Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje (részletek)

Előszó | Kérdőjelek

Ameddig az emlékezetem elér, én csak a félelemre emlékszem. Egzisztenciális félelemre. Az az Izrael, melyben születtem – Izrael az 1960-as évek közepén – energiától duzzadó, életkedvvel és reményekkel teli ország volt. Mégis mindig az volt az érzésem, hogy a kis egyetemi város takaros felső-középosztálybeli házai és kertjei alatt egy sötét óceán hömpölyög. Rémálmaim voltak arról, hogy egy napon ez a sötét óceán felemelkedik és mindannyiunkat elnyel. Hogy partjainkra zúdul egy bibliai szökőár és elsöpri az én Izraelemet. Hogy az én országomból egy újabb Atlantisz lesz, s elvész a tengerek mélyén.

1967 júniusában, pár nappal a hatnapos háború előtt, kilencéves koromban, egy reggel benyitottam a fürdőszobába, ahol az apám éppen borotválkozott. Azt kérdeztem tőle, legyőznek-e bennünket az arabok. Meghódítják-e a mi Izraelünket? Tényleg belekergetnek-e mindannyiunkat a tengerbe?

1973 októberében felsikítottak az elkerülhetetlen katasztrófa szirénái. Azon a néma Jom Kippur ünnepen influenzásan nyomtam az ágyat, amikor kora délelőtt az F–4-esek belehasítottak az égbe. Alig 150 méterrel a tetőnk felett húztak el a Szuezi-csatorna irányába, hogy feltartóztassák a támadó egyiptomi csapatokat, melyek teljesen váratlanul rontottak rá Izraelre. Közülük jó néhány soha nem tért vissza. Tizenhat éves voltam ekkor, és megkövülten hallgattam a híreket, melyek arról szóltak, hogy a Sínai-sivatagban és a Golan-fennsíkon összeomlott a védelmünk. Tíz rémületes napon át úgy tűnt, hogy legrosszabb félelmeim beigazolódnak. Izrael a pusztulás határán volt. A zsidók harmadik templomának falai megremegtek.

1991 januárjában kitört az első öbölháború. Tel-Avivot iraki SCUD rakétákkal bombázták. Voltak bizonyos félelmeink, hogy az ellenség vegyi fegyvereket is bevethet. Az izraeliek heteken át, bárhova mentek, vitték magukkal a gázmaszkjaikat. Amikor elhangzott a figyelmeztető felhívás, hogy rakéta tart felénk, gázálarccal a fejünkön bezárkóztunk a légszigetelt óvóhelyekre. Noha hamarosan kiderült, hogy ez csak vaklárma, ez a szürreális szertartás önmagában is rettenetes élmény volt. Hallgattam a szirénák hangját, és kétségbeesetten figyeltem szeretteimet, mert a német gyártmányú gázálarcok mögött is látszott, hogy iszonyat ül a szemükben.

2002 márciusában terrorhullám söpört végig Izraelen. Több százan haltak meg, amikor palesztin öngyilkos merénylők támadták meg a buszokat, az éjszakai szórakozóhelyeket és a bevásárlóközpontokat. Egyik este a jeruzsálemi lakásomban dolgoztam, amikor nagy durranást hallottam. A szomszédos pubban történhetett valami. Felkaptam a jegyzettömbömet, és rohantam át a túloldalra. A bárpultnál percekkel ezelőtt még három jóvágású fiatal fiú iszogatta a korsó sörét. Mire odaértem, mindhárman halottak voltak. A sarokban egy aprótermetű fiatal nő feküdt holtan. Akik csak megsebesültek, most nyöszörögtek és zokogtak. Ahogy a felrobbantott söröző pislákoló fényei mellett körülnéztem ebben a pokolban, most már újságíróként kellett megkérdeznem: mi lesz itt? Meddig lehet ilyen rémálmok között élni? Eljön-e az idő, amikor az életerő, amiről bennünket, izraelieket ismernek, meghátrál a halál erőivel szemben, melyek megsemmisítésünkre törnek?

Az 1967-es háborúban aratott elsöprő győzelmünk eloszlatta a háború előtti félelmeket. A hetvenes évek fellendülése begyógyította az 1973-ban kapott sebeket. A kilencvenes években kezdődött békefolyamat valamelyest feledtette az 1991-es traumát. A kétezres években bekövetkezett virágkor pedig elhomályosította a 2002-es esztendő rémképeit. Pontosan azért, mert annyi bizonytalanság között élünk, az izraeliek szinte kényszeresen hisznek magukban, a nemzetállamban és a jövőjükben. De az én ködös félelmeim az évek múltával soha nem oszlottak el teljesen. Beszélni erről a félelemről vagy akárcsak kifejezésre juttatni azt, tabunak számított, de ettől még velem maradt, bárhova mentem. És lehet, hogy nem én voltam az egyetlen, aki így érzett. Lehet, hogy sokan jártunk-keltünk szívünkben ezzel a bizonytalan jövő miatti félelemmel. Azzal az érzéssel, hogy a városainkat homokra építjük. Hogy a házaink soha nem tűnnek majd elég stabilnak. Jóllehet nemzetem egyre erősebb és gazdagabb lett, én még mindig rettentően sebezhetőnek éreztem. Tudatában voltam annak, mennyi veszély leselkedik ránk és hogy szüntelen megaláztatásoknak vagyunk kitéve. Igen, a mi életünk továbbra is tartalmas és gazdag, sok tekintetben boldog élet.

Izrael egyfajta biztonságérzetet sugároz, mely fizikai, gazdasági és katonai sikereiből táplálkozik. Mindennapi életünk vitalitása egyenesen meghökkentő. És mégis mindig ott a félelem, hogy egy napon ez az élet egyszer csak véget ér, mint Pompejiben. Hogy az én szeretett hazám összeomlik, mert a hatalmas arab tömegek vagy az iszlám rettentő erői legyőzik védelmünket, és eltörölnek bennünket a föld színéről.

*

Amióta az eszemet tudom, azóta tart folyamatosan a megszállás is. Egy héttel azután, hogy megkérdeztem apámat, vajon az arab nemzetek le fogják-e győzni Izraelt, Izrael meghódította a Nyugati part és a Gázai övezet arabok lakta területeit. Egy hónappal később a szüleim, a fivérem és én először indultunk családi kirándulásra, hogy megnézzük a megszállt Rámalláh, Betlehem és Hebron városokat. Bárhova mentünk, mindenütt kiégett jordán dzsipeket, teherautókat és katonai járműveket láttunk. A legtöbb házra a megadás jeleként fehér zászlók voltak kitűzve. Az utcák némelyikét feketén csillogó csicsás Mercedes gépkocsik roncsai zárták el, melyeken izraeli tankok lánctalpai tapostak. A korombeli és fiatalabb palesztin gyerekek szemében félelmet láttam. Szüleik megsemmisült és megalázott embereknek tűntek. A mindenható arabok néhány hét leforgása alatt váltak áldozatokká, miközben a veszélyeztetett izraeliekből hódítók lettek. A zsidó állam most diadalmas volt és büszke, szinte megrészegült tulajdon erejétől.

Tizenéves koromban még minden jó volt. Az általános felfogás szerint a mi megszállásunk egy jótékony katonai megszállás volt. A modern Izrael, úgymond, haladást és jólétet hozott a palesztinok lakta vidékekre. Addig elhanyagolt szomszédjai most villanyvilágítást, vízvezetéket kaptak, és olyan egészségügyi ellátást, amilyenről korábban nem is álmodhattak. Észre kellett venniük, hogy soha nem volt ilyen jó dolguk. És biztosan hálásak is voltak minden jóért, amit rájuk erőszakoltunk. És amikor meglesz a béke, akkor a megszállt területek nagy részét visszaadjuk. Mindenesetre egy ideig minden jó volt Izrael földjén. Arabok és zsidók együtt éltek egymással az egész országban, élvezték a békét és a bőséget.

Már a katonaságnál szolgáltam, amikor szemembe ötlött, hogy valami még sincs rendben. Hat hónappal azután, hogy az IDF elit ejtőernyős dandárhoz kerültem, azokba a megszállt városokba helyeztek ki szolgálatra, amelyeket azon a gyermekkori kiránduláson láttam először tíz évvel korábban. Most a piszkos munka elvégzése volt a feladatom: ellenőrző pontokon teljesítettem szolgálatot, letartóztatásokat kellett végrehajtanom, erőszakos tüntetés-feloszlatásokon vettem részt. Ami bennem a legnagyobb lelki sérülést okozta, az volt, hogy otthonokba hatoltunk be és fiatal férfiakat vertünk fel álmukból, hogy kihallgatásnak vessük alá őket. Mi az ördög folyik itt, kérdeztem magamtól. Hogyan védhetem én a hazámat oly módon, hogy jogaiktól és szabadságuktól megfosztott polgári személyek felett zsarnokoskodom? Hogyan lehet az, hogy az én Izraelem megszállva és elnyomás alatt tart egy másik népet?

Így lett belőlem peacenik, azaz békeharcos. Előbb ifjú aktivistaként, később újságíróként is, szenvedélyesen küzdöttem a megszállás ellen. A nyolcvanas években elleneztem, hogy településeket létesítsünk a megszállt palesztin területeken. Az 1990-es években támogattam a Palesztinai Felszabadítási Szervezet által irányított palesztin állam létrejöttét. A 21. század első évtizedében támogattam Izrael egyoldalú visszavonulását a Gázai övezetből. De meg kell mondjam, hogy végül minden megszállás elleni kampány, amelyikben részt vettem, kudarcba fulladt. Közel fél évszázaddal azután, hogy én a szüleimmel ott jártam, a Nyugati part még mindig megszállás alatt van. Bárminő gonoszság legyen, a megszállás a zsidó államban életem szerves részévé vált. Részévé vált az életemnek is, amelyet izraeliként élek. Noha ellenzem a megszállást, én is felelős vagyok a megszállásért. Nem tagadhatom le és nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy nemzetem megszálló nemzetté vált.

*

Mindössze pár évvel ezelőtt ébredtem rá arra, hogy az egzisztenciális félelem, melyet Izrael jövőjéért érzek, és az izraeli megszállási politika feletti morális ítéletem összefügg egymással. Egyfelől mi vagyunk az egyetlen nemzet a Nyugaton, mely megszállva tart egy másik népet. Másfelől mi vagyunk az egyetlen nemzet a Nyugaton, melyet létében fenyegetnek. A megszállás és a fenyegetettség teszi különlegessé Izrael helyzetét. A fenyegetettség és a megszállás vált ennek a helyzetnek a két pillérévé.

A legtöbb megfigyelő és hírelemző tagadja ennek a kettősségnek a létezését. A baloldal szembenéz a megszállással és szemet huny a fenyegetettség felett, míg a jobboldalon lévők a fenyegetettséggel néznek szembe és a megszállás felett hunynak szemet. Igazság szerint azonban, anélkül, hogy ezt a két elemet egységes világkép részévé tennénk, sem Izraelt, sem az izraeli-palesztin konfliktust nem lehet felérni ésszel. Bármely gondolkodásmód, mely ezt a két alapvető elemet elhanyagolja, hibásnak és haszontalannak bizonyul. Csakis a harmadik felfogás lehet realisztikus és erkölcsös, csak ez adhat magyarázatot az Izrael történetre, amely mind a fenyegetettséget, mind pedig a megszállást magában foglalja.

*

1957-ben születtem Rehovot egyetemi városban. Apám tudós volt, anyám festőművész, és a felmenőim némelyike részt vett a cionista mozgalom megalapításában. Amikor a többi izraeli fiatalhoz hasonlóan 18 éves koromban besoroztak a hadseregbe, ejtőernyősként szolgáltam, a szolgálati időm lejárta után pedig filozófiát tanultam a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, ahol csatlakoztam a békemozgalomhoz, később pedig az emberi jogi mozgalomhoz. 1995 óta rendszeresen írok a Haaretznek, Izrael vezető liberális újságjának. Meglehet, mindig békepárti voltam és a külön zsidó és palesztin államra épülő megoldást támogattam, fokozatosan felismertem a békemozgalom hibáit és tévedéseit. A megszállásról és fenyegetettségről alkotott felfogásom valamelyest megkülönböztetett a médiában dolgozó kollégáimtól. Publicistaként pedig szembeszegülök a baloldali és a jobboldali dogmákkal egyaránt. Megtanultam, hogy a Közel-Keleten nincsenek egyszerű válaszok és az izraeli-palesztin konfliktusra nem létezik gyors megoldás. Rájöttem, hogy Izrael helyzete végtelenül bonyolult, még az is lehet, hogy tragikus.

A 21. század első évtizedében Izrael jól teljesített. A terror alábbhagyott, a technikai haladás felgyorsult, a mindennapi élet vibrálóan élénk. Gazdaságilag Izrael tigrisnek bizonyult. Egzisztenciálisan tele van vitalitással, kreativitással és érzékenységgel. De a kivételes sikertörténet máza alatt folyamatosan nő a feszültség is. Az emberek elkezdték fennhangon ismételni azokat a kérdéseket, amelyek engem is egész életemben foglalkoztattak. Ez többé nem a szokványos baloldali-jobboldali politizálás volt. Nem csak a világi vitatkozott a vallásossal. Valami mélyebb dolog is zajlott közben. Sok izraeli nehezen tudott azonosulni azzal az Izraellel, mely kialakulóban volt. Meg kellett kérdezniük maguktól, vajon még mindig ugyanannak a zsidó államnak a polgárai-e, mint korábban. Elveszítették a hitüket abban, hogy Izrael képes a fennmaradásra. Egyesek külföldi útlevélre tettek szert, mások a gyerekeiket küldték külföldre tanulni. Az elit körülnézett, hogy az Izrael opció mellett milyen lehetőségei lennének még. Meglehet, az izraeliek többsége még szerette szülőföldjét és ünnepelte ennek a földnek az áldásait, sokan elveszítették a jövőjébe vetett korábban rendíthetetlen hitüket.

A 21. század második évtizedének kezdetén öt különböző feltételezés vetett árnyékot Izrael csillapíthatatlan életszomjára: a feltevés, hogy az izraeli-palesztin konfliktusnak nem lesz vége a belátható jövőben; az aggodalom, hogy kihívást intézhetnek Izrael stratégiai hegemóniája ellen; a félelem attól, hogy az izraeli állam legitimitása megszűnőben van; hogy az alapjaiban átalakult, megosztott és polarizált izraeli társadalom nagyon megváltozott, liberális-demokrata alapjai pedig összeomlanak; annak felismerése, hogy a rosszul működő izraeli kormányok nem képesek szembenézni az olyan sorsdöntő kihívásokkal, amilyen a megszállás és a társadalmi megosztottság. Az öt feltételezés bármelyike jelentékeny fenyegetés, kombinált hatásuk azonban drámaivá teszi az általános fenyegetettséget. Ha a béke nincs látható közelségben, hogyan bírhatnánk ki egy nemzedéknyi hosszúságú konfliktust, miközben stratégiai fölényünk is veszélybe került, és demokratikus énünk is darabokra hullik, belső villongásaink pedig cafatokra tépnek bennünket? Miközben Izrael továbbra is innovatív, meggyőző és energikus, mégiscsak a kétségek nemzetévé lett. A szorongás egy vészhozó vulkán óriás árnyékaként lebeg e föld fölött.

Ezért indultam el erre az utazásra. Hatvanöt évvel alapítása után Izrael visszatért a saját alapkérdéseihez. Száztizenöt évvel a születése után a cionizmus óhatatlanul szembekerül önnön ellentmondásaival. Ez a kihívás most messze túlmegy a megszálláson, és még a béke problémájánál is sokkal mélyebb. Amivel szembekerültünk, az a hármas izraeli kérdés: Miért Izrael? Mi Izrael? Fennmarad-e Izrael?

Az Izrael-kérdés nem oldható meg vitatkozással. Amilyen bonyolult, se az érvek, se az ellenérveknek előtt nem fog meghajolni. Az egyetlen lehetőség, hogy megbirkózzunk vele: elmondani Izrael történetét. Ez az, amire vállalkoztam ezzel a könyvvel. A magam egyéni módján, a saját prizmámon át próbálom megközelíteni létezésünket, mint egészet, ahogyan én értem azt. Ez a könyv egy izraeli ember személyes odüsszeiája, olyan emberé, akit megőrjít a hazáját övező dráma. Egy Izraelben született egyén űr- és időutazása ez, aki megkísérli szélesebb távlatba állítani nemzetének történetét. Családtörténeten, személyes élményeken, mélyinterjúkon keresztül próbálkozom egy átfogóbb Izrael-sztori megfogalmazásával és az Izrael-kérdés mélyebb értelmezésével. Mi történt a szülőföldemmel egy évszázad leforgása alatt, ami oda juttatott bennünket, ahol most vagyunk? Mit értünk el itt, mi csúszott félre itt, és merre tartunk? Van-e alapos oka az én mély félelemérzésemnek? Igaz-e, hogy a zsidó állam súlyos veszélyben van? Reménytelen tragédia sújt minket, izraelieket, vagy van reményünk az újjászületésre, a magunk és szeretett földünk megóvására?

Szex, drogok és Izrael-állapot, 2000 (részlet)

(A helyzetkép már tizenhárom évvel ezelőtti.) Nini ezt mondja: „Végre tényleg Izraelben élhet az ember” – Valóban így érzi. Ahogy közeledik az ezredforduló, ez az első eset, hogy Nini nyugodt lehet itt. Általában úgy volt, hogy valahányszor visszajött Amszterdamból, minden alkalommal azt kérdezte magától, hogy miért kellett visszajönnie. De ebben az évben egyszer csak azt vette észre, hogy jól érzi magát itt, Tel-Avivban. Tud lélegezni. Tel-Aviv szabad hely és szórakoztató. Az az érzése az embernek, hogy hirtelen mindenki eldöntötte, hogy ami elég az elég. Mindenkinek tele van a sárcipője a kamuzással, a politikával, a terroristák támadásaival. A vallásos fanatikusokkal. A megszállt területekkel. A kötelező tartalékos katonai kiképzéssel. Szóval mindazokkal a nyomasztó dolgokkal, amelyek mindig is felnyomták az agyát az ittenieknek.

Itzik Nini táncos a Club Allenby 58-nál. Harmincegy éves, jóképű és kreol. A testhezálló fekete T-shirtjében, terepszínű nadrágjában és magas szárú fekete csizmájában olyan, mint egy európai vagány. Valójában egy Binyamina nevű kisvárosból került Tel-Avivba tizenhárom éves korában. Mindent látott, mindent kipróbált, mindent átélt, beleértve az összes klubokat: a Coliseumot, a Penguint, a Metrót. Elment, visszajött, megint elment. Egy színész-modell-előadóművész életét élte a divatos tel-avivi Sheinkin negyed és az Amszterdami éjszaka között ingázva. Vagyis tudja, hogy vannak dolgok, amiket itt egyelőre nem lehet csinálni. Például az S&M is ezek közé tartozik. Itt ehhez egyelőre nincs meg az ilyesmihez szükséges nyíltság. Végtére is ez a Közel-Kelet. És akárhogy is vesszük az S&M inkább egy nyugati dolog. De ettől és néhány más keményebb dologtól eltekintve, egyszer csak az az érzése támad az embernek, hogy itt is minden megnyílt. Szinte minden elmegy. A változás valóban fantasztikus. Néha maga is meghökken ezen.

Mi okozta ezt a változást? Nini azt mondja, hogy a béke. A béke miatt az izraeliek most jóval nyugodtabbak, sokkal több az önbizalmuk. Látni ezt a Yehuda Halevi utcán lévő ablakából is, Tel-Aviv belvárosában. Minden nyugisabb lett. Az emberek órákig üldögélnek a kávéházakban. Elemükben vannak. Nincsenek már öregasszonyok, akik rájuk kiabálnak, hogy szégyelljék magukat, amiért ők itt szórakoznak, klubokba járnak és lefekszenek, miközben máshol izraeli katonákat ölnek.

Fordította: Bokor Pál

Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje
Atlantic Press Kiadó, 2013