Édes méz | Andrea Bocelli: A csend zenéje

Tóth Zsuzsanna |

Valószínűleg mindenki ismeri Andrea Bocellit, rajon­góinak száma megjelent lemezeihez méltón milliós, ha nem tízmilliós nagyságrendű. Magam is szívesen hallgatom csodálatos tenorját. Köztudott az is, hogy látását alig 12 évesen végleg el­veszítette, ez a tény további koszorúkat fűz kitar­tása és sikerei, vitat­ha­tat­lanul lenyűgöző teljesítménye köré.

„A zene létszükséglet számomra, akárcsak a szerelem; és persze mindenekelőtt a sorsom is; elháríthatatlan, miként az idő múlá­sa.” – írja, és nincs ok kételkedni ebben. A rendkívüli ének­hanggal megáldott Bocelli most könyvet írt, A csend zenéje címmel, amely több külföldi kiadás után eljutott a magyar olvasókhoz is.

Az önéletrajzi könyvekkel többnyire óvatosan kell bánni, és nyilván nem várja az ember, hogy írója stílusával, vagy más irodalmi bravúrokkal kápráztassa el az olvasót. Általában az ismert személyiség megismerésének vágya űz minket, amikor ilyesfajta mű olvasására vállalkozunk, a hogyan csinálta izgat minket. Ebben a könyvben a megmutatkozó személyiség – tagadhatatlanul – lenyűgözőnek látszik. (És most nem a hangjáról beszélek.) Ám a nagy énekes ettől még nem lesz jó író.

A történet, amelyet ezúttal nem egyes számban mesél el a szerző (noha kétségtelenül önéletírásról van szó), egy Amos nevű fiú életéről szól. Ez a távolítás lehetne az objektivitás eszköze, talán ez volt a szándék. Sok minden éri ezt a fiút, akinek a zene jelent menedéket, s ez adja álmait is. Sorsa nem könnyű – hiszen születésétől látásproblémái vannak, s tizenkét éves korára teljesen megvakul. Ám szerető és meleg, segítő család, támogató közeg veszi körül – leszámítva néhány kortárs szemétkedést, elsősorban a kollégiumban –; sok kitartó, igaz barátja lesz, s ő alapvetően jó fiú. Nyitott és érdeklődő; idősebb tanító-barátja segítségével és irányításával szellemét is pallérozza, sokat olvas, jogi diplomát szerez. Mindemellett rajong a természetért, lovagol, szerelmes és bohó, kicsapongó és lelkiismeretes egyszerre. Megismerjük gondolatait, életének fontos és kevésbé lényeges mozzanatait, a zene iránti elköteleződését, majd az énektanulás kitartó munkáját és azt koronázó sikereit. Dicséretes, hogy utóbbi életszakaszáról visszafogottan és szerényen, kevesebbet ír.

„Egy önéletrajzi írás őszintébb egy fotónál, amely eltorzíthatja a valóságot. Sokan ismerik a történetemet, de ki akartam fejezni a gondolataimat és értékeimet” – mondja Andrea Bocelli egy interjúban. A főmotívum tehát adott, s ennek fényében főhősét mindenképpen érteni, szeretni kell. A mese gördülékenyen folyik, feszültség nem sok van benne, nem csupán azért, mert tudjuk a boldog véget, hanem mert Bocelli óvatosan letompítja a dolgok élét. Életregényében minden olyan ideális és mesébe illő, mint egy romantikus, szerelmes filmben, ahol a csókokat zenei aláfestés teszi oly végzetessé. Illik hozzá ez a stílus, angyali arca a borítón is ezt sugallja. Életmorzsái, bensőségesnek szánt mondatai csiszoltak, és csak néhol sziruposak, köszönet érte a fordítónak, Balázs Istvánnak. Csakhogy hiába a jó szándék, a borítóról áradó bűverő, az őszinteség érezhető vágya – nekem mégis túl édes az oldalakról kicsorduló méz. Bármennyire magával ragadó a világhírű énekes tehetsége, kitartása és munkássága, bármennyire szeretem hangját – íróként nem lesz a kedvencem. Ez ne tartson vissza senkit az olvasástól, hiszen nem vagyunk egyformák, s ahogy a fülszövegben is olvashatjuk: „Szenvedélyes őszinteséggel és lefegyverző szeretetteljességgel – Bocelli valósággal kézen fogja olvasóját…”

Nekem, noha sóvárogva vágyom rá, talán éppen a szeretetből sok. Vagy a vezetgetésből…

Andrea Bocelli: A csend zenéje
Rózsavölgyi és Társa, 2013
344 oldal, 3990 Ft
ISBN 978 615 506 2124

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ki az az Amos? Ennek a lebilincselő, igaz történetet elbeszélő regénynek a főhőse; harmadik személyben megírt bensőséges naplója mögött azonban felsejlik szerzőjének élettörténete. Andrea Bocelli egyike a harmadik évezred nagy mítoszainak, s ő a földkerekség legkedveltebb tenorja.

Némiképp váratlanul a toszkán művész most egy könyvben szól hozzánk, s másfajta zenével ajándékoz meg bennünket, ám ez sem kevésbé magával ragadó. Ez a „csend zenéje”, egy olyan személyiség belső világának hangja, akinek érzékenysége meggyőzővé tesz minden észrevételt, értékessé minden bizalmas közlést. A nagyszerű művészen túl felfedezhetjük az embert, követhetjük művészi tanulmányait, megtudhatjuk, hogyan tárulkoztak fel számára az emberi élet mélységei. Bocellihez hasonlóan Amos is kíméletlen önkritikával bontakoztatja ki tehetségét, és az alázat képességét még akkor sem veszíti el, amikor hangja legendává válik.

„Fiatalkori önarcképének” oldalain az énekes végigvezet bennünket neveltetésének évein, egy olyan elbeszélés jelenetsorának részeseseivé avatva bennünket, amelyben feltűnik családja, feltűnnek barátai, első szerelmei és első sikerei. Távol az ünnepélyesség minden kísértésétől, a sorok között maga az élet igazsága lüktet, egy olyan életé, amely győzelmekre rendeltetett, s amely – miként minden élet – nem mentes a tévutaktól, a kételyektől, a kisebb-nagyobb fájdalmaktól sem. Szenvedélyes őszinteségével és lefegyverző szeretetteljességével (mint amikor leírja apjához való viszonyát, vagy elbeszéli találkozását Veronicával, élete párjával) Bocelli valósággal kézen fogja olvasóját, és megosztja vele saját – oly gazdag, sebezhető és összetett – szellemi univerzumát, amely a könyv minden szavában tükröződik.

Andrea Bocelli a Pisához közeli Lajaticóban született 1958. szeptember 22-én. Jogi diplomát szerzett, és egyike az utóbbi évek egyik legbámulatosabb zenei jelenségeinek. Azt követően, hogy 1994-ben a „Nuove Proposte” (tkp. Ígéretek) kategóriában megnyerte a sanremói fesztivált, fellépett a legnagyobb operaénekesek és popsztárok partnereként, lemezei több mint 80 millió példányban keltek el. Koncertjeinek és példa nélkül álló lemezkarrierjének köszönhető hírnevével kiérdemelte, hogy Kaliforniában, a Hollywoodi hírességek sétányán ő is kapjon egy csillagot.