Kamaszkorom legszebb/legrondább…

Posted on 2014. március 26. szerda Szerző:

0


btf-logoA Centrál Színház néző-író pályázatának nyertesei |

Peremartoni Krisztina:
Tavaszi szél vizet áraszt |

Peremartoni Krisztina-24014 éves voltam, amikor a szüleim kezelhetetlen viselkedésem miatt száműztek. Egész nyáron ültek Magyarország térképe fölött, hogy megtalálják a legtávolabbi települést a szülővárosomtól, Veszprémtől, és hurrá, sikerült nekik.

Így augusztus 28-án, két nappal az iskolakezdés előtt feltettek egy vonatra, ahol közölték velem, hogy mostantól a Sárospataki Református Gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat. Sosem hagyták el egyszerre a távolba robogó vonatunk fülkéjét, nehogy kiugorjak az ablakon, vagy ki tudja, még mire lettem volna képes, szerintük. Választásukat az a tény is támogatta, hogy ott lakott ezredesként nyugalmazott nagyapám is, aki reményük szerint majd gatyába ráz.

Fordítva sikerült. Megérkeztem új „börtönömbe”, ami egy rossz álomnak tetszett akkor. Nagyapám (aki egyébként egy áldott jó lélek volt, de tényleg) végigkalauzolt a városon megmutatott minden fontos középületet, mint a könyvtár, fagyizó, presszó, kocsmák. Ahogy sétáltunk le a város egyetlen hídjához, megállt egy pillanatra, és egy szűk, kanyargó utcára mutatott, ami meredeken vette útját a Bodrog-part irányába, és nagyon szigorúan azt mondta:
– Kis unokám! Mindenhova mehetsz, de ebbe az utcába eszedbe ne jusson bemenni, mert nagyon veszélyes!
– Miért? – kérdeztem.
– Mert ebben a sikátorban laknak a cigányok! – válaszolta. Nagyapámat egyébként Jónásnak hívták, mindig gyanús volt nekem a név alapján, hátha ő is az. (Azaz veszélyes!)
– Ühüm! – mondtam, és innentől valahányszor matekóra helyett leszöktem a híd túloldalán lévő tavacskához meztelenül fürdeni, óvatosan bekukkantottam a titkos utcába, és reméltem, hogy ellátok a fenekéig, ahol azok a “veszélyesek” laknak.

Nagyapám nem tudta, hogy anyukám gyermekágyi depresszióban szenvedett, nem volt teje, így a bejárónőnk, Ilonka néni szoptatott, aki cigány asszony volt, hat gyerekkel az oldalán. Egy év alatt az anyatejjel szívtam magamba a soha el nem múló hálámat és érdeklődésemet a cigányok iránt. Ilonka néni mindig a szívem közepén marad.

Nagyapám mint nyugdíjas a városi tanácsnak dolgozott akkoriban, az árvízkárosultaknak tervezett házakat. Mondanom sem kell hogy leginkább cigányoknak.
Történt egy délután, ahogy jöttem visszafele a titkos fürdőzésemről, bekukkantva a tiltott sikátorba gyönyörű hegedűszót hallok. Figyelmesen körülnéztem, és hopp, már be is illantam a tiltott zónába, a falhoz támaszkodva, behunyt szemmel élveztem a muzsikát. A szürkület is segített, nem féltem annyira, hogy valaki meglát, és beköp a nagyapámnak, így szép lassan, óvatosan elindultam a lejtőn lefelé, én a szőke, kék szemű angyalarcú „ördöglány”– ahogy a szüleim mondták –, hogy felfedezzem az egyetlen tiltott helyet, akárcsak a mesékben a királylányok.

Ami a Bodrog-parton fogadott, az megdöbbentett. Talán először láttam igazi szegénységet. Hullámkartonnal, műanyag darabokkal lefedett viskókat, a sárban a viskók között szaladgáló, csillogó szemű, meztelen gyerekekkel, temérdek kutyával, macskával és csirkével.

Amennyire én megdöbbentem, úgy a gyerekek is, ahogy megláttak, és sikongatva rohantak az otthonukba. Egy percen belül minden felnőtt kint volt, a muzsika elhallgatott, és minden szem engem nézett.
– Mit keresel itt? – kérdezte egy öregasszony
– Én azt a gyönyörű hegedűszót, amit a hídról jövet hallottam. Azt keresem!
Nagy nevetés tört ki, majd kézen fogtak, és nagy nevetgélés közepette bevezettek az egyik földes kunyhóba. Leültettek egy sámlira, és egy középkorú férfi elkezdett hegedülni. Rövidesen másik kettő is csatlakozott hozzá. Hamarosan megtelt a helyiség, és mindenki engem figyelt, hogy mit szólok hozzá.

Mit szólhattam volna? Ilyen gyönyörű koncerten meg sosem vettem részt. El is sírtam magam meghatottságomban, tapsoltam, táncra perdültem a lányokkal, és egyszerűen boldog voltam. Így kezdődött az én titkos kapcsolatom a Bodrog-parti cigányokkal. Nem múlt el hét, hogy ne látogassak el hozzájuk. Lassacskán minden jobb ruhámat lesírták rólam a kamaszlányok, nem bántam. Úgy éreztem, tartozom nekik! Talán a tejért, nem tudom.

Persze jól kikérdeztek mindenről, így derült ki, hogy a nagyapám az árvízkárosultaknak tervezi a házakat. Na, hát itt kezdődik valójában az én titkom. Ugyanis a helyzet az volt, hogy a tanács minden évben kiutalt házakat – persze korlátozott számban – az árvízkárosultak számára. Csak egy volt a fontos, hogy árvízkárosult legyen az illető, azaz mossa el az otthonát a Bodrog. Én szépen kifaggattam a nagyapámat, hogy mikor jön az árvíz, mert az változó volt, és neki mindig megmondták, hogy mikorra várható az ár levonulása. Így amikor az árvíz két napra volt Sárospataktól, akkor én szépen lerohantam, és megmondtam a cigánysoron, hogy: na most!

És akkor az egész cigánytábor megmozdult, mint az erdő a Macbeth-ben, és a cigánytábor „lecsurgott” egészen a Bodrog-partra. Másnap az ár szerencsésen elmosta őket, és már lehetett is menni igényelni az új házakat, amiket a nagyapám tervezett. Soha annyian nem igényeltek házat, mint azon a tavaszon, amikor a cigányok nekem húzták a Bodrog-parton. Csak nekem!

Juhász Lujza-240Juhász Lujza: Este tízig igen

– Amit este tízig nem lehet megbeszélni, azt utána már nem is érdemes. Úgyhogy leszel szíves haza jönni – mondta nekem az anyám. Akkor voltam tizenöt éves. Egy éve gimnazista egy hatosztályosban, a hátam mögött nyolcévnyi egyedüli jövés-menés, teljes szabadság meg a felelősség vállalás a tetteimért, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy most hirtelen, minden előjel nélkül, mért nem engedi, hogy ott aludjak a legjobb barátnőmnél??
– De anya, eddig lehetett ott aludni bárkinél, most meg egyszeriben nem?
– Eddig sem aludtál ott bárkinél.
– De legalább aludtam!
– Most viszont azt kérem, hogy gyere haza.
– De anya, nem is csinálunk semmit.
– Hát akkor, pont azért.
– De anya, nem tudjuk azt a semmit, ilyen rövid ideig csinálni.
– Nem baj, majd holnap, iskola után folytatjátok. Tízig.
Aztán már csak annyit mondott – Ne sokáig! -, amikor én a szobám ajtaját becsapva, hisztériás zokogással felhívtam a barátnőmet, hogy elmondjam neki: Nem lehet!
Kétségbe esve próbáltam valami magyarázatot találni. Az jutott eszembe, biztosan a szülői értekezleten hallotta valakitől, ezt a remek nevelési izét. De végül mindegy is volt honnan került a családunkba ez a zseniális ötlet, anyám szilárdan ragaszkodott hozzá.

Hosszú percekig tartó elmélkedésem végére csak az vált bizonyossá, hogy elveszítette józan ítélő képességét azáltal, hogy pont ezt, és pont most csinálja velem. Hiszen nincs is több értelme az életnek annál, mint hogy az ember berak egy fogkefét és egy bugyit, majd átmegy a barátnőjéhez, és őrült boldogsággal beeszi magát a hűtőbe és a ruhásszekrénybe. Aztán meg magára ken, átvesz, kifest, megisz, és még rá is gyújt, azzal a biztos tudattal, hogy erről soha senki, de főleg az anyák nem. Ha pedig otthon mégis kiesik az öngyújtó a kabátzsebből, lehet rögtön mondani, hogy csak véletlenül nálam maradt, de persze hogy nem az enyém, a Ducsayé. Jaj, anya!
– Majd ha egyszer pasinál akarsz aludni, akkor beszélgethetünk erről, addig meg gyere haza, mert neked itt van az otthonod, a másokéba meg nem kell beleköltözni, csak ha nem akarsz végleg.
– Engem igen is boldogan örökbe fogad a Ducsay anyja, mama!
– Remek.
– Jó… Akkor majd haza jövök. Boldog vagy?
– Igen.
Életem legnagyobb igazságtalanságának éltem meg, mikor tíz órakor össze kellett szednem magamat és elindulni haza. Hát tényleg nem emlékszik arra, amikor ő volt tizenöt! És különben is, mire volt elég ez az öt óra?! Arra is csak alig marad valami kis idő, hogy bámuljuk a Ducsayékkal szemben lakó két külföldi orvostanhallgatót, akik gyönyörűek, és rengeteget tanulnak. Ettől, persze alig lehet látni az arcukat, lévén, hogy lefelé néznek. És a pincéreket a Belgában! Akik, igaz, nem olyan szépek, de az mindegy, mert köszönnek. Az új Björk-albumot végig hallgatni meg önmagában egy teljes óra volt. Legalább. Ha ez így marad, én tényleg örökbe fogadtatom magam a Ducsayékkal!
És persze így maradt. A fiúkig. Úgy, ahogy anyám megmondta.

Most huszonöt éves vagyok. Sohasem adoptáltak a Ducsayék, befejeztem az egyetemet, tizennyolc éve jövök-megyek egyedül a városban, teljes szabadságban és felelősséget vállalva a tetteimért. És bár már öt éve nem lakunk együtt, tudom, hogy mindig, minden honnan, haza lehet menni, ér akarni a saját ágyamban aludni. Ha pedig végtelen boldogsággal be akarom enni magamat egy hűtőbe, vagy egy ruhásszekrénybe, akkor arra ott ez övé. Csak az a kár, hogy tíz centivel alacsonyabb vagyok nála.

Szánthó Erika-240Szánthó Erika: A vallásról

Mire befejeztem az általánost, három halottam volt: egy tegnapelőtt, egy tegnap és egy ma. Éppen ezért ha Istenre gondolok, mindig csuklanom kell. Apuci! Van az Istennek felesége? – Dehogy van – feleli a papa –, hiszen akkor nem lenne mindenható. Hukk.

25 lettem, mire a 4. halottamhoz értem. Hukk.

Hallottam apámat, ahogy telefonon azt kérdezi mikor történt. Aztán meg, hogy sorra hívogatja az ismerősöket azzal, hogy anyu bizony meghalt. Én feküdtem az ágyamban, és füleltem. Miért sírsz ilyen keservesen, Nyuszika? – Mert megerőszakolt a Farkas! – Ejnye, hát ez nem volt szép tőle. És mikor történt ? – Tegnapelőtt, tegnap, és most is éppen oda megyek. Hukk.

A bátyámmal torz kamaszok voltunk, hosszú végtagjaink össze-összegabalyodtak, a csuklásomra pedig idióta vihogás közepette mindig az volt a válasza: a francba, itt tényleg nem hallani semmit. Egy lélekemelő, de igen erős csuklásroham után nemcsak abban állapodtunk meg, hogy ezentúl nincs mennyország, hanem abban is, hogy mostantól amíg csak élünk, visongva skandáljuk ezt a mondatot. Fingtunk és böfögtünk, szonátákat is képesek voltunk egy széllel elfingani, ha pedig úgy támadt kedvünk, piros krétával írtuk fel a konyhafalra: A FRANCBA, ITT TÉNYLEG NEM HALLANI SEMMIT. Édesapánkat nem láttuk a halálos ágyán. Nagyanyánk édesanya sorsára jutott, csitt-csatt, egy-két vágás és kész. Az arányok szerint rám is ez vár. Hukk.

Amikor anyánk meghalt, hajnali két óra volt, és én az ágyamban feküdtem. Horribile dictu, de a bátyus mai napig vallja, Isten olyan, amikor már addig önkielégítesz, míg nem fáj. Hukk.

A rácsnak ezen az oldalán semmit sem hallani, CSERÉLJÜNK HELYET! Hukk.

Tudták, hogy a csuklás megszüntetésére megoldás lehet a nyelv-garat ideg ingerlése az orrba fecskendezett ecettel? Meglátjuk. Reggel összeszorított ajakkal, minduntalan apám arcát fürkészve készülődtem az iskolába. Vártam, hogy elárulja, elszólja magát, vagy csak szóljon, tegyen valamit. De nem tett. Amikor kiléptem a lakásajtón, utánam szólt, hogy anyu meghalt. Nézett, tehát azt mondtam, jó. Becsukta az ajtót, én pedig egészen a lépcsőfordulóig még bátor léptekkel mentem. Erős késztetés volt bennem, hogy visszamenjek, becsöngessek, és teljesen higgadtan azt mondjam: tudtam végig, tudtam mindent, és csak azt vártam, hogyan mondod el nekem. Most mégis megálltam ott, ahonnan már a kukucskából sem lát, és egészen diadalittas voltam attól, hogy apám nem merte a szemembe mondani otthon, nem merte vállalni azt, hogy sírjak vagy hogy megöleljen. Aztán sírtam, aztán már nem. Makkra megy. Hukk.

Nem szorul a gégefedőmbe semmi sem, mégis vákuum lesz a mellüregemben.

Posted in: OLVASÓ, Próza