„Amikor levették a kötést, a szerencsétlen fiú azt vette észre, hogy a látása szinte teljesen eltűnt, épp hogy csak képes volt érzékelni a lámpa fényét. A zavarodottság érzése kerítette hatalmába. Abban reménykedett, hogy szép lassan minden visszatér a régi kerékvágásba, ám ez hiú reménynek bizonyult. Közben befejeződött az iskolaév, és a szünidőre mindenki hazautazott. Amos így is boldog volt, még nem tudta, mi vár rá. Egy reggel, amikor tekintetét az ég felé emelte, a magasba, a napra, amely égette a fejét, megállapította, hogy már nem látja. A félelem és a kétségbeesés elegyedett abban a furcsa érzésben, amely hatalmába kerítette, a szeme könnyes lett, zokogva szólongatta anyját. A szegény asszony meghallotta – már egy ideje számított rá, hogy meg kell birkóznia ezzel a fájdalmas pillanattal. Szorosan magához ölelte fiát, kétségbeesetten küzdött, hogy kiragadja őt annak a félelmetes pillanatnak a szorításából, de az őt magát is legyőzte, és sírva fakadt. Amos még soha nem tapasztalta, hogy a mama sírt volna, mélyen megérintették ezek a könnyek; szeretett volna tenni valamit anyjáért, szerette volna megvigasztalni, de tehetetlen volt, elveszettnek érezte magát. Ott, abban a kétségbeesett ölelésben a rémület és a magány szörnyű érzése keveredett. Már majdnem tizenkét éves volt, és éppen hogy befejezte az általános iskolát. Ráadásul csak most kezdődött a nyári szünidő. Mit fog csinálni a tengeren? Hogyan kell majd viselkednie – és hogyan fog tudni viselkedni – a játszópajtásaival? Hogy fognak rá tekinteni ebben az új helyzetben?”
*
„Miután bemondta a harmadik helyezett nevét, a műsorvezető, a szakma régi mestere, félbeszakította a mondandóját, hosszú szünetet tartott, majd szólította az asszisztensnőjét, akitől azt kérte, találja ki a győztes nevét, miközben műszakiak egy csoportja már szaladt is, hogy újra arra a helyre tolják a zongorát, ahol akkor állt, amikor Amos énekelte a számát.
Signor Bardi észrevette ezt a sürgés-forgást, és valamelyest fellélegzett: a bejelentést követően a győztes biztosan újra el fogja énekelni a számát, így, ennél az okoskodásnál fogva a győztes nem lehet más, csakis az ő fia. Kissé megzavarodott, de ez csak egyetlen pillanatig tartott, majd az egész termet betöltötte Amos neve, és a bejelentést a közönség őszinte és fülsiketítő ovációja kísérte. Signor Bardi készülődött, hogy a többiekkel együtt tapsoljon, de aztán a fal felé fordult, mintha csak a kijáratot keresné ott, hogy egymaga legyen, és így élvezhesse ezt a pillanatot, ami hihetetlennek tűnt, de nem az volt: valóságos volt, a legteljesebb mértékben valóságos. Mennyi harcban, csalódásban, aggodalomban volt része a fiú jövőjével kapcsolatban, aki a saját meglátása szerint az éneklésre született, és mégsem sikerült eddig megtalálnia az utat, amelyen haladva e nagy szenvedélyét a megélhetését is biztosító tevékenységgé formálhatja át. És épp akkor, amikor már majdnem a legutolsó reménységét is elveszítette, akárha varázsütésre, minden megváltozott.”
Fordította: Balázs István
Andrea Bocelli: A csend zenéje
Rózsavölgyi és Társa, 2013
Olvass bele 
Posted on 2014. február 6. csütörtök Szerző: olvassbele
0