Magyari Andrea–Mészely Ilka: Átjáró Másvárosba (részlet)

Posted on 2014. április 10. csütörtök Szerző:

0


MagyariA_ÁtjáróMásváros-bor180| Harmadik fejezet |
amelyben Közbenjáró újra elmesél mindent, hátha valaminek
jelentőséget lehet tulajdonítani

– Kamilla.
– Közbenjáró – mutatkozott be Közbenjáró, és még pukedlizett is. – Szép narancsszínű a hajad.
– Nem narancs, hanem sárgarépa – javította ki a lány.
– Igaz, sokkal inkább sárgarépa – bólintott rá Közbenjáró.
A szőnyegre telepedtek.
– Közbenjáró, mondj el újra mindent, töviről hegyire. Mi meg majd nagyon figyelünk, és mindennek jelentőséget tulajdonítunk.
– Micsinálunk?! – kérdezte Kázmér.
– Jelentőséget tulajdonítunk.
– Azt hogy kell?
– Úgy, hogy amiről azt hinnéd, hogy nem fontos, arról azt kezded képzelni, hogy valójában a legfontosabb. Talán ott rejlik a megoldás.
– Akkor miért nem ezt mondod? – méltatlankodott Kázmér.
– Mert a bűnügyi filmekben így mondják. És mi most nyomozunk, nem? De hadd beszéljen Közbenjáró!

– Szóval, egyszer, egy egészen közönséges napon, reggel felébredtem, és tejet iszogattam, mint mindig, és akkor betört hozzám Cerka, és azt kiabálta, érzem-e, hogy valami furcsa van a levegőben.
– Ki az a Cerka? – kérdezte Kamilla.
– Cerka a festőlány – válaszolta Kázmér.
– És mit fest? Képeket?
– Ja, nem – mondta Közbenjáró. – Cerka az eget festi.
– Az eget?! – képedt el Kamilla. – Hát azt meg minek?

– Hogyhogy minek? – csodálkozott most el Közbenjáró. – Különben honnan tudnánk, hogy reggel van vagy este, nyár van vagy tél? A festőé nagyon felelősségteljes munka. Képzeld el például, milyen pontosan kell tudnia, mennyire kerekre vagy mennyire kiflire fesse a holdat! Mindennap másra! Ha csak egyszer is rosszul csinálná, ha csak egyszer is visszafelé kanyarítaná, mint ahogy kell… El tudod képzelni, hogy mi történne akkor?

– El hát – válaszolta Kamilla. – A folyók összevissza folynának, a tengerek összezavarodnának, apály helyett dagály lenne, dagály helyett meg apály.

– Hát ez az – helyeselt Közbenjáró. – Szóval Cerka izgatottan hadonászott a levegőben az ecsettel, és azt hajtogatta, valami furcsa van a levegőben. Később Don Zon Góra is megerősítette ezt, de mástól aztán nemigen hallottam, úgyhogy el is felejtettem hetekre.

– Don Zon Góra? Ő kicsoda?
– A hangmester – válaszolta Kázmér.
– Zeneszerző, vagy mi? – kérdezte Kamilla.
– Ó, nemcsak az. Az emberek hangjáról is ő gondoskodik. Hogy hogyan szóljon, ha mérgesek, hogyan, ha szomorúak, hogyan rikkantsanak, ha vidámak, és hogyan kiabáljanak, ha ki kell húzni őket egy gödörből. Képzeld el, ha csak egyszer is rosszul hangolná a hangokat…

MagyariA-Átjárás-családi tabló01(legfelső)

– Például ha valaki beleesne a gödörbe, és nem kétségbeesetten kiabálna, hanem, mondjuk, énekelné, hogy segítség, senki nem sietne kihúzni, mert azt hinnék, egy operaénekes áriázik! – lódult meg Kamilla fantáziája.

– Vagy ha valaki hahotázva jelentené be, hogy vakbele van – tódította Kázmér.
– Így, így. Szóval – vette vissza a szót Közbenjáró –, aztán hetekig semmit sem lehetett hallani a dologról, és már én is megfeledkeztem róla, mígnem egyszer Cerka megint berontott hozzám egy reggel.

– Közbenjáró! – lihegte, mert festésből jött éppen. – Tudom már, mi olyan furcsa hetek óta!

– Na, mi? – kérdeztem, bár be kell valljam, én nem tapasztaltam semmi furcsát.

– Az, hogy hetek óta nem történik semmi! – Nem történik semmi? – csodálkoztam. – De hiszen olyan nincs!

– De van – rázta meg búsan a haját Cerka. – Én mondom, hogy van. Nézz csak fel az égre! Mit látsz?
– Bárányfelhőket.
– Hát ez az! Hetek óta bárányfelhőket látsz!
– Hát aztán! – mondtam én. – Az a jó, nem?

– Neked lehet, hogy jó! – gurult be Cerka. – Csakhogy én napok óta viharfelhőket festek föl! Nézd meg a virágokat! Lassan szomjan vesznek! A föld kiszáradt, pedig már az esős évszakban vagyunk. Ha így haladunk, nem lesz tél sem az idén, hiába pingálok hófelhőket a legfehérebb fehéremmel és a legvilágoskékebb világoskékemmel!

– Furcsa. Szóval azt mondod, felfested a viharfelhőt, és mégsem esik?
– Nemhogy nem esik, de mire lemászom a létráról, a viharfelhő eltűnik! Volt, nincs, érted?

MagyariA-Átjárás-családi tabló02(középső)

– De olyan nincs, hogy valami csak úgy eltűnjön!
– De van – bólogatott szomorúan Cerka. – Mint ahogy a hold is ugyanazóta olyan sovány, mint egy ványadt kifli, hiába festek rá hasat minden este. És mondok én neked még valamit. Emlékszel, amikor néhány héttel ezelőtt azt mondtam, valami furcsát érzek a levegőben?
– Emlékszem.
– Na, most nézz fel oda az égre! Látod azt a fodros felhőt ott balra? És azt a torta alakút?
– Látom.
– Azokat azon a napon festettem. Pontosan tudom, mert akkor volt a születésnapom. Ezért is festettem egy tortát. És azóta nem tűntek el. Márpedig én azóta mindennap újrafestettem az eget, egyetlen napot sem hagytam ki!

Ekkor viharzott be Don Zon Góra hadonászva, és azt lihegte, végre rájött, mi olyan furcsa itt hetek óta. Hogy nem történik semmi!

– Ezt hogy érted? – kérdeztem én, most már sokkal óvatosabban.

– Hogy hogy értem? Megmondom! Ma bementem a Boltosbácsihoz, hogy kottalapokat vegyek. Rettenetesen siettem, ráadásul rosszkedvem is volt, felborítottam a toronyba rakott konzerveket, ráléptem egy vevő lábára, kupán csaptam egy másikat, majd pedig azzal vádoltam meg a Boltosbácsit, hogy kevesebbet adott vissza.

MagyariA-Átjárás-családi tabló02(lent)

– Mire ő?
– Mire ő? Azt mondta, ha bal lábbal keltem, és itt akarom kitombolni magam, hát kívül tágasabb, és kikérte magának a gyanúsítgatást, hiszen ő még sohasem csapott be senkit.
– Ez igaz – bólintott Cerka. – Oklevél is tanúsítja, ott függ a boltja falán.
– Hát persze – mondta Don Zon Góra. – Nem is ez a furcsa az egészben.
– Hanem mi?
– Hogy az egészet olyan hangon mondta, mintha meg akart volna dicsérni. Mintha nem lenne csodálatosabb dolog annál, hogy zaklatom a vevőit és őt csalással gyanúsítgatom. El tudjátok ezt képzelni?!
Cerka elképzelte, és vihogni kezdett.
– Mi olyan vicces ezen!? – kérdezte Don Zon.
– Csak elképzeltem, amint Boltosbácsi angyali mosollyal az arcán közli veled, hogy kívül tágasabb… hihihihi… – pukkadozott Cerka.

– De ami még furcsább – mondta Don Zon –, hogy ráismertem erre a hangra.

– A Boltosbácsiéra? – kérdezte a festőlány kicsit maflán.

Mészely Ilka

Mészely Ilka

– A Boltosbácsiéra, persze, a Boltosbácsinak erre a hangjára! Aznap éjjel hangoltam be, amikor a szimfóniám bemutatója volt! Pontosan emlékszem, mert a boldogságtól majd kicsattantam, és a Boltosbácsi álmaiból azt vettem ki, hogy másnap különösen jó napja lesz, így aztán a legszebb hangjaimmal hangoltam föl, hogy legyen miből válogatnia. És ma még mindig ugyanazon a hangon beszélt, pedig én azóta is folyamatosan behangolom őt minden éjszaka, aszerint, hogy milyen hangokra lesz másnap szüksége. Ma éjjel is behangoltam! Hozzáadtam a rendreutasító és magának kikérő hangokat is, mert azt láttam, hogy ma egy rakoncátlan vevőt kell helyreutasítania. És ő mégsem tudott megszólalni azon a hangon!

– Látod, megmondtam! – nézett rám Cerka. – Szó szerint ez történt velem is. Akkor már magam is furcsának találtam a dolgot, és elhatároztuk, hogy kicsit körbenézünk a városban. Nekem egy kis lelkiismeret-furdalásom is volt, mert én mint Közbenjáró, arra voltam hivatott, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. De hát a mi városunkban olyan régen volt már, hogy valami nem volt rendben, hogy be kell valljam, az utóbbi időben kissé elhanyagoltam a feladatomat. Sőt, a lakókkal sem igen találkoztam, mert nagyon belemerültem a kísérletezgetésbe a virágaimmal. Így hát kissé félve vágtam neki Cerkával és Don Zonnal az útnak, és amit láttunk, bizony elképesztő volt. Első látásra nem lehetett semmi különöset észrevenni: az emberek jártak-keltek, végezték a dolgukat, volt, aki vidáman, volt, aki szomorúan. Az első furcsaságokat akkor tapasztaltuk, amikor megszólítottuk őket. Például amikor megkérdeztünk valakit, hogy van, kitörő örömmel újságolta, hogy rettenetes fejfájás gyötri két napja, már Apatikus, a gyógyszerész sem tudja, mit ajánljon. Vagy épp ellenkezőleg, szomorú hangon közölte, hogy gyönyörű napunk van, és öröm ilyen időben kilépni az utcára. Volt persze, akin nem tapasztaltunk semmi rendkívülit, de ez csak annak volt köszönhető, hogy a hangulatuk aznap véletlenül éppen megfelelt a rajtuk maradt hangoknak. De még ijesztőbb volt a dolog, amikor másnap újra végigsétáltunk a városon, és akkor már magam is megtapasztaltam, hogy nem történik semmi.

Magyari Andrea

Magyari Andrea

– De milyen az, amikor nem történik semmi? – kérdezte kissé borzongva Kamilla.

– Olyasmi, mint amikor nagyon-nagyon unatkozol? – gondolkodott el Kázmér. – Pedig ott van körülötted az összes játékod, vagy kint süt a nap, vagy anyukád palacsintát süt vacsorára, és te mégis rettenetesen szenvedsz, és egyszerűen semmihez sincs kedved.
– Pontosan – helyeselt Közbenjáró.
– Vagy amikor ülsz az iskolában, és már csak egy óra van hátra, és tudod, hogy tegnap este valami rettenetesen érdekeset hagytál félbe, de az óramutató csak vánszorog, vánszorog, és úgy érzed, már sohasem lesz vége az órának, és sohasem indulhatsz haza. – Ilyesmi, csak még ennél is rosszabb, mert sosincs vége – pontosított Közbenjáró.
– Ez borzasztó lehet – suttogta Kamilla.
– Rettenetes – suttogta Kázmér.

Magyari Andrea: Átjáró Másvárosba
Rajzok: Mészely Ilka
Kolibri Kiadó, 2013