyenek tökéletesek…

Fotók: Csányi Mónika (CsM), Dudás Ernő (DE), Mészáros Csaba (MCs)

Az Őrült Nők Ketrece – musical két részben | Kultúrbrigád és Átrium produkció
Jean Poiret színdarabja alapján írta: Harvey Fierstein | Zene és dalszövegek: Jerry Herman
Magyar szöveg: Ugrai István
Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők
Georges, mulatótulajdonos – Hevér Gábor
Albin/Zaza – Stohl András
Jean-Michel – Fehér Balázs Benő
Jacob – Józan László / Fehér Tibor
Jacqueline – Parti Nóra
Aristide Bouteille – Mihályfi Balázs
Marie, Mme Bouteille – Hullan Zsuzsa
Anne Bouteille – Csobot Adél
Francis, ügyelő – Fehér Tibor / Nagy Dániel Viktor

Madárkák: Bankó Bence / Dobrányi Máté / Hegyi Dávid / Horányi András
Sepa György / Szelle Marcell / Szerémy Dániel / Tóth Mihály

Kórus: Kovács Péter / Kristofori Ferenc / Sulyok Gergő

Zenekar: Ablonczy Keve / Bartek Zsolt (klarinét, szaxofon), Magyar Ferenc / Varga Gábor (trombita) / Studniczky László ’Zsatyi’ / Frey György (basszusgitár), Nagy Zsolt / Papp Dániel (dob) / Csengery Dániel / Grósz Zsuzsanna (zongora)

Koreográfus: Gergye Krisztián
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Tihanyi Ildi
Produkciós vezető: Ugrai István

További előadások az Átrium Film-színházban augusztusban és szeptemberben