Carol McCleary: A gyilkosság illúziója (részlet)

| 7. fejezet |

Ahogy a fedélzetre lépünk, Lady Warton elnézésünket kéri, s „rettenetes fejfájásra” hivatkozva megindul a kabinja, s benne a fájdalomcsillapító porok felé.

Talán zaklatottságom teszi, de amint visszavonul, az a különös érzésem támad, hogy inkább engem tesz felelőssé a fejfájásáért, semmint azt a tényt, hogy két gyilkosságnak voltunk szemtanúi a piacon.

Nem megyek egyből a kabinomba, inkább sétálok egyet a fedélzeten, fürgén végigjárom a hajót az orrától a tatig – így szoktam levezetni az idegességemet, egyszersmind átgondolni a nap történéseit, mielőtt nyugovóra térek.

Ezúttal alaposan megtépázott idegekkel sétálgatok. Az egész testem sajog, olyan feszült vagyok. Két ember láttam ma meghalni. Vajon ki siratja meg őket? S milyen hatással lesz a haláluk az én életemre? Ha megérintem a nyakamat, mintha még mindig érezném a haldokló férfi leheletét, ahogy azt az utolsó szót suttogja – Amelia.

Bár tudom, hogy a piacon magam mögött hagytam az erőszakot, a gyűlöletet meg az utcán, ahol a csőcselék vérre – az én véremre – szomjazott, mégis úgy érzem, hogy a rosszakaratot is felhoztam a hajóra, mint Port Said porát a cipőm talpán.             

Egy dereglyéből még javában pakolják a szenet; szénportól fekete, zsákokat cipelő emberek rohangálnak fel-alá a bárka és a hajó közé fektetett meredek hajópallón. Nem mondhatnám, hogy csendben dolgoznak. A zajból ítélve külön-külön mind valami olyasmit üvölt, amit szórakoztatónak és/vagy humorosnak talál.

Az észvesztő nyüzsgés furcsamód megnyugtat. Sokáig emlékezni fogok erre a képre, ha e pillanatban a piacon történt borzalmak fájdalmas emléke el is halványítja.

Nem tudom, ki lehet a kerékpáros, aki meghalt a piacon, de bárki is volt, reggel majd megkérdezem Lord Wartont, mi történt, miután mi eljöttünk, s hogy tervezi-e valaki az áldozat feleségének felkutatását. Ha nem, én megpróbálkozom vele. Hogy tényleg annyira hasonlított-e az utastársunkra, s valóban angol akcentussal beszélt-e, abban nem vagyok teljesen bizonyos, de félre kell tennem a kétségeimet, és menni előre, rendületlenül.

A kabinom felé menet egy poggyászkocsit látok a férfi ajtaja előtt – igen, az övé előtt, akit szerintem megöltek a piacon. Az ajtót feltörték.

Az utasok nevét papírcédulákon rajzszögezik a kabinajtókra – ezen az ajtón az áll, hogy „John Cleveland.”

Kicsit habozok, a jobbik énem azt mondja, menjek szépen tovább, törődjek a magam dolgával, de a kíváncsiságom csak kibirizgálja belőlem, hogy belessek. Egy kicsit megpöccintem az ajtót. Raymond, az egyik inas, akihez egyébként én is tartozom, épp ruhákat pakol az ágyra. Mögötte két utazóláda.

Teljesen kitárom az ajtót.

– Madam? Segíthetek valamiben?

– Nem látta Mr. Clevelandet valahol?

– Nem, asszonyom, a parton van.

Az ágyon heverő ruhákra és a ládákra pillantok. – Mr. Cleveland nem utazik tovább?

– Úgy van, Port Saidban marad, asszonyom. Azt az utasítást kaptam, hogy küldjem utána a poggyászát.

– Igazán? És ezt ki mondta magának?

Az inas kerüli a tekintetem. – Ezt az utasítást kaptam, madam.

– Nem tudom, vajon nincs-e itt valami tévedés. Nemrég láttam Mr. Clevelandet, és egy szóval sem említette, hogy elhagy minket.

– Nekem Lord Warton szólt, madam.

– Vagy úgy – adom tovább a tudatlant. Érdekes… Lord Warton azt mondja, a halott férfi nem a szomszédom a hajón, aztán meg parancsokat osztogat a hátrahagyott holmiját illetően. Olyan tiszta az egész, mint az iszap. Egyvalamit kivéve.
– Lord Warton nincs is a hajón.

– Őladysége közvetítette az utasítását.

– Értem… – No, még egy kis sáros víz, bár az teljességgel világos, hogy Lady Warton kaphatott pár olyan bizalmas instrukciót, amiket velem nem akartak megosztani.

– Én csak azt teszem, amit parancsoltak, ma’am.

Átmegy védekezőbe, valószínűleg attól tart, hogy lopással akarom meggyanúsítani. – Hát persze, csinálja csak, amit őlordsága parancsolt.

Ahogy visszafordul, hogy folytassa a munkát, hozzáteszem: – Raymond, borzalmasan fáj a fejem. Elszaladna, kérem, a betegszobába, s szerezne nekem egy kis port?

– De hát tegnap már hoztam önnek fejfájás elleni port…

– Igen, tudom, de kéne még. Fogja… – előkaparok a zsebemből egy hárompennyst, és a kezébe csúsztatom. – Majd én vigyázok Mr. Cleveland holmijára, míg visszatér.

Alig állom meg, hogy ne tuszkoljam ki az ajtón, aztán ahogy elmegy, rögtön megkezdem a kutatást – hogy mit keresek, arról persze fogalmam sincs. De hallgatok az ösztöneimre, melyek valósággal sikítják, hogy itt valami nincs rendben.

Hogy miért vesz rá ilyen őrültségekre az ördög, az örök rejtély marad számomra. Egy ismerős riporter egyszer azt mondta – miután épp csak megmenekültem egy bordélytulajdonos tomboló haragjától –, hogy addig dugdosom rossz helyre az orromat, míg valaki majd levágja a hegyét.

Átnézném a ruhásszekrény fiókjait, de már üresek. Beletúrok az ágyon heverő holmik halmába – de csak a szokásos: ingek, gallérok, mandzsetták, ingmellek, csokornyakkendők és egyéb kiegészítők. Próbálom nem különösebben feldúlni a ruhákat, megnyomom a rakást, hátha valamit aládugtak… De semmi.

A két utazóláda nyitva – üresek.

A padlón egy ládában könyvek, egy dobozban pedig pompás konyhai és asztali kések, egy liverpooli cég míves termékei. A díszdobozon ott áll a neve is: John J. Cleveland.

Az akasztófahumorban az a legkínosabb, hogy poénok a legrosszabb pillanatokban jutnak az ember eszébe – nekem például most ez ugrik be: Szegény utazó késügynök alaposan belefutott egy késbe…

A könyveit elég különös módon válogatta össze – evőeszköz-készletekről legalábbis egy se szól. Van egy könyv a vadászfegyverekről, egy vékony füzetke, az Egyiptom címszavakban, s egy vaskos kötet, a Yorkshire megye törvénygyűjteménye.

Valaki egy papírdarabkát tett könyvjelzőként a jogi szakmunkába. Ceruzával néhány számot írtak a fecnire, a számok között nincs nyilvánvaló összefüggés, legalábbis én nem találok. Nekem olyan a sorozat, mintha találomra egymás mögé írtak volna pár számot, de Mr. Cleveland számára nyilván jelenthetett valamit ez a sor.

Szégyentelenül túrom fel a férfi holmiját, de egyelőre semmi jelét nem találom, hogy lenne családja – se egy kép a feleségéről vagy a gyerekekről, se egy levél.

De hát akkor ki az az Amelia?

Még ha nem is a felesége, csak a szeretője – hát nincs egy árva képe róla?! Vagy valami emlék, mondjuk egy csipke zsebkendő, a nő kedvenc illatával átitatva, netán egy búcsúlevélke, bármi?

 Lépéseket hallok a folyosóról, majdnem eldobom a könyvet. Most fogok lebukni, rajtakapnak. Visszagyűröm a papírdarabot a könyvbe, azt visszatuszkolom a ládába, és rohanok az ajtóhoz, feltépem, aztán kis híján kizuhanok rajta, mert a cipőm sarka beakad a küszöbbe.

Miközben nagy nehezen visszanyerem az egyensúlyom, egy férfit pillantok meg, aki épp kinyitja a folyosó túloldalán lévő kabin ajtaját. Az ő lépéseit hallhattam. A botladozásomra persze ő is odakapja a fejét.

– Én… nos… – semmi értelmes magyarázat nem jön a normál esetben viszonylag jól forgó nyelvemre, inkább csak mosolygok egy széleset.

– Jó estét – köszön udvariasan.

Lenyelem a választ, mert hangokat hallok a lépcsőházból. Lord Warton és az inas.

Meglódulok, és egyenesen a férfi felé futok, mire ő hátralép, be a kabinjába, közben majdnem átesik egy bőröndön. Én utána, és bevágom magam mögött az ajtót.

Egy kitartott pillanatig csak bámuljuk egymást, a férfi tátott szájjal mered rám.

– Mindjárt beleszáll egy legyecske – csúszik ki a számon.

Valamit mondana, de látom, hogy alaposan benne szakadt a szó.

Idősebb, mint én, a harmincas évei vége felé járhat. Így elsőre azt mondanám, jót tenne neki egy borotválkozás, egy hajvágás meg egy alapos fürdő. Némi mosószer, forró víz és egy kiadós sikálás a hajó mosodájában a ruháit is vállalható állapotba hozná. Egész megjelenése azt sugallja, hogy egyenesen valami expedícióból érkezett a fedélzetre – biztos, hogy nem egy kényelmes hotelben ébredt ma reggel.

Egyébként magas, jóképű férfi, zafírkék szemekkel és atletikus testalkattal, s láthatóan alaposan meghökkent attól – talán kissé szórakoztatónak is találja –, hogy egy alacsony, vékony nő így beszorította a saját kabinjába. Kétségtelen, hogy az álla azért szépen koppant a padlón a váratlan támadástól.

– Csak azt akartam mondani, hogy nyitva maradt a szája. Könnyen beleszállhat a légy, ha nem figyel.

– Ki okosította így ki?

– Anyám, még kislány koromban.

A számból csak úgy áradnak a csacskaságok, de a fülem hegyezem közben – bármelyik pillanatban várom a dörömbölést az ajtón, meg a felszólítást, hogy lépjek elő, és nézzek szembe a tényekkel.

Tudálékosan bólint. – Úgy látom, hölgyem, hogy az édesanyja, ez a kétségkívül igen jólelkű asszony alighanem túl takarékosan bánt pálcával, ami a kedves kislánya nevelését illeti. Megkérdezhetem, milyen céllal viharzott így be a kabinomba?

– Én… nos…

– Igen, eddig már eljutott korábban is.

A fickó angol, ennyit máris megállapítottam a megjelenéséből meg a ruháiból.

– Egy nőcsábász elől menekülök.

– Nőcsábász? Itt, a hajón? Jöjjön, értesítjük a kapitányt – csak előbb kicsontozom az illetőt.

Kitárom a karom, hogy ne tudjon megkerülni és az ajtóhoz menni. – Azt nem lehet.

– Ugyan miért nem?

– Én… nos…

– Nem lenne egyszerűbb, ha megpróbálná az igazat elmondani?

Nagyot sóhajtok, és az ajtónak dőlök. Nem értem, miért akadnak a hazugságok a torkomon. Ritkán történik meg velem, hogy az igazság kimondásának kényszere akaszt meg a beszédben.

– Olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Egy embert megöltek…

– Maga tette?

– Dehogy, természetesen nem én – de egy férfit megöltek a piacon. Vagyis kettőt.

– Igen, hallottam valamit róla. Két helybéli különbözött össze, úgy tudom.

– Nem, akit először megtámadtak, az angol volt. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Cleveland volt, az evőeszköz-kereskedő, innen a szemközti kabinból.

Már mondana valamit, de megint csak ígéretes méretűre tátja a száját a legyek számára, aztán becsukja.

– Őrültnek tart, ugye?

– Egyáltalán nem – feleli hűvösen. – Gondolom, megehettem vagy ihattam valamit, s emiatt most azt képzelem, hogy egy ifjú hölgy berontott a kabinomba, s egy vad történetet ad elő valami kanálkereskedő haláláról a piacon.

– Lord Warton szerint a halott egyiptomi, de én azt mondom, Mr. Cleveland volt.

– És mit mond Mr. Cleveland?

– Nem figyelt rám. Mr. Cleveland meghalt.

– Nézze, Miss…

– Bly, Nellie Bly. Amerikai vagyok, Mr…

– Selous, Frederick Selous – úriemberes biccentés is jár a bemutatkozáshoz. – Angol vagyok, maga viszont nehezen tagadhatná, hogy amerikai. Magára valamit is adó angol nő, nem rontana be egy idegen férfi szobájába. Ámde a puszta ténytől, hogy ön amerikai, hölgyem, Mr. Cleveland még nem hal meg.

– Amint az sem támasztja fel Mr. Clevelandet, hogy ön, uram, angol.

– Mélységesen igaz, Miss Bly. Az a tény viszont, hogy alig pár perce beszéltem vele, véleményem szerint azt bizonyítja, hogy nem ölhették meg korábban a piacon.

Ó, Uram… megnyílt alattam a föld, s én zuhanok.

Fordította: Boda András

• Recenziónk: Száguld egy pimasz lány

Carol McCleary: A gyilkosság illúziója
K.u.K. Könyvkiadó, 2013