Bátor szerző bátor írása Izraelről, mely különös módon épp a félelem vállalásával kezdődik. Holott sokszor tapasztalhattuk, izraeli állampolgár ritkán ismeri el, mennyire része mindennapjainak a félelem. Ari Shavit viszont ezzel nyit. Nem, nem merényletektől fél, mint a turisták – egzisztenciális félelem munkál benne. Az országot félti. Mert Izrael nagyon erős, de közben nagyon sebezhető is. Már a születése pillanatában életveszélyben volt, és a veszélyek nem csökkentek azóta sem. Árnyalódtak, sokszorozódtak, olykor enyhültek, de nem lett belőlük kevesebb.
Izraelről eddig szinte csak hősköltemények születtek, és ez érthető. Csoda, ahogy ez a kis ország 66 év alatt létrehozta, felépítette és megszervezte önmagát, ellenségektől körülvéve. A 19. században még nem is létezett. Az 1800-as évek közepén mindössze ötvenezren laktak a bibliai földeken. Kevesen vágyakoztak oda, hiszen a civilizált világ zsidósága Amerikában és Nyugat-Európában a virágkorát élte, soha nem fejlődhetett olyan békésen és harmonikusan, mint akkor. Mégis voltak előrelátó elmék, akikben aggodalom ébredt: mert a világ elmaradott, keleti felén, Oroszországban, Lengyelországban erősödött az antiszemitizmus, pogromok követték egymást. A Dreyfus-ügy arra is ráébresztette őket, köztük az állam megálmodóját, a budapesti születésű Herzl Tivadart, hogy az antiszemitizmus a fejlett országokból sem veszett ki végképpen. Kell tehát egy hely, ahol zsidót senki nem üldözhet azért, mert zsidónak született. Félelmetesen előrelátó gondolat volt, pedig el sem tudták volna képzelni a borzalmakat, amelyek a 20. században következtek. De egy másik félelem is munkált bennük. Mégpedig amiatt, hogy a zsidóság el fog tűnni, ha beolvad és asszimilálódik a befogadó Európában és Amerikában. Lehet, hogy ha nem lett volna antiszemitizmus, már nem is létezne a zsidóság?
A történelmi érdeklődésen és az újságírói elhivatottságon túl Ari Shavitnak különös indoka is van arra, hogy az állam megszületését és további fejlődését nyomon kövesse: dédapja, Herbert Bentwich egyike volt az első cionistáknak, akik a Szentföldre utaztak, hogy megnézzék: megteremthető-e ott a zsidók országa? De amint túljut a regényes kezdeteken, feltesz egy alapkérdést, ami fölött Izraelben szeretnek elsiklani: amikor dédapja és a többiek romantikus humanista elképzelésekkel, szívükben jó szándékokkal megérkeztek a napsütötte térségbe, nem látták, hogy ott már laknak?
Sajnos nem látták, vagy elhanyagolhatónak ítélték a problémát, amely azóta is gyilkos gázokkal mérgezi a térség levegőjét. A történet folytatódik, Ari Shavit végigvezeti az olvasót azon az úton, amely segít megérteni, hogyan fejlődött ez az ország. Amely rövid története során többféle államformában is kipróbálta önmagát, szemben a szerencsésebb nemzetekkel, amelyek évszázadok óta egyfélében sikeresek. Izrael betelepülő lakói nem gyarmatosítók, mégis birtokba vesznek egy földet, amely akkor az Oszmán Birodalom része. A cionisták elérik, hogy 1917-ben a Balfour-nyilatkozattal a brit kormány kötelezettséget vállal „egy nemzeti haza megteremtésére a zsidó nép számára Palesztinában”. A fokozódó antiszemitizmus nyomán megindul a beáramlás a Szentföldre, és elkezdődik egy megállíthatatlan folyamat. Melynek első fontos fejezete a különös kommunák, a csak Izraelben létező települések, a kibucok megszületése és fejlődése. Itt a cionizmus már régen más, mint az első látogatók idején: „jól szervezett, fegyelmezett szocialista struktúra”. Ekkor kezdődik a hőskor, amelyről például Arthur Koestler Mint éjjeli tolvaj című könyvében vagy Leon Uris Exodusában olvashatunk, és amelyről sok, diaszpórában élő zsidó azt gondolja, még mindig tart. Ekkor teremtenek emberfeletti munkával virágzó gazdaságot kopár sivatagban, bűzös mocsárban. A harmincas évek közepére a cionizmus már nem csak az álmodozás és tervezgetés terméke, az országnak középosztálya van, fővárosa, Tel Aviv tele modern épületekkel, a fiatalok saját egyetemen tanulnak, „a cionista kalandból valóság lett”. „Két évvel az után, hogy Németország a nácizmust választotta… csak egy palesztinai zsidó állam óvhatta meg azoknak a millióknak az életét, akiket halálra ítéltek.” Ám a helyet ugyancsak hazájuknak tartó arabok a zsidó haza benépesedését elnyomásnak érezték, és lázadásokat szítottak. A harmincas évek közepétől hosszú, máig véget nem érő háború vette kezdetét, fájdalmas, véres állomásokkal. Bár zsidók és arabok egyaránt brit fennhatóság alatt éltek, 1947-ben az ENSZ úgy döntött, hogy miután a két népet lehetetlen összebékíteni, két nemzetállamra osztja fel a területet. 1948. május 14-én megalakult Izrael Állam, a következő napon pedig az arab államok támadást indítottak ellene.
A háborúkat Izrael ’48-ban, ’67-ben dicsőségesen, ’73-ban éppen csakhogy megnyeri, de ártatlanságát elveszíti. Hogy megvédje magát, erős hadsereget kell fenntartania. 1948 és ’58 között a népesség a háromszorosára nő. Már vannak saját gyerekei, akik nem gettókban és a diaszpórában születtek. Akik el sem tudják képzelni, hogyan hagyhatták magukat a zsidók birkaként a vágóhídra terelni. Mindezen közben Izrael valóságos gazdasági csodát hajt végre és újabb államformává, köztársasággá fejlődik.
A csodát fenntartani nem könnyű. Sem a gazdaságban, sem a politikában, sem a fejekben. Egyre szaporodnak a negatívumok, a baljós árnyak. „Az ötvenes évek Izraelje egy igazságos szociáldemokráciaként működött.” 1958: „Tervezik az Első Évtized Kiállítás megnyitását 1958 nyarán Jeruzsálemben, hogy még jobban hangsúlyozzák Izrael sikerét. A megemlékezésnek az lesz az üzenete, hogy Izrael ma a Közel-Kelet legfejlettebb és legstabilabb állama. A XX. század legfigyelemreméltóbb olvasztótégelye. A zsidó állam egy ember alkotta csoda. Ez a csoda azonban tagadásra épül. A nemzet, amelybe születtem, eltörölte a föld színéről Palesztinát” – írja Ari Shavit.
Nem hinném, hogy ezek a kétségek általánosan jellemzőek lennének az izraeliek gondolkodására, nyilvánvaló, hogy ez az izraeli értelmiség nem szűnő lelkiismeret-furdalása. Kinevelődött egy harcos nemzedék, amely a legkisebb morális ellenérzéssel sem küzd, ha arról van szó, hogy eltakarítsa az útból a palesztinokat. Amely gondolni sem akar az ősök katasztrófájára, a holokausztra. Mert ő már nem hagyná vagonokba terelni magát. Mert nukleáris reaktort épített, hogy megvédje magát az ellenséges környezettől. De már nincsenek messze a befejezéstől az iráni nukleáris létesítmények sem. „A XXI. század első felében a Közel-Keletet a nukleáris energia fogja meghatározni. És a földkerekség első többversenyzős nukleáris arénája éppen a föld legkevésbé stabil régiójában jön létre – írja Ari Shavit. Valóban van mitől félni. És nem csak Izraelnek.
Eközben változatlanul rengeteg a megoldhatatlannak tűnő kérdés. A telepes mozgalom, a világi–ultraortodox rétegek szembenállása, a békepártiak és a keményvonalasok, az arab lakosság növekvő demográfiai túlsúlya – ki tudja, lesz-e valaha megnyugvás ebben a térségben? Vajon tudnának-e békében együtt élni az izraeliek és a palesztinok, ha a politikai érdekek az elmúlt évtizedekben nem uszították volna egymás ellen őket? S közben Izraelben újabb csodák játszódnak le, az új évezredben a csúcstechnológiában vált vezető nagyhatalommá, és Izraelben „most minden a kapitalizmusról szól”…
Ari Shavit gondolatai kristálytiszták, logikája következetes, kétségei megalapozottak, önkritikája őszinte és hazaszeretete tagadhatatlan. A bátorságon kívül az elfogultságoktól mentes józan ész, a mindenre nyitott gondolkodás és a mindenki véleményét meghallgató tolerancia jellemzi újságírói attitűdjét. Lenne mit tanulni tőle. Aki meg akarja érteni Izraelt, mindenképpen olvassa el ezt a könyvet.
Ari Shavit
Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje
Fordította Bokor Pál
Atlantic Press Kiadó, 2013
656 oldal, 5000 Ft
ISBN 978 615 503 3308
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Felejtsd el, amit eddig tudtál a kibucról, a jaffai narancsról, a Maszadáról, az izraeli atombombáról, a megszállásról, Izrael háborúiról és gazdasági csodájáról. Felejtsd el, mert Ari Shavit durvaságig őszinte monumentális riportjából kiderül, hogy semmi nem úgy volt.
A szerző az izraeli atombomba atyjától a volt belügyminiszterig megszólaltat mindenkit, aki még él és tudja az igazságot arról, hogyan vált földönfutóvá 1948-ban Lydda palesztin város 35 ezer lakosa. Hogyan rejtették el izraeli mérnökök a Negev sivatagban épült urándúsítót. Hogyan és miért vált az ezredforduló táján Tel-Aviv a zene, a drog és a szex egyik világközpontjává.
A könyv – éppen kíméletlen igazmondása miatt – már megjelenése pillanatában heves viták tárgya. Shavit nemcsak mondja, hanem tények és tanúk által elhitetni is igyekszik, hogy Izrael elpusztul, ha nem vonul ki a megszállt területekről. Ez persze nem tetszik Tel-Avivban. De Shavit szerint Izrael elpusztul akkor is, ha nem semmisíti meg az iráni atomreaktort. Ez persze nem tetszik Washingtonban. Ám ettől még igaz lehet, s hogy igaz-e, arról az olvasónak kell döntenie.
Ari Shavit izraeli újságíró és író, bennszülött izraeli. A hadseregben a légi deszantnál szolgált, a Héber Egyetemen filozófiát tanult. A nyolcvanas években a Koteret Rashit című progresszív hetilapnál dolgozott. A kilencvenes évek elején a Szövetség a Polgári Jogokért Izraelben nevű szervezetnek volt az elnöke. 1995-ben belépett a Ha’aretz című balliberális napilaphoz, itt most politikai rovatvezető és a szerkesztőbizottság tagja. Közben a közszolgálati televíziónál is dolgozik mint vezető kommentátor, és amerikai politikai tévéshow-k gyakori vendége, jelenleg a legismertebb Közel-Kelet-szakértő.
Olvass bele 
Posted on 2014. április 22. kedd Szerző: olvassbele
0