Szilágyi György: Nebbich-Trinkel, a mesterkém

Posted on 2014. április 9. szerda Szerző:

0


A mesterkém

A mesterkém

Igazi arcát nem látta senki.
Életében egyetlen fénykép készült róla,
de az sem őt ábrázolja.
(A szerző)

A lódenburgi Tagenblöff Zeitung halálozási rovatában 1926. június 8-án kétsoros hír látott napvilágot: Weidlingban, 105 éves korában elhunyt Sajó aga, családi nevén Tefil Furuya Sekiflim török ingaóra-bizományos.

A hír nem keltett különösebb feltűnést, senki sem sejtette, hogy a megboldogult személyében a XIX. század legnagyobb mesterkémje, az ezerarcú Eduárd Nebbich-Trinkel távozott az élők világából. Halála egyszerre négy ország titkosszolgálatát borította gyászba. Az Intelligence Service a legendás hírű Uzbence ezredest, a Deuxiéme Bureau a lenyűgöző szépségű Puvoár asszonyt, a cári Ochrana Leonard Nyuszman Rosszalkovics dzsidáskapitányt, a bécsi Cabinet Noir Richtig von Nikkelfingert, a monarchia 02-es ügynökét gyászolta Sajó agában. Még a findzsalisztáni biztonsági szolgálat, a CICAH minden iránt érzéketlen, megkövesedett lelkű tisztjei is megtépték fájdalmukban foglyaikat, és gyászuk jeléül félárbocra engedték a csigákra felhúzott ellenkémeket a vallatókamrákban.

Nebbich-Trinkel temetésén a bajtársain kívül megjelentek halálos ellenségei is, hogy még egy utolsó kézigránátot hajítsanak a mesterkém virágokkal és titkos ügynökökkel elborított acélkoporsójára. Arra csak évekkel később derült fény, hogy Nebbich-Trinkel – más irányú elfoglaltsága miatt – nem vett részt a saját temetésén, helyette a dél-amáliai titkosszolgálat, a BRINGA egyik ügynökét temették el, aki szívességből vállalta ezt a kényelmetlen feladatot. Sajó aga halálhírét és az egész áltemetést a BRINGA agyalta ki. A négy európai hatalomnak külön-külön elkötelezett Nebbich-Trinkel ugyanis kikötötte, csak halála után hajlandó a BRINGÁ-nak dolgozni. De ne vágjunk elébe az eseményeknek már csak, azért sem, mert az olvasóban joggal merül fel a kérdés: ki volt Nebbich-Trinkel? Kalandor, zseni vagy szélhámos? Nos, erre ő maga sem tudott volna válaszolni, nemhogy én, aki ezekben a pillanatokban próbálom kitalálni kalandokban bővelkedő életét. Amiben biztosak lehetünk, magyar volt!

Szívós kutatómunkával sikerült kiderítenem, hogy Eduárd Nebbich-Trinkel 1821. augusztus 7-én, a Köhécs megyei Kisedényben jött világra a brit titkosszolgálat megbízásából. Amikor apja, Vihorlát Vince, a gróf Szemmelwerth uradalom vincellérje megtudta, hogy fia született, örömében felvágta az ereit ötven kiló erős paprikának, és saját maga készítette el az ünnepi lecsót a keresztelőre érkezett vendégeknek.

Sajnos a gyermek német származású édesanyjának, Stollwerk Gertrúdnak korán elapadt a teje, ezért borral próbálta pótolni az életet adó anyatej hiányát. Rendszeresen magával vitte picinyét a ház borospincéjébe, ahol a kis Eduárd viharos gyorsasággal rászokott az ivásra. Egy alkalommal Angliából látogatóba érkezett gróf Szemmelwerth sógora, lord Nebochantó, akinek első útja (később a második és harmadik is) az uradalmi borpincébe vezetett. Lord Nebochantó nem volt más, mint a brit titkosszolgálat kelet-európai főmegbízottja, és kizárólag ezért utazott Kisedénybe, hogy érintkezésbe lépjen alsó kapcsolatával, a kis Eduárddal. A Nebochantó név persze csak fedőnév volt, valójában Nebochantónak hívták, ami csak első hallásra tűnik őrületnek, voltaképpen ördögi ötlet, hogy egy titkos ügynöknek a valódi neve legyen a fedőneve.

Borozgatás közben a lord fél szemmel észrevette (egyik szemét elvesztette a gestipauli ütközetben), hogy Eduárd egy hasas üvegből mohón itta a Kisedény Nektárja elnevezésű kövidinkát. Ekkor hangzott el az emlékezetes jelmondat, amelyre már nem emlékszik senki: Mit csinál a gyerek? A jelmondatra Stollwerk Gertrúd is jelmondattal válaszolt: Nebbich trinkel. Az események és a borospoharak most már drámai gyorsasággal követték egymást. A csecs- helyett borszopó Eduárdot még aznap este gondosan elhelyezték lord Nebochantó bölcsővé átalakított hajókofferjában. Másnapra a lord és Eduárd eltűnt Kisedényből! Alighogy partot ért Dovernél a huszonnégyezer tonnás William Shakespeare gőzhajó, a tökrészeg csecsemőt az angol titkosszolgálat legduzzadóbb keblű szoptató dajkája, Miss Ursula Eliwelst Priteg vette gondjaiba, ami felért egy alkoholelvonó kúrával. Egyidejűleg a fiút mint talált gyereket, Eduárd Nebbich-Trinkel néven beírták a pinchesteri anyakönyvbe, amit a bejegyzés után azonnal elégettek.

Ne időzzünk feleslegesen Nebbich-Trinkel gyermekéveinél. Érjük be annyival, hogy tanárait valósággal elképesztette csillogó memóriájával. Még nem töltötte be tizenhatodik életévét, amikor már fejből tudta a saját lakáscímét. Harmincéves korában 21 élő, 14 holt és három félholt nyelvet beszélt tökéletesen. Közben elvégezte a pozsonyi jesivát, a hongkongi buddhista misszió meditációs kollégiumát, kijárta a ropográdi bábaképző intézet nappali tagozatának esti iskoláját, és nehezen ugyan, de kijárta nagynénikéje tarifaengedélyét is. Gyorsított eljárással megtanult léghajót, villamost és vakot vezetni.

Közéleti funkcióit szinte lehetetlen felsorolni. A sok közül kettő mégis kiemelésre kívánkozik: tagja lett a brit alsóruhaháznak és a szeparatista mormon komornyikok árnyék­parlamentjének. Mindamellett mesterien kezelte az antik és modern lőfegyvereket, legyen az íj, parittya, buzogány, de nem jött zavarba akkor sem, ha golyószórót vagy sószórót nyomtak a kezébe. Ilyen előzmények után került sor első bevetésére.

1851 nyarán titkos küldetéssel Hátsó-Szundiába érkezett Alfréd Géniusz Repeta, litván kelmefestő és vegytisztító, akiben saját megbízói sem ismertek rá Nebbich-Trinkelre. Annyira elváltoztatta külsejét, hogy mikor a tükörbe nézett, nem ismert magára. Napokig félőrülten bolyongott az utcákon, amíg rájött, hogy kicsoda. Ekkor nyomban hozzálátott különleges küldetése végrehajtásához.

Beépült egy virágzó üzletasszonyba, akinek jól menő bumerángültetvényei kiapad­hatatlan anyagi forrásul szolgáltak tervei megvalósításához. Hamarosan kapcsolatba került a szakadár buznyákok föld alatti buzgalmával, akik már évek óta azon fáradoztak, hogy elszakítsák Hátsó-Sufniát a Suszter-szigetektől, és Abelesz-föld néven kikiáltsák a független buznyák köztársaságot. Alfréd Géniusz Repeta – alias Nebbich-Trinkel – élére állt a buznyák felkelésnek, és 1853 őszén kirobbantotta a híres bumeráng lázadást, melynek során az elkeseredett buznyákok kitűzték rojtos lobogójukat a Nemzeti Ywelde tornyára, a sziget főkormányzójával együtt. Győzelmük szervezőjét azonban hiába keresték. Nebbich-Trinkel akkor már nem volt az élők között, ugyanis a helybeli unitárius temető egyik parcellájában várakozott felső kapcsolatára. Egy frissen behantolt sírból váratlanul kinyúlt egy kéz, és átnyújtott Nebbichnek egy cédulát. Választékos angolsággal ez állt rajta: haladéktalanul utazzon Didi bel Barchesba, és tegye el láb alól Ramózer sejket, a brit kolonializmus ádáz ellenségét. Nebbich-Trinkel melegen megszorította a sírból kinyúló kezet, és azonnal munkához látott. Pokoli tervet eszelt ki. Visszautazott Londonba, és nővé operáltatta magát.

A műtét után két héttel megnyerő külsejű fiatal nő kopogott be Didi bel Barchesban Ramózer sejk konyhafőnökéhez. Miss Mabel Maxwell néven mutatkozott be. Elmondta, hogy szakképzett szakácsnő, és leghőbb vágya, hogy ételremekeivel megismertesse a sejket. A konyhafőnök örömmel fogadta Miss Mabel jelentkezését, aki ízletes főztjével rövid idő alatt belopta magát a sejk gyomrába. Amikor Nebbich-Mabel megtudta, hogy a sejk imádja a fánkot, elérkezettnek látta az időt terve végrehajtásához. A fánk volt a specialitása. Sütőpor és puskapor felhasználásával olyan fánkot készít, amely a gyomorban oldódik és a bélben robban. Félóra múlva Ramózer sejk több darabban távozott rezidenciájáról. Ekkor Nebbich-Mabel egyetlen mozdulattal lenyisszantotta loknikba csavart szőke hajfürtjeit, kackiás bajuszt ragasztott az orra alá, sebtében magára kapta a sátor előtt ájultan heverő testőr egyenruháját, majd felpattant a megmentésére érkezett, struccnak álcázott titkos ügynök hátára, és eszeveszett galoppban elstruccolt a felbolydult oázisból.

Amikor visszatért angliai támaszpontjára, főnökei alaposan megmosták a fejét, utána erősen bedörzsölték speciális hajnövesztő balzsammal, amitől három hónap alatt derékig érő „Loreley-haja” nőtt. Új feladata érdekében loknik helyett koszorúba font Grätchen-frizurát csináltatott magának, és a fodrásztól egyenesen Bécsbe utazott. Jól csengő arisztokratikus álneve bizalmat ébresztett a legmagasabb körökben is. A feltűnően csinos Kynn Loga Klottingem baronesz hamarosan a bécsi társaság kedvence lett. Így ismerkedett meg célba vett áldozatával, a snájdig Axel Wamzermann századossal, a 6-os hegyi tusócok kapitányával, aki azonnal beleszeretett, és elvette feleségül. Nebbich-Klottingem két fiúgyermeket szült neki, hogy elterelje férje figyelmét küldetése céljáról.

Ezúttal pechje volt. Titkos információ révén megtudta, hogy Axel Wamzermann azonos Rokokó Cocóval, a francia kémelhárítás legtehetségesebb kémnőjével, akit Párizsban férfivá operáltak, hogy elnyerhesse a csinos Kynn Loga Klottingem kegyeit. A helyzetet csak bonyolította, hogy Nebbich-Klottingem a botrány kipattanásakor ismét gyermeket várt. Nem tehetett mást, megszökött Bécsből, és visszatért Londonba, ahol a teherbe esett titkos ügynökök számára létesített „Good morning everybody” fedőnevű, éjjeli menedékhelynek álcázott szülőotthon egyik különszobájában világra hozta harmadik fiúgyermekét. A szülés után újabb műtét következett, melynek eredményeként a sokat próbált mesterkém nem örömanyaként, hanem örömapaként távozott a szülőotthonból. Kapott egy trombitát, hogy rövid időre kifújhassa magát, majd hamarosan útnak indították Oroszországba, ahol javában dúlt az intervenció.

A véreskezű Fondor Szemnyomovics fehér tábornok főhadiszállásán, a Nyezsgem-Csecsenszki kormányzóság területén tartózkodott éppen, amikor bekerítették őket a bolsevikok. Nebbich-Trinkel az utolsó pillanatban leosont a pincébe, magára zárta a pinceajtót, és mesteri módon gúzsba kötötte magát. Így találtak rá a vörös lovashadsereg katonái, akik azonnal kiszabadították a sokat szenvedett „foglyot”, és lovat adtak alája. Két hónapig járta velük a sztyeppét, és lelkesítő dalokat írt számukra. A forradalom győzelme után a japán-kínai háborúban bukkant fel, ezúttal a japánok oldalán. A hírhedt Halihó Kamikaze hadosztály felderítőjeként, markotányosnőnek öltözve kikémleli és felrobbantja a kínaiak lószőrraktárát, ahol a legénységi matracok számára felhalmozott lószőrt tárolták.

Japánból Lódenburgba utazik, és feleségül veszi régi szerelmét, Inge Slingelt, egy kenőszappangyár tulajdonosának egyetlen leányát. Menyasszonyát azonban biztonsági okokból nem ő, hanem egy ál- Nebbich, aki megszólalásig hasonlított rá, vezette helyette oltár elé. A véletlen úgy hozta, hogy Nebbich-Trinkelnek még a nászéjszaka előtt kisebb államcsínyügyben Undalába kellett repülnie, ezért a látszat kedvéért az ál-Nebbich vitte haza lakására az újdonsült menyecskét, akivel aztán negyven esztendőt nyomott le boldog házasságban anélkül, hogy a valódi Nebbichhel többé találkozott volna. Undalában, ahová görkorcsolyaügynökként, érkezett, mielőtt még akcióba léphetett volna, foglyul ejtették a vérszomjas matyóka indiánok. Egyedül a leleményességének köszönhette, hogy sikerült megmenekülnie a biztos haláltól. Szabadulása fejében felajánlotta a törzsfőnöknek, hogy megtanítja őket görkorcsolyázni. Az ötlet annyira bevált, hogy a törzs minden tagja követte a törzsfőnök példáját. Nebbich-Trinkel eladta nekik egész görkorcsolyakészletét, nem sejtve, hogy távozása után külön repülőgépen szállították kórházba a környéken dolgozó belga botanikus expedíció tagjait, akik ideg-összeroppanást kaptak, mikor megpillantották a görkorcsolyán száguldozó matyóka indiánokat.

Elképesztő dolgok fűződnek Nebbich-Trinkel nevéhez. Ő szervezte meg az izmiri ülőkalauzok 1926-os állósztrájkját, és az inka zongorahangolók munkalassító mozgalmát is. Benne volt minden puccsban és palotaforradalomban. Trónokat ingatott meg, államférfiak alól húzta ki az árnyékszéket. Kedvenc módszerei közé tartozott, hogy mérgezett sámlira ültette áldozatát, vagy jobbnál jobb vicceket mesélt neki, amitől az halálra röhögte magát. A legveszedelmesebb helyzetekből is kivágta magát, egyszer mégis majdnem otthagyta a fogát egy előkelő étteremben. Szerencsére a pincér a ruhatárban még utolérte, és átnyújtotta neki.

Ha nem élne, ma lenne 164 éves. De él! Kora ezért megállapíthatatlan. A világ minden tájáról érkeznek hírek felőle. Látták őt tökmagot árulni Felső-Buktában, a borziai radarközpont közelében, énekes koldusként az underbundeni rakétabázis bejárata előtt, árbocmesterként a Hacsaka-öbölben horgonyozó Itzuka Komiszura japán cirkáló fedélzetén, és kánkánt táncolni a világhírű Dugeszmann-görlökkel Alma de Mahorkán, az ottani légi támaszpont tiszti kaszinójában. Elpusztíthatatlan népszerűségét bizonyítja, hogy az ő nevét vette fel a Dinka Nostra leporellói szervezete és a kleinmóri ultrák rohamosztaga. Hozzánk is begyűrűzött varázsa. Pipecz Tubi, a közelmúltban lebukott Bérkakas utcai galeri vezére Nebbich-Trinkel feliratú trikóban jelent meg a főtárgyaláson.

Most kaptam a hírt saját magamtól:
Hazánk állandó budapesti megfigyelője, dr. Kiber Oszkár egy diplomáciai fogadáson a buznyák nagykövetség kultúrattaséjában felismerni vélte a 164 éves Nebbich-Trinkelt! Elmondása szerint a mesterkém nagyon benne van a korban. De hát a mi korunk már ilyen…