Kristina Ohlsson: Őrangyalok (részlet)

Posted on 2013. november 2. szombat Szerző:

0


Ohlsson_Őrangyalok-bor180KEDD

1

A nap még egy órája sem kelt fel, amikor Jörgen életében először holttestet látott. A hó és a tavaszi záporok feláztatták a földet, és felduzzasztották a csordogáló vizeket. A csapadék és a szél egye­sült erővel elhordta a holttestet elfedő föld felső rétegeit, míg végül egy nagy kráter keletkezett a fák és a kövek között.

De a halott nem látszott. A kutya ásta ki. Jörgen tétován álldogált a kis erdőben.

– Gyere már, Svante!

Világéletében nehezére esett hallatnia a hangját, tiszteletet ébreszteni valakiben. Ezt a főnöke is megjegyezte számtalan kiok­tató beszédében, a felesége pedig épp ezért hagyta el.

– Olyan iszonyú kicsire húzod össze magad, hogy már nem is látszol! – kiabálta azon az estén, amikor elköltözött.

S most itt állt egy ismeretlen erdőben egy kölcsönkutyával. A húga beszélte rá, hogy lakjon náluk, amíg Svantéra vigyáz. Hisz mindössze egy hétről volt szó, s Jörgennek mit számít, hol lakik ez alatt az idő alatt.

Jörgen minden porcikája tiltakozott a költözés ellen. Nagyon is számít, hol lakik az ember! Sem ő, sem Svante nem volt megelé­gedve a kialakult helyzettel.

Halovány napsugarak szűrődtek át a fák ágai között, és arany­színűvé változtatták a tisztást. Csend volt és béke. Jörgent egyedül az aggasztotta, hogy Svante nem tágított attól a gödörtől. Úgy püfölte a talajt a mellső lábával, mintha dobverő lenne. A föld sza­naszét szóródott minden irányba.

– Gyere ide! – próbálkozott újra Jörgen.

Ezúttal kicsivel határozottabbnak tűnt. De imái a kutyánál süket fülekre találtak. Az állat nyüszíteni kezdett az izgalomtól és a csalódottságtól. Egy sóhaj hagyta el Jörgen száját. Fáradt léptekkel ment oda Svantéhoz, és esetlenül megpaskolta a hátát.

– Ide figyelj, most már haza kell mennünk. Tegnap is itt voltunk. Holnap is kijöhetünk.

Hallotta a saját hangját. Mintha egy kisgyerekhez beszélne.

Pedig Svante nem gyerek volt, hanem egy csaknem harminckilós német juhászkutya, aki épp szagot fogott, és a szag jóval érdeke­sebb volt, mint a gazdi unalmas bátyja, aki egy mohakupacot rug­dosott éppen. Jörgen ismét kinyújtotta a karját, ezúttal azért, hogy pórázra kösse a kutyát. Haza kell menniük, még akkor is, ha egész úton maga után kell vonszolnia Svantét.

– Meg kell neki mutatnod, ki a főnök – mondta a húga. – Légy határozott!

A fák közül madárcsicsergés hallatszott, ami magara vonta Jör­gen figyelmét. Hirtelen elhatalmasodott rajta az a nyugtalanító érzés hogy valaki más is van a közelben. Rákattintotta a pórázt a nyakörvre, s abban a pillanatban, amikor már felkészült rá, hogy megvívja a végső harcot a kutyával, meg­látta a nejlonzsákot, amit Svante kikapart. A kutya ráharapott, fogat a nejlonba mélyesztette. Tépte, cibálta, amíg a zsákból le nem sza­kadt egy nagyobb darab. Egy emberi test? Egy halott?

– Svante, ereszd el! – üvöltötte Jörgen.

A kutya megdermedt és hátrálni kezdett. Ez volt az első és egyet­len alkalom, hogy engedelmeskedett ideiglenes gazdájának.

*-*-*

Fredrika Bergman tanúvallomása, 2009. 05. 02., 13.15 (magnófelvétel)

Jelenlévők: Úrban S., Roger M. (kihallgatásvezetők), Fredrika Bergman (tanú)

Úrban: Elmesélné, mi történt Storholmen szigetén április harmincadikán késő délután?

Fredrika: Nem.

(A tanú idegesnek látszik.)

Úrban: Nem? Rendben, és miért nem?

Fredrika: Mert semmi közöm hozzá.

Roger: De az események hátteréről azért tudna mesélni.

(Csend.)

Úrban: Bűncselekményt követ el, Fredrika, ha nem hajlandó együttműködni velünk.

(Csend.)

Roger: Tulajdonképpen már úgyis tudunk mindent. Legalábbis azt hisszük.

Fredrika: Akkor meg mit akarnak tőlem?

Úrban: Hát, tudja, a rendőrnek nem elég pusztán hinnie dolgokat. És Peder Rydh mindhármunk kollégája. Ha van valamilyen enyhítő körülmény, arról mindenképpen tudni szeretnénk. Most!

(A tanú fáradtnak tűnik.)

Roger: Tudjuk, hogy szörnyű volt az elmúlt néhány hét. A férjét őrizetbe vették…

Fredrika: Nem vagyunk házasok.

Roger: Tessék?

Fredrika: Spencer és én nem vagyunk házasok.

Úrban: Teszek rá! Ez az egész ügy kész agyrém, és…

Fredrika: A francba is, maguk nem normálisak! Enyhítő körülmények… Hányat akarnak? Jimmy, az öccse meghalt. Meghalt! Felfogták?

(Szünet.)

Roger: Tudjuk, hogy Peder öccse meghalt. Tudjuk, hogy Peder vészhelyzetbe került. De már úton volt az erősítés, és gond nélkül uralhatta volna a helyzetet. Szóval akkor miért lőtt?

(A tanú elsírja magát.)

Roger: Nem mondaná el az egész történetet az elejétől a végéig?

Fredrika: De hisz már mindent tudnak.

Úrban: Azért nem mindent, Fredrika. Ha mindent tudnánk, nem ülnénk most itt.

Fredrika: Mit akarnak, hol kezdjem?

Úrban: Az elején.

Fredrika: Onnan, hogy megtalálták Rebecca Trolié holttestét?

Úrban: Igen, onnan jó lesz.

(Csend.)

Fredrika: Hát akkor onnan kezdem.

2

Torbjörn Ross bűnügyi főfelügyelő csendben állt a tisztás fái alatt. Egyenes háttal, bundabéléses gumicsizmában. Hűvös tavaszi szél fújt, napfény szűrődött át a fák lombjai között. Lassan itt a hajózási idény.

Torbjörn a két széttépett nejlonzsák szörnyű tartalmát vizsgál­gatta, amit egy kutya ásott ki egy órája. Az egyikben egy emberi felsőtest volt, a másikban pedig egy alsótest.

– Mióta lehetett itt? – kérdezte a törvényszéki orvosszakértőt, akit a helyszínre hívtak.

– Itt a helyszínen képtelenség pontosan megmondani, de én olyan két évre tippelek.

Torbjörn füttyentett egyet.

– Két éve?!

– Csak találgatok, Ross!

Az egyik rendőrsegéd megköszörülte a torkát Torbjörn háta mögött.

– A fejét és a kezét nem találjuk.

Torbjörn morogni kezdett.

– Hát akkor fésüljük át aprólékosan az egész környéket, hátha megtaláljuk őket valahol a közelben! Hozzátok a kutyákat is, és óvatosan ássatok!

Valójában nem számított rá, hogy megtalálják a fejet vagy a kezet, de biztos akart lenni a dolgában. Az efféle esetek mindig fel­keltették a média figyelmét. Ha hibát követnek el, nehéz lesz kima­gyarázni.

Ismét az orvosszakértőhöz fordult.

– Mit gondol, hány éves lehetett?

– Sajnos pillanatnyilag mindössze annyit tudok mondani, hogy fiatal.

– És egy szál ruha se volt rajta.

– Nem, nem találok elporladt szövetre utaló nyomokat.

– Szexuális indíttatású gyilkosság.

– Vagy a tettes meg akarta nehezíteni az áldozat azonosítását.

Torbjörn elgondolkodva bólintott.

– Igen, az is lehet.

Az orvosszakértő felemelt egy apró tárgyat.

– Ezt nézze meg!

– Ez meg mi?

– Egy köldökpiercing.

– A kurva életbe!

Az ékszert a mutató– és a hüvelykujja között tartotta. Egy ezüst­karika volt, egy kis lapocskával. A kabátja ujjába törölte.

Kristina Ohlsson

Kristina Ohlsson

– Valami felirat van rajta.

Elfordult a szikrázó napfénytől, és hunyorgott.

– Azt hiszem, az áll rajta: Szabadság.

Amint kiejtette a szót, az ékszer kicsúszott a kezéből, és a földre pottyant.

– A rosseb egye meg ezt is!

Az orvosszakértő sajnálkozva nézett rá.

Torbjörn felvette az ékszert, s elment, hogy hozzon egy zacskót, amibe a bizonyítékokat szokták tenni. A karika segítségével gond nélkül azonosíthatják az áldozatot. Figyelemre méltó, hogy a gyil­kos, aki minden más tekintetben olyan alaposnak bizonyult, meg­feledkezett egy ilyen döntő fontosságú részletről.

Nagyon óvatosan hordágyra tették a testrészeket, majd letakar­ták és elvitték őket. Torbjörn még ott maradt, és elintézett egy tele­fonbeszélgetést.

– Alex! – szólt bele a telefonba. – Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de van itt egy eset, ami úgyis a te asztalodon landol majd.

Közeledett az ebédidő. Spencer Lagergren voltaképpen nem is volt éhes, de egy órakor találkozója volt, és nem tudta, milyen hosszúra nyúlik majd, ezért a biztonság kedvéért meg akart ebédelni, mielőtt odamegy.

Csirkét evett rizzsel az uppsalai Gamla tér Král király nevű étter­mében, aztán sietős léptekkel átvágott a városon. Elgyalogolt az egyetemi könyvtár épülete, a Carolina Rediviva mellett, majd továbbment az angolpark felé, ahol az Irodalomtudományi Intézet állt. Hányszor tette már meg ezt az utat? Olykor hajlamos volt azt hinni, hogy már csukott szemmel is sikerülne.

Nagyjából félúton járt, amikor megfájdult a lába és a csípője. Az orvosok azt ígérték, teljesen felépül az autóbalesetben szerzett sérülésekből, csak legyen türelemmel. Kezdetben mégsem nagyon reménykedett benne. Micsoda pokoli kitolás lett volna, ha meghal, pont amikor kezdett minden jól alakulni! Több évtizedes balsze­rencse-sorozat után ugyanis Spencernek végre sikerült összeszed­nie magát, és megtalálnia a helyes utat. De most úgy tűnt, ezen az úton csak még több szerencsétlenség vár rá.

Hónapokig betegállományban volt. Épp akkor tanult meg újra járni, amikor apa lett. A szülésnél azt sem tudta, üljön-e vagy áll­jon. A szülésznő bevitt neki egy hordágyat, hogy feküdjön rá. Ő kedvesen, de határozottan elutasította.

A gyerek erőt adott neki a gyógyuláshoz. Ráadásul a szakítás Évával korántsem volt olyan drámai, mint várta. A költözés emlé­két elhomályosította az autóbaleset, mely kis híján az életébe került. De volt felesége egy szót sem szólt, amikor a költöztetők pár óra alatt kipakolták közös házukból a férfi cuccait. Spencer személye­sen ügyelt rá, hogy minden rendben menjen, s az egész költöztetési ceremóniát kedvenc foteljából nézte végig. Már-már jelképesnek érezte, hogy miután a teherautót telepakolták, felállt a fotelból, hogy azt vigyék ki utolsónak.

– Vigyázz magadra! – szólt vissza az ajtóból.

– Te is! – felelte Eva.

– Majd beszélünk.

A férfi tétova búcsúra emelte kezét.

– Persze.

A nő mosolyogva válaszolt, de szemét elhomályosították a könnyek. Amikor Spencer be akarta csukni maga mögött a bejárati ajtót, hallotta, amint azt suttogja:

– Azért ugye voltak jó napjaink is?

Egy biccentéssel jelezte, hogy voltak, de szólni nem tudott, mert elszorult a torka. Becsukta a ház ajtaját, amely közel harminc évig volt a közös otthonuk, s az egyik költöztető lesegítette a lépcsőn.

Fordította: Erdődy Andrea

Kristina Ohlsson: Őrangyalok

Animus Kiadó, 2013
Skandináv krimik sorozat