»A siker felelősséggel jár« | Székely Csaba a színdarabírásról

Hárságyi Margit | 

Sikert sikerre halmoz. Székely Csaba utóbbi pár éve bizonyíték arra: a tehetség minden körül­mények között utat tör magának. A tizennegyedik POSzT-on különdíjat kapott Alkésztisz előadá­sá­val a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.

Tavaly júniusban Szombathelyen vette át az első díjat Székely Csaba a Weöres Sándor Színház pályázatán. 173 jeligés munkából a Vitéz Mihályt választotta a Jordán Tamás vezette zsűri. 2015 januárjában már be is mutatják a szombathelyiek. A történelmi darab főhőse Mihai Viteazul, azaz Mihály vajda, aki 1599-tól 1600-ig volt uralkodó a Havasalföldön. A román nemzeti hősként tisztelt, görög, de románnak tartott kegyetlen, bolyongó fejedelem perszonális keretek között egyesítette Erdélyt a két román fejedelemséggel, Moldvával és Havasalfölddel. Nem csupán az akkori országban uralkodó állapotok eredményezték a rövid dicsőséget, hanem tágabb európai és katonapolitikai okai is voltak. A kor krónikása így ír a fejedelem ténykedéséről:
„sok kegyetlenségekkel ostorozá vala az erdélyieket; valakinél pénzt vagy egyéb gazdagságot érzett, erővel elvette, sokakat meg is öletett érette, nagy adókat vetett reájok, jószágukat dúlatta, hadát ingyen rajtok tartotta, akinek szép felesége vagy leánya volt, maga megszeplősítette, és egyéb sok istentelen dolgokat cselekedett rajtok, az fő népeket benne mind levágatni igyekezik vala.”

A POSzT-on a Vitéz Mihály felolvasó színházi főpróbája előtt panaszkodnak a színészek a rettenetesen nehéz szövegre, meg nagyon utána is kellett olvasni, hogy értelmezni tudják. A rendező a sok szereplővel bajlódik, a mű hossza is tekintélyes. Székely Csaba maga is játszik benne – a felolvasó előadás után beszélgettünk.

Miért fogott bele egy ilyen, főként Romániában kényes történelmi drámába?
A szöveg nehéz, mert nem hétköznapi nyelven íródott. Külön nyelvi világa van a román szereplőknek, másfajta az erdélyi magyaroknak, a főuraknak és megint másfajta a prágai udvarban a császáriaknak. A téma azért foglalkoztatott, mert ez az erdélyi történelem egy olyan zavaros szakasza, amelyről keveset és ellentmondásosan beszéltek. Kézzelfogható, s mindenki számára a leginkább követhető a jól látható réteg, ami izgatott: miként lehetséges, hogy székelyek harcoltak magyarok ellen, hogyan került egy havasalföldi görög-román uralkodó Erdély trónjára. Ez máig meghatározza a román történetírást, tanítást, mindent, egészen az urbanisztikáig. Neki van a legtöbb szobra Romániában, mindent róla neveznek el. A magyar történetírás ugyanakkor egy kalandornak tartja, akinek véletlenül összejött. De igazán az foglalkoztatott a mélyben, hogyan lehetséges, hogy egy ismeretlen kereskedőből ekkora manipulátor válhat, s két népet egymás ellen feszíthet. Tehát milyen emberek vezetnek bennünket, kit választunk, megtanultunk-e bölcsen dönteni?

Az idei színházi találkozón bemutatták a Szeretik a banánt, elvtársak? című darabot (a BBC hangjáték-pályázatán a legjobb európai dráma díját nyerte el 2009-ben), a versenyprogramok között szerepel a Bányavakság, mely a kaposvári és a pécsi színházak közös munkája révén, s csaknem az utolsó pillanatban került be, valamint ugyancsak a verseny­prog­ramok sorát erősíti a marosvásárhelyiek Alkésztisz előadása, melyet Székely felkérés­re írt meg, Euripidész nyomán. A dramaturgok közötti egyik beszélgetésen valaki fel­kiáltott: „Mi van az idei POSzT-on, Székely Csaba-napok?” Egyszerre, egymást követő napokon játszották például a trilógiát a pécsi társulatok, s a dramaturgok még mini konferenciát is szerveztek a témának meg a rendezéseknek.

Mit gondol, milyen eséllyel indul a versenyprogramok között szereplő Bányavakság? Jelen voltam, mikor 2011-ben a Színházi Dramaturgok Céhe önnek ítélete a dramaturgok Vilmos-díját, azaz a legjobb, színpadra szánt pályakezdő író lett a Bányavirág forgatókönyvével, ez volt az áttörés. Aztán jöttek a sikerek, bemutatók, tavaly például a POSzT-on is díjakat kaptak a marosvásárhelyiek az ön előadásával.
Minden indulónak van esélye, de maga a verseny nem foglalkoztat. Örülök, hogy itt vannak a munkáim, az a fontos, hogy az emberek megnézzék és eljusson hozzájuk, amit megpróbálunk megfogalmazni a világról a rendezőkkel, színészekkel együtt. A Bányavakság másodszor szerepel a POSzT-on, tavaly a marosvásárhelyiek hozták el, akkor a színészi alakításért kaptak díjat, Bányai Kelemen Barna és Nagy Dorottya lettek a legjobb férfi és legjobb női mellékszereplők. Most pedig van az előadásban olyan is, amit bele sem írtam, de kihozták belőle, tetszik.

A szakmai értékelők óhatatlanul összevetették a két előadást, melynek summája, hogy több volt a humor a marosvásárhelyiek előadásában, harsányabb színekkel élt, míg a pécsi-kaposvári előadásban több volt az apró és érzékeny emberi odafigyelés.

Nem könnyű elviselni ekkora sikert, és ilyen kedves-szerénynek maradni.
A sikert elviselni könnyű. Persze felelősséggel jár. Ha az ember már pár darabot megírt, sőt már színpadra is vitték őket, akkor bizonyossá válik, hogy képes heteken át leülni, dolgozni, egy dologra koncentrálni, tehát képes komoly munkára. Ha van önfegyelme alkotói téren, akkor ez megmutatkozik másutt is, segít visszafogni és a földön maradni. Nem nagyon szeretek előtérben lenni, most például a sok interjúban folyton magamról kell beszélnem, s már attól tartok, hogy egy idő után ez kihat a hétköznapi életemre is. Ha találkozom a barátokkal, akkor is magamról kezdek beszélni, ezt nem szeretném.

A Bányatrilógia úgy keletkezett, hogy a nagyszülei falun éltek, ott születtek a szülei is, sokat volt velük, a bőrén tapasztalta a változásokat, a retteneteket. Kegyetlenül igaz képet fest, s ez azoknak, akik a cukormázas Erdély-képben álmodoznak, sokkoló is lehet. Az egyenes, ősi, őszinte székelyek helyett a teljes szellemi, s lassacskán a fizikai megsemmisülést látja a néző a trilógiában, melyből nincs kiút. Nem érték bántások emiatt, akár itt Magyarországon is? Romániában még inkább el tudom képzelni.

Már nagyon régóta ilyen Erdély, csak szeretnénk kapaszkodókat találni, a magyarság élő gyökereiben hinni. De a kommunista időszak és a szegénység irtózatos pusztítást végzett. A trilógiában szerettem volna egy külön nyelvi világot teremteni egy izoláltan élő, Isten háta mögötti településen, ahol kialakult egy sajátos szóhasználat, a annak segítségével tapogatom le az életüket. Kikavartam ezt a nyelvet a régió dialektusaiból. Szerettem volna poétikus is lenni, annak ellenére, hogy a szöveg durva. Picit csehovi világ ez,erdélyi ízekkel. Később próbáltam mindettől eltávolodni. Amin most dolgozom, teljesen más. Az Örkény István Színház számára készül egy magyar kisvárosi család története, amely ideológiai okokból ketté szakadt.

Hogy fogadja a magyar közönség a darabjait?
Leginkább szimpátiával. Voltak negatív vélemények, de nem annyira erősek, mint amire számítottunk. Mondhatjuk, hogy magyar sajátosság, ha valaki valamit kitartóan csinál, előbb-utóbb akadnak, akik megmondják neki, miért teszi ezt vagy azt rosszul, s helyette így vagy úgy kellene cselekednie. Erős a kritika és a kioktatás. De a lényeg, hogy a trilógiából még azok is átmennek, melyektől tartottam. Leginkább a Bányavíz ilyen, a papi pedofília kényes témájával. Féltem tőle, hogy emberek érzékenységét érintem. Nem szeretnék megbántani senkit. S nem is a vallással volt a bajom, hanem azzal, mit tesznek vele. Nagyon ízlésesek a magyar előadások. Ugyanakkor nem kapott állami támogatást a témája miatt.

Ezt sejti vagy tudja?
Vidnyánszky Attila mondta meg.

Szerencsésebb, mintha az ember még azt sem tudja, miért nem kap támogatást. Mit szól a magyar színházi villongásokhoz, ellentétekhez, a lassan döbbenetes méreteket öltő harcokhoz?

Annyira pici a magyar színházi szakma, hogy ha akarod, ha nem, kénytelen vagy együtt dolgozni mindenkivel. Ha az Egyesült Államokban levezetsz 2000 kilométert, nem találkozol egyetlen liberálissal sem, könnyebb. Sürgősen meg kell oldani a kommunikáció­képtelenséget. A látszatkezdeményezések – amelyek azt célozzák, hogy üljünk le és beszélgessünk, mondjuk ki, hogy baj van, változtatni kéne – vajmi keveset jelentenek. Kellene tenni egy nagy gesztust, nem is csak úgy éppen egyet, összeszorított foggal, hanem több nagy és hathatós gesztust: Ez nyilván a hatalmi helyzetben lévőknek lenne a dolguk, s akkortól talán elindulhatna egy békésebb időszak.

• A XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozó 2014-es díjazottjai