Körmendi Ferenc: Júniusi hétköznap (részlet)

Posted on 2013. december 6. péntek Szerző:

0


(…) KörmendiF_Júniusi-hétköznap-bor180– Búcsúzni jöttem, vezér úr – mondja kimért hangon. – Ennyi az egész.

– Gyerünk csak a szobámba. – Megfordul, előremegy, s ezzel a „családias” viselkedéssel szinte tüntetően bizonyítja, hogy a vendéget most sem tekinti idegennek, akivel udvariaskodni kell. – Jöjjön csak, Barát. Mi az, hogy búcsúzni jött? Üljön le. Rágyújt?

– Köszönöm, rá. Egy cigaretta erejéig tartóztatom, vezér úr. – Leül Rényi íróasztalának vendégfoteljébe; tizenegy esztendő alatt legalább kétezerszer ült ebben a karosszékben, majdnem minden este, mikor referált főnökének, vagy a postát íratta alá vele. Rágyújt, kifújja a füstöt maga elé. – Kivándorlok – mondja halkan.

– Mi a csoda? Kivándorol?

– Nem olyan csoda manapság, vezér úr.

– Hát, ami azt illeti, igaza van, nem csoda. De mégis meg vagyok lepve, Barát. Hát maga is. Hm, hallatlan. Hát nem tudott idehaza elhelyezkedni?

– Nem tudtam. Ma – idehaza – elhelyezkedni…, vezér úr?

– Igaz, igaz. Hja, ezek az idők. – Halkat sóhajt. – És hova megy? Elhelyezkedett valahol külföldön?

– Egyelőre Párizsba megyek. Nincs állásom, valószínű, hogy csak rövidebb ideig maradok Franciaországban.

– Ahán. Értem. Amerika?

– Talán Dél-Amerika. Még nem tudom.

– Dél-Amerika, persze. A jövő odaát van a fiatalabb emberek számára. Csak nehéz kijutni, vagyis bejutni, mi?

– De milyen nehéz. Hát majd meglátjuk.

– Kívánom magának a legjobbat, fiam. – Megint sóhajt, kissé zavaros lesz a pillantása.

Barát Miklós nem akar elérzékenyedni.

– Hát így vagyunk, vezér úr, és ezért jöttem még egyszer, vagyis inkább most igazában elbúcsúzni.

– Jól tette, igazán szép magától.

– És hogy vannak önök? Hogyan mennek a dolgok? – Pocsékul. – Riadtan emeli kezét, mintegy önmagát csitítóan. – Nem jól – folytatja majdnem suttogva. – Az üzlet nem megy rosszul, de ez az egész dolog nem nekem való. Mit lehet tudni, meddig maradhatok én magam itten egyáltalán, a saját boltomban, amit az apám alapított nyolcvankettőben, hiszen maga tudja, Barát. Egy napon majd nekem magamnak is azt fogják mondani, agyő, mehetsz, minden a miénk, ahogy tizenkilencben mondták a kommunisták. Azt túléltük, de ezt… – A fal felé int, mentegetőzően. – Kérem, ez a dolog is valami új, hogy a saját vezérigazgatói szobámban suttognom kell, ha privátim akarok beszélni. Ott ül odaát, a maga asztalánál egy alak. A maga utódja. Kérem, ősmagyar, fajmagyar. Szuleknek hívják. Szulek Árpád. Szulek – ez magyar név? No jó. Hát mezőgazdasági főiskolai képzettsége van a Szuleknek, az értelmiségi kormánybiztos maga küldte. Hát jót választott ki nekem, azt mondhatom. Mert magyar vagy nem magyar, de ökör ez a Szulek úr. Én nem mondom, hogy a mi szakmánk könnyű, de hogy ennyire ne értse valaki az üzletet, ennyire ne tudja megtanulni a dolgokat… – Legyint; rekedtes lesz a halk hangja. – De ez még csak a kisebbik baj. Mert a Szulek úr bejár az irodába, jó, nem dolgozik, csak telefonál egész nap, jó, lebzsel, tudom, hogy kémkedik rám, zsebre vágja a pénzemet… Nem is merem megmondani, mennyivel több fizetést muszáj adnom neki, mint magának adtam… Jó, manapság le kell nyelni mindezt. Hanem azt mondják, hogy a nyakamra fognak ültetni egy németet.

– Ugyan.

– Igen. Azt mondják, hogy az egész szakma német felügyelet alá kerül. Minden jelentékenyebb üzletbe leküldenek Németországból egy-egy nácit. Egy üzembiztost. Hát így nézünk ki. A legjobb emberemet el kellett engednem, ez maga, Barát, megmondhatom őszintén, hiszen maga is tudja, hogy sokat tartottam magára. Hát magát el kellett küldenem, hogy helyreállítsam az izét, a társadalmi és gazdasági egyensúlyt az üzletemben. Mintha a társadalmi és gazdasági egyensúlyt az én üzletem részéről nem az üzleti egyensúly biztosítaná, az, hogy hagyjanak békében dolgozni, az odavaló emberekkel. Most aztán majd nemcsak egy spiclit ültetnek a nyakamra, hanem egy üzembiztost! Egy „szakembert”! Hát szakembernek itt vagyok én! Ezt a boltot az én boldogult apám alapította, én meg csináltam belőle egy nagy vállalatot. A boldogult apámnak volt egy kis gépjavító műhelye, én csináltam belőle egy komoly középgyárat, kétszázhetven munkással! És akkor ezek azt kezdik mesélni nekem, hogy szakember kell az én üzletembe meg a gyáramba?! És ha én már öreg vagyok, hát nem elég szakember nekik a fiam, okleveles gépészmérnök, gépkonstruktőr? Mért nem beszélnek őszintén? El akarják venni tőlünk az üzletet, mondják meg nyíltan, akkor legalább tudom, hányadán vagyunk. Maga jól tudja, Barát, hogy én polgár vagyok, kapitalista vagyok. Mikor a proletárdiktatúra volt Pesten, akkor negyvennyolc éves voltam, és tudja, mi történt? Gyűlést tartottak a gyárban a munkásaim, és azt mondták, a Rényi nekünk nem elvtársunk, de a Rényi jól ért a dolgához, még jó erőben van, hát dolgozzon. És én lettem a saját gyáram termelési biztosa, a munkásaim választottak meg. Hagytak dolgozni. Én akkor azt mondtam magamban, dolgozni kell, és ha ezután majd nem keresek annyit, mint mikor még enyém volt a gyár, hát jó, vagyis nem jó, de dolgozhatok. De ezek, mostan? – Hangja önkéntelenül erősödik, lélegzete zihálva fújtat. – Ezeknek egyszerűen nem vagyok magyar, hát majd mehetek a fenébe. De magyarabb lesz nekik az üzletem, ha majd egy német kommandíroz benne? Az én boldogult jó apámat még Reichnak hívták, engem Rényinek hívnak, becsülettel… hát attól több lesz itt a becsület, ha majd egy Müller vagy egy Schmidt lesz az úr az én üzletemben?! – Félig nyílt szájjal elhallgat, megtörölgeti izzadó homlokát.

Körmendi Ferenc

Körmendi Ferenc

– Csendesen – mondja Barát Miklós, és most ő int a másik szoba felé. – Ne izgassa magát, vezér úr. Talán…. majd csak rendbe jönnek a dolgok.

– Dehogy jönnek. Nem úgy néz ki a világ. Jól teszi, fiam, hogy elmegy. Én magyar vagyok. Én szeretem a hazámat. Én itt születtem, és nem is igen hiszem, hogy élni tudnék másutt. Ha három hétre Karlsbadba mentem kúrázni, már harmadnap nyugtalan lettem, és hazakívánkoztam. És én láttam, hogyan lett naggyá ez az ország, ez a város Ferenc József alatt. És én mindig tele vagyok büszkeséggel, ha egy idegennel elmegyek az Andrássy út végére, és rámutatok a Millenniumi emlékoszlopra, tessék, nézzed, mi egy ezeréves ország vagyunk, és ha kicsik lettünk is a háború után, de vagyunk, és leszünk, és magyarok maradunk. De most én mondom magának, hogy valami átok szállt erre az országra. Isten tudja, mintha két Magyarország volna ezen a darab földön, egy jó meg egy rossz, csak eddig nem vettem észre. Nem így kellett volna ennek lenni, én mondom ezt, fiam.

– Nem így kellett volna lennie – ismétli halkabban a másik szavát.

– De hát így van. – Pillantása megrezzen. Hirtelen feláll, elnyomja a cigarettavéget a hamutartóban. – Hát nem akarom tovább tartóztatni, vezér úr. Most megyek. Minden jót kívánok, a nagyságos asszonynak is, a József úrnak is.

Körmendi Ferenc: Júniusi hétköznap
Napvilág Kiadó, 2011