Grétsy László: Anyanyelvi séták (részletek)

Csendes nyelvújítás

Nyelvünk, amint ezt ma már a nem szakmabeliek is mindnyájan tudják, szakadatlanul változik. Amióta már hivatalosan is az európai unió tagjai vagyunk, bizonyára még az eddiginél is szédítőbb sebességgel, bár ezt tudományosan igazolni még nemigen lehet. Mivel a forgószélgyorsasággal elterjedt új szavak közt mind több idegen is felbukkan, sőt akár néhány hónap alatt polgárjogot nyer, sokan már egy új nyelvújítás szükségességéről beszélnek.

Ezzel a nézettel voltaképpen magam is egyetértek, de korántsem olyan széles sodrású, egész nyelvhasználatunkra kiterjedő mozgalmat szorgalmazva, amilyen a 19. század eleji, Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújító mozgalom volt, hanem a tudományágak, szakmák erre fogékony, jeles képviselőit biztatva saját szakterületük nyelvhasználatának, szókincsének megmagyarítására s ilyen módon való korszerűsítésére. Erre valóban nagy szükség van, mivel – ahogy ezt Magyarság című röpiratában Bessenyei György, a felvilágosodás egyik vezéralakja megfogalmazta – „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. Tudósainkat elismerés illeti, amiért nemzetközi fórumokon is helytállnak gigantikus méretű konferenciák előadóiként, sőt szervezőiként, továbbá értékes tanulmányokkal, monográfiákkal gazdagítják a nemzetközi tudományos szakirodalmat, de arra mindig törekedniük kell, s azért mindenkor tenniük is kell, hogy a szóban forgó tudományt anyanyelven is lehessen művelni. Ha ezt nem teszik meg, akkor megvan a veszélye annak, hogy a magyar nyelv, bármily gazdag, kifejező és csodálatos is, bizonyos tekintetben veszít jelentőségéből, perifériára szorul.

Most azonban nem erről szólok, hanem – mint aki mindenben igyekszik a jót, az értékeset, az elismerésre méltót is megtalálni – azt próbálom meg igazolni legalább néhány példa erejéig, hogy valamiféle ösztönös nyelvújítás ma is megfigyelhető nyelvhasználatunkban. Nem feltétlenül idegen szavak megmagyarosodására gondolok, hanem arra, hogy újra meg újra felbukkannak s rövid idő alatt el is terjednek olyan új vagy jelentésükben megújhodott szavak, amelyek nem valamiféle központi, „felülről jövő” kezdeményezésre, hanem csendesen, ahogy a sportnyelvből eredő kifejezéssel mondják, fű alatt gyökereztek vagy gyökereznek bele éppen ezekben az években nyelvhasználatunkba, mindennapi beszédünkbe. Olvasóimnak felidézek néhányat e csendes nyelvújítás példái közül!

Kezdem a celebbel. Még egy évtizede sincs, hogy felbukkant nyelvünkben, s már a fél ország ismeri, használja. Eredetét tekintve nem magyar ugyan, hanem angol, de ott sem őshonos, hiszen a latinból került oda. Teljesebb változata a hírességekre utaló celebrity, amelynek latin megfelelője, a celebritás nálunk is élt egészen a legutóbbi időkig. A celeb kétségtelenül angol mintára terjedt el, de mivel nálunk ugyanúgy divat a szórövidítés, mint az angolban – pl. ott laboratory > lab, nálunk laboratórium > labor –, még úgy is felfoghatjuk, hogy a celeb nem is az angol celebrity, hanem a latin celebritás rövidült alakja. Hangzása alapján pedig akár magyar szónak is tekinthető. Ha az öleb magyar, akkor a celeb is az.

Szintén alig néhány éves elérhetőség szavunk. A 2003-ban megjelent Magyar értelmező kéziszótárban, amely pedig nagyon alapos, gondos munka, még nyoma sincs, ma pedig már mindenki ismeri, akinek munkájához hozzátartozik a más személyekkel vagy intézményekkel való kapcsolattartás. Két-három éve még többen elmarasztalólag említették, kétségtelenül meglevő bizonyos fokú nehézkessége miatt, de azóta is egyre terjed, s nem csoda, hiszen ha valaki azokat az adatait adja meg, amelyek segítségével levélben, telefonon, fax útján, e-mailen vagy bármilyen más úton el lehet érni, ezeket a legegyszerűbben így jelölheti meg: elérhetőségeim.

Ugyancsak új a volt barátnőt, feleséget, illetve barátot, férjet, élettársat jelentő ex is. Nem azt mondom, hogy ez az ex semmilyen formában nem szerepel 2003-as értelmező szótárunkban. Benne van, de egy pohár szeszes ital felhajtására vonatkozó felszólításként, valamint ’korábbi, egykori’ értelemben, de ilyenkor összetétel előtagjaként, mégpedig az exkirály és az exvilágbajnok szóban. Csakhogy az utóbbi néhány évben jócskán megszaporodott az ex- előtagú s valamilyen korábbi ismert embert, személyiséget jelentő összetételek listája! A legújabb szógyűjteményekben, továbbá újságokban, főleg bulvárlapokban már olyan elnevezésekkel is rendre találkozunk, mint exbarátnő, exelnök, exfeleség, exférj, exkormányfő, exminiszter, s még sorolhatnám. Az igazi újdonság pedig, amelyre már e bekezdés elején utaltam, az, hogy az ex immár önmagában is jelenthet bizonyos személyt. De nem ám bárkit a felsoroltak közül! Csakis azt, illetve olyat, akit a szó használójához egykori személyes, érzelmi kapcsolat, élettársi, házastársi kötelék fűz. Egy bulvárlap valamelyik közelmúltbeli számában például éppen egy, a celebek valamelyik csoportjának hazaérkezéséről tudósító írásban ezt olvastam: „A két fia mellett az exe is kiment D. G. elé”.

Félreértés ne essék, nem bírálni akarom sem ezt a szót, sem a többi idézet vagy nem is idézet, de ide tartozó, szintén új elterjedésű szót, hanem inkább örömmel megmutatni, hogy a szókincsünkben bármiféle beavatkozás nélkül is milyen érdekes és egészében véve mindenképpen hasznos változások mennek végbe az általam emlegetett „csendes nyelvújítás” formájában. Továbbá tudatosítani, hogy valamely, a lapokban hol itt, hol ott felbukkanó hírességnek lehet exe, és lehet nekünk is, bármelyikünknek, ám – hogy a példa kedvéért két ismert Ferencet vegyek tollamra – Mádl Ferenc és, mondjuk, Gyurcsány Ferenc a nyelvben kialakult rendhez igazodva legföljebb exelnökünk, illetve exminiszterelnökünk lehet, de semmiképpen sem az exünk.

Rabosít és társai

Remélem, olvasóimnak – írásom címét látván – nem az jut legelőször eszükbe, hogy nocsak, a nyelvész ezúttal a bűnüldözés, sőt ezzel együtt akár a bűnözés szakszavait igyekszik megmagyarázni nekünk, hogy jobban el­iga­zodjunk közöttük. Voltaképpen az sem ártana, ha csak­ugyan ezt tenném, hiszen ha belelapozunk egyik-másik bulvárlapunkba, vagy rákattintunk valamelyik horror­híradóra, azt láthatjuk-tapasztalhatjuk, hogy egymást érik a szörnyűségek szóban, írásban és képben egyaránt. Bár a tévécsatornák thrillerein, az agresszióra építő számítógépes játékokon vagy a mindennapok rém­tör­té­neteinek híradókbeli megelevenítésén edződött fiatal­jaink nem is járatlanok a szleng világában, legalább az idősebbek kedvéért talán nem is ártana egy kis okítás e tárgyban.

El kell ismernem, nagy a kísértés, hogy mondani­valómat ilyen irányba kanyarítsam, de ellenállok ennek, mert egészen más a célom. Nyelvünkből indulok ki, de nem azért, hogy ennek segítségével a világ szennyesét teregessem ki a magunk szennyesével együtt, hanem éppen ellenkezőleg, arról igyekszem szólni, hogy anyanyelvünk a különféle kataklizmák, egyéni és közösségi tragédiák, sorsfordító események között is köszöni szépen, jól megvan; nem kell eltemetni.

Hogy erről írok, ahhoz az ötletet Balázs Géza nyelvész kollégámnak köszönhetem, aki a Nyelvünk és Kultúránk című, negyedévenként megjelenő lap 2010. évi 3. számában A magyar nyelv jövője címmel írt egy figyelemre méltó tanulmányt. Ennek a dolgozatnak Hogyan jön a nyelvhalál? című fejezete fogott meg, annak az első bekezdése. Idézem is, némileg megrövidítve.

A nyelvhalál nem úgy következik be, hogy a nyelv fogja magát, és meghal. A nyelvhalált a nyelv fokozatos visszaszorulása előzi meg. Először a nyelv nyilvános, hivatalos használata szorul vissza. Az oktatásban először csak néhány iskolatípusban, néhány tantárgy esetében bukkan fel egy „fontosabb” vagy „sikeresebb” nyelv, majd ennek aránya fokozatosan nő. A folyamat végén az adott nyelv már csak az alapiskolában és egyetlen tárgyként létezik. Esetleg tiltják is. A szakmákban, tudományokban már nem lehet használni a nyelvet, mert a szakmákat idegen nyelveken tanulták. Ezután a nyelv a baráti társaságokba, majd a családokba szorul vissza. A családban legtovább a nagymama és a nagypapa beszéli. Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának, aki már többnyire egy más nyelven beszél a szüleivel. A gyermek már csak néhány dalt, mesét, állandósult szókapcsolatot ismer a nyelven. Még egész életében felismeri, de már nem használja. Gyerekei már csak hírből ismerik.

Remek ábrázolása a nyelvhalálnak, ugye? Határainkon kívül élő magyarjaink hátán alighanem futkos a hideg, amikor e sorokat olvassák, mivel a jellemzés számos mozzanatában magukra, saját környezetükre ismernek. de a magyar nyelv megőrzése, megmaradása esetében az államiság, azaz Magyarország megléte fontos, szerintem döntő tényező. Olyan tényező, amely még a határon kívüli magyarság életére is kihat, vagy legalábbis kihathat. Nálunk nem tudok olyan politikát elképzelni, amely a magyar nyelvet és kultúrát föladná. Ha pedig ebben igazam van, akkor nincs mitől félnünk. A magyar nyelv, amelyről jeles külföldiek is többnyire rendkívül elismerően nyilatkoznak, ellen tud állni a szükségszerű globalizáció okozta ártalmaknak. Kétségtelen, hogy töméntelen idegen hatás éri nyelvünket, de tévedés azt hinni, hogy ez mind ártó hatás. Igen, terjednek az angol nyelvű formák (casting, cool, roadshow, shop), a félig-meddig megmagyarosított, magyar toldalékokkal ellátott angol szavak (becsekkol, bodyzik, shoppingol), továbbá a tükörfordítások: másság (otherness), árnyékkormány (shadow cabinet), költséghatékony (cost efficient) stb. de – hadd mondjam így: cserében – terjed az idegennyelv-tudás, főleg az angol nyelv alapos ismerete, amely európai uniós korunkban és voltunkban nélkülözhetetlen.

Hogy miért nem kell félteni a magyar nyelvet? Ennek indoklásául sok mindent említhetnék. Hogy nyelvünknek hatalmas öntisztulási ereje, képessége van. A más nyelvekből átvett szavakat számtalanszor átlényegíti, a maga képére formálja, például úgy, hogy feloldja a szó eleji torlódást (brat > barát, planta > palánta, sztol > asztal). Átveszi az idegen szót, azután egy idő múlva más, a nyelv hangrendszeréhez, szerkezetéhez jobban igazodóval váltja fel (stelázsi > polc, pertli > fűző, home page > honlap). Hatalmas kreativitást mutat szóösszetételek alkotására (azonosságtudat, drogfüggő, narancsbőr, zseblopás). Stb.

Pár évtizede több szakembernek is feltűnt, hogy a valaha legtermékenyebbnek számító szóalkotásmódunk, a szóképzés visszaszorult, olyannyira, hogy számos képzőnk terméketlenné vált, azaz új szavak létrehozására már nem alkalmas. Erre a sorsra jutott egyebek között -dos, -des, -dös gyakorító képzőnk, amely számos szóval gazdagított bennünket (szálldos, verdes, fogdos, bökdös, dugdos), de azt, hogy tanuldos, olvasdos, írdos, már aligha mondhatjuk. Nos, újabban azt tapasztaljuk, hogy újra terjed, újra divat a szóképzés, amely a szókincs bővítésének rendkívül hathatós eszköze. A fiatalok körében mindennaposakká váltak a -ci, -csi és egyéb becéző képzőkkel alkotott olyan szavak, mint dolcsi, japcsi, kopci, moci, pulcsi, ruci, vacsi, zacsi stb. Újra életre kelt a nyelvújítók által alkotott -da, -de képző (bútorda, gombócda, kukkolda), jó néhány más képzővel együtt.
Ennek, vagyis a szóképzés újraéledésének szemléltetésére választottam ki a rabosít szót, azt, amelyik 2003-as kiadású értelmező szótárunkban még nincs benne, de mára már nagyon is hivatalos, nélkülözhetetlen szónak látszik. egy levélíróm a közelmúltban már rá is kérdezet, ugyanis szerinte „Az logikus, hogy fény > fényes > fényesít, de a rab mellett nincs rabos melléknevünk. Hogyan lesz belőle mégis rabosít?”

Megmondom, hogyan. Itt nem -ít, hanem -sít igeképzővel van dolgunk, amely már évszázadok óta él és hat nyelvünkben, íme, most is. Ez az -ít igeképző párja, amely elsősorban főnevekhez kapcsolódik. Ugyanúgy lett – és lehetett – a rabból rabosít, mint az államból államosít. Hozzávetőleges jelentése: ’valakit mint rabot vesznek nyilvántartásba, rabként kezelnek, s ennek megfelelően bánnak vele: előállításakor elveszik tőle, amivel esetleg kárt tehet magában, bizonyos esetekben akár megbilincselik, fegyveres őrt rendelnek ki mellé’ stb.

Tehát – a becsapós címe ellenére – nem arról szól ez a fejezet, hogy íme, már a bűnözők országa lettünk, hiszen már a rabosít szót is meg kellett alkotnunk, hanem arról, hogy történetesen éppen ez a nemrég létrejött rabosít szó is nyelvünk önmegtartó képességének, kifejezőerejének, kreativitásának egyik bizonyítéka.

Grétsy László: Anyanyelvi séták
Szavaink, neveink és szólásaink születése, életútja, titkokkal teli világa
Tinta Könyvkiadó, 2014

• Recenziónk: Szerelmetes könyvetske