Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve (részlet)

Posted on 2014. május 14. szerda Szerző:

0


Mortier_Dadogó-dalok-bor180Anyám ma letörölgette rólam a port, azt hitte, valami bútordarab vagyok. Talán egy komód vagy egy viharvert tűzhely. Kanárisárga ronggyal ment végig az inggombjaimon, majd a nyakam következett, kétoldalt körbejártatta a fülem körül, majd portalanította az államat is. Jelt adott, hogy tátsam ki a szám – gyorsan belegyömöszölte a rongyot, és aztán szépen elfelejtett minket.

≈≈≈

Ott fekszik a kanapén, a pléden, furcsamód belesüppedve a párnába. Apám azt mondja: nem javul. Az arca fölé hajolok és megkérdem: tudod, ki vagyok? Elmosolyodik, szinte ajaktalanná vált szája alig látható redőbe rándul.

Bólint. Igen, mondja, tudom.

És mosolya szélesebbre tárul, mintha telepumpálná az ajkait vérrel, húsba ágyazná fogait. Fémpénzérmére emlékeztető szeme áthatolhatatlanul fátyolos, felcsillan a hámlástól és gyulladástól anyagtalanná vált szemhéj alól, és újra szempillák keretezik. A beesett orcák kigömbölyödnek, mosolya mintha minden testrészében szétáradna, korán megöregedett testének minden ráncát kisimítaná, és egy fiatal leány boldogsága bukfencezne keresztbe-kasul a szövetein át.

Feláll, tapsolni kezd. Táncolni akar.

Hadonászik a karjával, hallom, ahogy sóhajtozik, szemében egy gyermek elragadtatása, aki még alig tud járni, és mégis büszkén totyog a kerti úton. Aztán kicsúszik alóla a lába, de feltápászkodik – aztán megint elesik, és megint.

Hol az apám karjaiba hull vihogva, mint aki talán egy kicsit többet ivott a kelleténél, hol háttal nekem dől. A hóna alatt fogva emelem fel. A lábai összegabalyodnak, sarkával keres a földön biztos pontot, tarkója egyik oldalról a másikra billen a mellkasomon, akár egy csecsemő még bizonytalan, csigolyákon imbolygó, túlságosan nagy feje. Izmai petyhüdt húrokként tapadnak csontjai köré, remegnek, megfeszülnek, elernyednek, lélegzete szűköl a törzsében, kezének duzzadt ujjai szorítják kézfejem. Apám félénken mosolyog, széket keres, hogy leültesse.

Felébredek és konstatálom, hogy álmomban valószínűleg sírtam.

≈≈≈

A halál, aki itt ül az asztalnál, a neve: mama. Az asztalfőn ül az ő és a mi ruháinkba rejtve, a meghitt helyen, melyet már hónapok óta kikövetel magának anyám csoszogó lépteit követve a bejárati ajtótól az étkezőig tartó úton. Anyám, a náthás varjú, mindig ugyanazzal az egyetlen könnycseppel a csőre végén. Egykor oly puha fészkünk: görcsbe rándult kalicka, melyben egy felhúzható énekesmadarat szép lassan elemészt a rozsda.

≈≈≈

Ez a száj, melyre a bölcsőben fekve ki tudja, milyen hosszan meredtem. Ez a száj, melynek simogatásból, altatódalból, suttogásból összeálló gimnasztikája lábra állított a szavak tükörsima felületén. Ez a száj, mely most letépi a beszéd összes levelét, szuszogva-fújtatva, fogcsikorgatva, csámcsogva hangzóról hangzóra csupaszítja le a szavakat. Olykor több adag kását buggyant ki belőle a motyogás, s én vagyok, aki hallgatja, és álláról egy zsebkendővel törlöm le a szópürét.

≈≈≈

Azzal kezdődik – de mikor kezdődik az ilyesmi, melyek az első jelek? A „könyv”szóval kezdődik, azzal a szóval, amely sehogy sem akar eszébe jutni egyik délután, amikor a könyvtárszobám előtt áll, és azt kérdi, mikor fogok megint, hisz’ tudod, azt a dolgot, hogy nemsokára majd megint fogok- e – és kezét kinyújtott ujjakkal egymás mellé helyezi, majd ki-be csukogatja. Hogy még egyszer csinálom-e majd, azt az írást, hogy is hívják, azt a dolgot. Könyökével oldalba böki apámat: mondd már ki, te tudod.

≈≈≈

Arra gondolok: közvetlenül vele szemben kell leülnöm hozzá, ahol egyébként az apám szokott ülni, akkor észreveszi, hogy ott van valaki. Csak mikor arcomat közvetlenül az övéhez közelítem, gondolom magamban, száll fel szeméből az a makacs köd.

Mondom neki, az utóbbi időben igen gyakran mondogatom: felismersz még, ugye tudod, ki vagyok?

Ő pedig bólint és felnevet, én meg azt kérdezem: itt járt Marc? Ekkor ismét bólint, igen, mondja – másfél hónapja az első szó. És miért jött Marc pénteken?

Vállat von. Nem tudom, nem tudom, mondogatja, az arca eltorzul, sírva fakad.

Erwin Mortier (Fotó: Lieven Blancquart)

Erwin Mortier (Fotó: Lieven Blancquart)

Kezét a kezembe fogom. Azt kérdem: most miért sírsz? Nem szabad búslakodnod, hisz’ itt vagyunk. Ekkor lép be az apám. Anyám követi a tekintetével a szekrénytől az asztalig, egy pillanatra sem veszti szem elől.

Azt hiszem, nagyon sokat tud, mondja apám.

≈≈≈

Észreveszem, hogy már csak azért is írok, hogy zökkenőmentes mondatokat halljak táncolni a fejemben. Hogy énekelhessen mind a ritmus, a gyorsulás, a lassulás, a pihenőpontok. Már csak azért is, hogy a gondolatjelekről – a szintaxis trapézairól – valamelyik mondat ormán egy pillanatig súlytalanul lógva szabadon ereszthessem e szavakat. Micsoda gyönyörűség, idomított majomként egyik indáról a másikra lendülni a nyelv esőerdejében.

Gera Judit fordítása

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve. Anyaévszakok
Ab Ovo Kiadó, 2014