Thomas Pynchon: Beépített hiba (részlet)

| KETTŐ |

Doki az autópályán indult el a városból kifelé. A keletre tartó sávokban hektikus kasmírmintákkal díszített VW­buszok, alapozóval lekent hemi-motoros Chrys­le­rek, eredeti Dearborn-fenyő-karosszériájú kom­bik nyüzsögtek, Porschék tévésztárokkal a volánnál, Cadil­lacek házasságtörő légy­ottokra igyekvő fogorvo­sokkal, ablaktalan furgonok épp ki­bomló baljós tinédzser­drámákkal a belsejükben, és kis­teher­autók, platóra dobott matracaikon vidéki rokonokkal San Joaquinból; mind egymás mellett gurultak befelé a hatalmas, látóhatár nélküli lakótelepre a távvezetékek alatt, miközben mindegyikük rádióján ugyanaz az egy-két AM-hullámhosszon adó állomás szólt a vizezett tejhez hasonló égbolt alatt, a napkorong fehéren zuhogó tüzében, melyet a szmog az alig-sejthetőség maszatjává mosott el, és amelynek a fényében az ember azon kezdett tűnődni, történhet-e valaha az életben olyasmi, amit pszichedelikusnak nevezne, vagy hogy – basszus! – még az is lehet, hogy mindvégig észak felé tartott.

Artesiától kezdve a jelzőtáblák a Csatornavidék lakópark, Michael Wolfmann Vállalkozása felé irányították Dokit. Ahogy előre lehetett látni, már meg is jelent néhány pár a környékről, akik alig várták, hogy vethessenek egy pillantást a legújabb túlárazott gagyi szarra, ami Reet néni kedvenc kifejezése volt a legtöbb általa ismert típusháztelepre. A szélvédő pereme táján Doki időről időre kiszúrt egy-egy fekete gyalogost, aki éppen olyan zavarodottan, amilyen annak idején Tariq is lehetett, talán szintén a régi környéket kereste, azokat a szobákat, melyekben emberek éltek nap mint nap, és amelyek mozdíthatatlanok voltak, mint a tértengelyek, most pedig belevesztek a zűrzavarba és a romok közé.

A parcellák elnyúltak a távoli homályba, a szmog köd-komponense és a kövezet alatt húzódó sivatag lágy szagába – a modellházak az úthoz közelebb álltak, a befejezett otthonok beljebb, rajtuk túl pedig épp hogy láthatóan az új építkezések csontvázai, egészen a még be nem kebelezett senkiföldjéig. Doki elhajtott a kapu előtt, amíg a legyalult, kemény építési talaj üres foltjához nem ért, melyen már ott álltak az utcatáblák, de az utcák még kövezetlenek voltak. Leparkolt a leendő Kaufman és Broad utcák sarkán, és visszasétált.

Az otthonok, melyek a Dominguez vízszabályozó csatorna egyik elfeledett, szinte teljesen elhanyagolt ágára nyíló szűrt kilátás fölött uralkodtak, melyet feltöltések, szintkiegyenlítések, valamint sikeres vagy elbukott ipari vállalkozások hulladékának mérföldjei vágtak le, kvázi spanyol gyarmati stílusban épültek, nem-szükségképpen-teherbíró, apró erkélyekkel és piros cseréptetőkkel, melyek magasabb árfekvésű városokat, például San Clementét vagy Santa Barbarát voltak hivatva felidézni, jóllehet Doki eddig egyetlen árnyat adó fát sem látott.

A Csatornavidék lakópark leendő főkapuja közelében egy hevenyészve összetákolt miniplázára bukkant, melyet főként a munkások kedvéért építettek oda, benne egy italbolttal, egy ebédlőpulttal felszerelt szendvicsbárral, egy sörözővel, ahol biliárdozni lehetett, valamint egy Pipibolygó nevű masszázsszalonnal, amely előtt gondosan karbantartott, katonai precizitással sorba parkolt motorbicikliket pillantott meg. Ezen a helyen tűnt a legvalószínűbbnek, hogy belebotlik egy osztag martalócba. Ráadásul ha momentán mind itt vannak, megvan rá az esély, hogy Mickey is itt lesz közöttük. Mivel feltételezte továbbá, hogy e motorok tulajdonosai a felüdülés kedvéért jöttek, nem pedig alakzatba rendeződve készülődnek odabent, hogy szétrúgják Doki seggét, mély lélegzetet vett, fehér fénnyel övezte magát, és belépett az ajtón.

– Üdv, Jade vagyok!
Egy türkizkék csöngszámot viselő, pezsgően fiatal ázsiai hölgy a szolgáltatások laminált listáját nyújtotta felé.
– És kérem, ne felejtse mai különleges, Puncifalat Speciál ajánlatunkat, amely egész napra érvényes, egészen záróráig.
– Mmm, nem mintha a 14 dollár 95 nem lenne halál frankó ár érte, de én igazából keresek valakit, aki Mr. Wolfmann-nek dolgozik.
– Komolyan? Ő is szereti a puncifalatot?
– Hát, Jade, azt maga jobban tudja, mint én. Egy Glen nevű tag.
– Ja, persze, Glen is jár ide, mint a többiek. Van egy cigije?
Doki kirázott neki a csomagból egy talpas Koolt.
– Hú, sittes módi. Ott aztán nem sok puncifalatka akad, mi?
– Glennel kábé ugyanakkor ültünk a Chinóban. Látta ma már?
– Egészen egy perccel ezelőttig, de akkor hirtelen mindenki szétspriccelt. Valami fura dolog történik? Maga zsaru?
– Lássuk csak – Doki szemügyre vette a saját lábát. – Neeem… nem olyan cipő van rajtam.
– Csak azért kérdezem, mert ha az lenne, jogosult lenne a Puncifalat Speciál ajánlat ingyenes kipróbálására.
– És mi a helyzet az engedéllyel rendelkező magánnyomozókkal? Ők is…
– Hé, Bambi!
A gyöngyfüggönyön túl, mintha csak egy strandröplabda-meccs szünetét töltené, egy szőkeség lépdelt türkiz-narancsszín, fluoreszkáló bikiniben.
– Egek – mondta Doki. – Hol is…
– Nem hozzád szóltak, tökfej – mormolta Bambi. Jade már nyúlt is az után a bikini után.
– Ó – mondta Doki. – Izé… Ez itt az, amire gondolok? Ahol azt írja, „Puncifalat Speciál”? Ez azt jelenti, hogy…

Nos… úgy tűnt, egyik lány sem figyel már rá, bár Doki úgy gondolta, udvariasságból azért nézi őket egy darabig, míg végül eltűntek odalent a recepciós pult mögött, ő pedig odébbállt, hogy egy kicsit körülnézzen. A folyosóra valahonnan elölről indigókék fény és még annál is sötétebb frekvenciák szűrődtek be egy fél generációval ezelőtti, erős gitárszólamokra épülő zenével együtt, olyan lemezekről, amiket legénylakásbéli kupakolások aláfestésére állítottak össze.

Sehol senki. Dokinak azonban az a halvány érzése támadt, mintha lett volna ott valaki egészen az ő felbukkanásáig. A helyről pedig kiderült, hogy belül nagyobb, mint kívül. UV-fénnyel megvilágított lakosztályokra bukkant fluoreszkáló rock’n’roll poszterekkel, tükrös mennyezettel és vibráló vízágyakkal. Pislogtak a stroboszkópok, a füstölők pézsmaillatú füstszalagokat küldtek a mennyezet felé, és csábítóan hívogattak a változatos színárnyalatokban, közöttük bikavérvörösben és pávakékben játszó műangóra kárpitok, melyek nem torpantak meg mindenhol a padlófelületek határán.

Amint közeledett az intézmény hátsó traktusa felé, Doki fülét egyszerre hangos sikoltozás ütötte meg odakintről, Harley-k masszív dübörgésével a háttérben.

– Hohó. Hát ez meg micsoda?

Nem sikerült kiderítenie. Talán az érzékszerveit érő sok egzotikus inger tette, hogy Doki váratlanul elájult, és napjának egy ismeretlen hányada kiesett az emlékezetéből. A fájdalmas dudort pedig, amit felébredvén a fején talált, talán zuhanás közben szerezte egy hétköznapi tárggyal való ütközése során. Azt mindenesetre hamarabb észlelte, mint ahogy a Klinika személyzete kimondja: „szubdurális hematóma”, hogy az avatag áruházi háttérzene elhallgatott, plusz se Jade, se Bambi, ő pedig egy olyan helyiség betonpadlóján fekszik, melyet nem ismer fel, ezt ugyanakkor nem állíthatja arról a dologról, amit csak most azonosított messze odafönt mint a mai napra érvényes horoszkóp balszerencsét hozó bolygóját – azaz Bigfoot Bjornsen Los Angeles-i detektívfőhadnagy gonoszul hunyorgó képéről.

Fordította: Farkas Krisztina, Keresztesi József

Thomas Pynchon: Beépített hiba
Magvető Könyvkiadó, 2013

• Recenziónk: Utazás a Mulholland Drive-on