Andreï Makine: Ki szerette a cárnőt? (két részlet)

Posted on 2014. január 19. vasárnap Szerző:

0


Makine_Ki szerette a cárnőt-bor180A nagy tükör úgy ereszkedik le, mint az emelőpaneles ablak. A nő, aki éppen elfordította az emelőkart, elmosolyodik: mindannyiszor megreszket egy picit. Mi lenne, ha a keret a padlóra zuhanna és kitörne az üveg? De puhán siklott le – a világ kettévált. Ezen az oldalon fehérarany szalon. Odaát, a tükör rejtekében hálófülke, gyertya, meztelen, lihegő férfi…

Inas óvatoskodik be a társalgóba.
– Felség, a kamarás úr megérkezett.
Az asszony már az írópultnál ül, kezében toll. A hosszú ruha szerelemittas testet takar.
– Mondja meg neki, hogy bejöhet!
Az asszony egy vizenyős szemű aggastyán elé megy, akinek testalkata meglehetősen erős, fehér harisnyás vádlija viszont elég vékony.

– Remélem, herceg, azt szeretné nekem jelenteni, hogy a kazanyi kormányzóságban helyreállt a rend…

A kihallgatásnak vége, az asszony az emelőkarhoz siet. A tükör felemelkedik, előtárul a hálófülke… Az imént egy erős testalkatú, sebhelyes férfival ölelkezett a nő. A fülke mostani foglya karcsú, ajkán enyhe duzzogó mosoly játszadozik… A férfi éppen abban a pillanatban jajdul fel az élvezettől, amikor a kamarás köhint az ajtóban, mielőtt bejelentené a látogatót. A nő kibontakozik az ölelésből, felveszi ruháját, megigazítja haját. A tükör leereszkedik, eltakarja a fülkét…

– Őexcellenciája Sir Robert Gunning, Anglia nagykövete!

A nő egy fotelhoz lép, amelyből sietős simítással elhessenti az ott szunyókáló macskát.

– Jöjjön közelebb a tűzhöz, excellenciás uram. Ön bizonyára nincs hozzászokva a mi oroszhonunk zord hidegéhez…

Az angol távozik. A tükör felkúszik. A szerető göndör, szőke hajú, majdnem albínó, ajka vastag. Az udvarban „Szőke négernek” nevezték el. A nő gyakorlott hévvel adja oda magát… A férfi éppen elélvezne, amikor az előszobában felhangzik a köhintés.

– Felség, Szuvorov tábornok úr!

– Drága Alekszandr Vasziljevics! Hallom, a szultán fut győzedelmes seregeink elől. Mikorra várható Konstantinápoly ostroma?

Nyílik a fülke. Csaknem félénk szerető. Miközben az asszony magáévá teszi, az az érzése, hogy ő tanítja meg a fiút, hogyan kell birtokba venni őt…

– Őexcellenciája, De Breteuil úr, Franciaország nagykövete.

Az asszony ülve marad, egy csipetnyi dohányt morzsolgat, közönyösen várja, hogy a férfi előre lépjen.

– Nos, báró úr, a francia udvar továbbra is makacsul hiszi, hogy a gyűlöletem többet ér önöknek, mint a barátságom?

A tükör felkúszik: Nagyon fiatal szerető sírdogál, eldadogja sérelmeit, azután megnyugszik, mint a megvigasztalt gyerek.

– Felség, őfelsége, a svéd király!
Miközben a nő a királlyal beszélget, nem törli le ajkáról szeretője sós könnyeit…
– Felség, Diderot úr!
– Drága barátom! Maguknak, filozófusoknak csak a papírral kell bajlódniuk, de hát az mindent kibír. Nekem, szegény cárnőnek, szinte az emberi bőrön kell dolgoznom, az pedig sokkalta sérülékenyebb és csiklandósabb…
Diderot nekitüzesedik, hadonászik, kinyilatkoztat, távozik.
Az asszony feltolja a tükröt. A szerető nevet:
– Megint összeverte az a faragatlan francia?
Az asszony hozzásimul, és egy csókkal elfojtja a nevetését.
– Nem, most már mindig az asztal mögé bújok…
– Cagliostro herceg úr!
– Magasságos cárnő! A Vezúv tűzhányó gyomrából öntettem ki önnek ezt az ötvözetet. Ifjító hatása…

Tükör fel, le, újra fel… Az Akadémia elnöknője, Daskova hercegnő. Emelő. Őfelsége Patyomkin herceg. Emelő. Giacomo Casanova, az Inkvizíció küldötte. Emelő. Pál herceg, a nemszeretem fiú. Emelő. Bobrinszkij gróf, a törvénytelen gyerek. Emelő. D’Ormesson márki. Emelő. Gróf de Saint-Germain. Emelő…

*

Evának ugyanaz a véleménye: – Hagyni kell, hadd csinálja. Persze elég vacak a zárójelenet. De a papírmasé Bastille bevétele sem volt jobb. Igen, „egy hordó hazugság egy cseppnyi igazságban”…

Csúszkálnak a darától fehér járdán. Eva most fejezte be a két utolsó jelenetet: Katalin Zubov karjában és haldoklása a szobaillemhely előtt. Groteszk, kísérteties, fojtogatóan zárt, szűk kis helyiség, Kozin kíméletlen perfekcionizmusa… Eva beszívja a Néva felől áradó hideg levegőt, homlokát a jégkristályok alá tartja.

– Soha olyan közel nem éreztem magam Katalinhoz – mondja szomorúan mosolyogva. – Igazi szenvedés lett a forgatás, és arra gondoltam:

Katalin végső soron ezt élte át. Csak én levethetem a krinolinomat, és good bye!

– Ő oroszul mondta volna, hogy good bye, elkergette volna az ostoba Zubovot, és a saját életét élhette volna, a saját korával…

– Igen… És dalolva mehetett volna a halálba, igaz? Elfelejtik, hogy nő volt. Ségur azt mondta róla: „ez a nő nagy férfi volt”, Ligne pedig, hogy „Catherine le Grand”. Mintha minden nagysága a benne rejlő férfitól származott volna…

– Szépséges bókok! Mindenki hangsúlyozta erős egyéniségét, egyediségét…

– És főleg a magányát. Igen, nagyon magányos asszony volt, mellette kétféle férfi: durva állatok, akik nőstényként bántak vele, és suhancok, akikkel ő jó anyaként bánt. És ha nem akart más lenni, csak szerető asszony, akkor „fehérmájúságról”, „kielégíthetetlen hüvelyéről” beszéltek… Lesték az öregedés legkisebb jelét. Az első apró ránc, és hopp! „Megereszkedik a melle”, „A bő ruhák már nem tudják leplezni széles csípőjét”, és hasonló finomságok…
– Az életrajzírók a férfiakkal sem kíméletesebbek, Eva…

Andreï Makine

Andreï Makine

– Lehet… De mondja meg nekem, mi a „kurtizán”, ha férfi?
– Hát… udvaronc…
– És mi a „kurtizán”, ha nő?
– Mondjuk, könnyűvérű nő.
– Szóval kurva. És a női nem kedvelője, mint Patyomkin?
– Hódító?
– És a férfi nem kedvelője?
– Hát, igen… Utca rongya.
– A hím „közember” híresség, a nőnemű „közember” mi más lenne, mint riherongy… A nyelv elárulja a világi törvényeket. És a mi „Catherine le Grand”-unk ez ellen nem tehetett semmi, mert ezek a törvények nem lehettek érvényesek őrá: egy olyan asszonyra, aki szerette volna, ha szeretik. Kijárna neki egy találkozás… Igen, egy olyan férfi, aki eléggé távol áll attól a világtól…

Fordította: Szoboszlai Margit

Andreï Makine: Ki szerette a cárnőt?
Ab Ovo Kiadó, 2013