Ez a könyv a Nemzeti Színház elmúlt öt évéről szól. Úgy, ahogy én láttam, persze: kritikusként, színházi szakmabeliként, nézőként, magánemberként. Az ötlet nagyjából egy évvel ezelőtt született, amikor világos lett: ennek az öt évnek nem lesz folytatása.
Kiknek szól? Azoknak mindenképpen, akik közelebbről vagy távolabbról ugyancsak tanúi-nézői voltak az elmúlt időszaknak. Azoknak is, akiket általában érdekel, hogyan alakul ki vagy át egy színházi arculat, hogyan épül föl egy társulat, hogyan fejlődik ki egy markáns repertoár. Azoknak is, akiket érdekel, hogyan éli egy színház a hétköznapjait, bemutatótól bemutatóig; milyen az, amikor valami nagyon összejön, és milyen az, amikor nem. Szól azoknak is, akik szép emlékeket őriznek egy-egy előadásról, és szeretnék ezeket – legalább a szó erejével – fölidézve látni. És szól azoknak, akik Alföldi Róbertre, a színház igazgatójára kíváncsiak, pontosabban arra: hogyan dolgozott a színház élén ez a celebből, színészből, rendezőből lett igazgató, hogyan változott e meghatározó évek alatt, és hogyan gondolkodik a színházi és színház körüli helyzetekről, eseményekről.
Mert a könyvet végigkísérik Alföldi kommentárjai. Én kértem erre: fűzzön magyarázatot egy-egy általam írott minősítéshez, vagy írjon egy-egy látható döntés, produkció, esemény hátteréről. A dőlt betűs szövegrészekből remélhetőleg sokak számára kirajzolódik a portréja is. Köszönöm, hogy vállalta velem ezt a munkát, ami nemcsak „terepidegen” volt a számára, hiszen írnia kellett, hanem fájdalmas is, mert nemegyszer önvizsgálatra, önmagával való szembenézésre kényszerítettem. És végigcsinálta; kommentálta az egyes fejezeteket, ültünk a magnóval éjszakákon át, hogy együtt fejtsük meg, mi is történt az öt év alatt, és miért éppen az, miért éppen úgy.
Alföldit sokáig pontosan úgy ismertem, ahogy a színházi szakma legtöbb résztvevőjét: a munkáján keresztül, színészként és rendezőként. Személyes kapcsolatunk egy kemény összecsattanással kezdődött – rosszul viselte egy kritikámat, ennek hangot adott egy interjúban, én válaszoltam egy levélben, aztán személyesen is találkoztunk. Azóta is sokat vitatkozunk; és bár azt gondolom, immár barátság az, ami összefűz bennünket, e barátság alapja a kritika és a különvélemény kölcsönös és természetes elviselése. Sokszor nem értünk egyet – ez a kommentárjaiból is kitűnik, bár írásban mindketten igyekszünk fékezni karakterünk robbanékony természetét. Sokszor viselem el a szemrehányásait – akár konkrétan nekem, akár általában a kritikusoknak vagy a kritikának címezi.
A könyv felépítése részben a kronológiát követi: minden évadról írtam egy portrét. És a portrék közé ékelődnek rövidebb-hosszabb fejezetek különféle témákról: a társulatról, a nemzeti dráma kérdéséről, az igazgatóváltás történetéről, a színpadi meztelenségről és másokról. A fejezetekbe illesztettem összesen tizenegy interjút; alanyaim kiválasztása természetesen szubjektív, noha igyekeztem olyanokat megszólaltatni, akik vagy belülről, vagy kívülről jellegzetes és fontos alakjai az elmúlt öt évnek. Teljességről persze szó sincs – csinálhattam volna még egyszer ennyi interjút, de hát nem beszélgetéskötetet írtam. A könyv végén akad azért még egy olyan fejezet, amelyben megszólalnak néhányan, és tömören, összefoglalóan mondják el, amit erről az időszakról gondolnak.
Fontosnak tartom a könyv végére illesztett függeléket, amelyben minden adat, minden, a színház működésével kapcsolatos információ szerepel – itt is köszönöm Gálos Orsolyának, hogy ilyen alapos munkát végzett. Nem haszontalan ennek alapos végigböngészése, hiszen nemcsak az egyes előadások szereposztása, hanem az előadásszámok, a költségek, az állami támogatás évről évre csökkenő összege, a színházban rendezett kiállítások is benne vannak, feketén, fehéren. A névmutató ugyancsak segíti az eligazodást – mert a könyvet határozottan nem „egynyári” olvasmánynak szánjuk, hanem dokumentumnak, emléknek.
Sokaknak tartozom köszönettel azért, hogy megszületett ez a könyv.
Először is a Nemzeti Színháznak, hiszen ha nincs ez az öt év, ha nem ilyen ez az öt év, ez a könyv sincsen. Köszönöm mindenkinek: a színház minden dolgozójának, annak is, aki a színpadon állt, és annak is, aki segített kitalálni a hátsó traktus megtanulhatatlan labirintusából.
Színházról gondolkodni és színházról írni majdnem olyan jó, mint jó színházat nézni; legföljebb színtiszta képtelenség, hogy pusztán szavakkal érzékletesen meg lehessen jeleníteni. Miközben ezt a nagyon nehéz és nagyon szomorú utolsó évadot gyűrték-nyomták, dolgozták végig a színháziak, én sokszor voltam a „lábuk alatt”, mindig „rossz helyen”, mint Braun Jolán az Egyszer élünk…-ben, és soha nem szóltak, de nem is éreztették velem, amit pedig tudtam: hogy külsősnek ott és akkor helye nincsen. Jó volt velük lenni.
És akik Alföldit és a színházat segítették, engem is segítettek: Gálos Orsolya minden lehetséges és lehetetlen kérést mosolygósan teljesített, akárcsak Márton Éva, Kenesei Edina, Hegedűs Judit és a többiek is, mind-mind. Köszönöm Gordon Eszternek, aki a képek túlnyomó többségét készítette, és ezzel nekem is segített fölidézni a jó pillanatokat; Puska Juditnak, aki riporterként követte a színház eseményeit, és Horváth Juditnak is, akitől az utolsó évadok néhány előadásának képeit kértem el. És köszönöm a művészeknek, akik első szóra ültek a magnó elé, és válaszoltak minden kérdésre.
Ennyit tudtam tenni. Ennyit azért, hogy az immár sóval behintett egykori Nemzeti Színház arcképe megmaradjon, előadásaik emlékét őrizze egy verbális portré is a felvételek és a kritikák mellett.
S hogy ennyit is tudtam tenni, azt köszönöm a kiadó vezetőinek, Halmos Ádámnak és Sárközy Bencének, és Dávid Anna szerkesztőnek, aki mellett biztonságban tudhattam magam.
És persze köszönöm szeretteimnek, barátaimnak: olvastak, kritizáltak, drukkoltak; elviselték, hogy vehemensen, mániásan, euforikusan írok és írok, hogy fájdalmamat, a Nemzeti elmúlt öt évétől való búcsúmat is beletemetem az írásba, és közben boldog vagyok, boldog.
Csáki Judit: Alföldi színháza. Öt nemzeti év.
Libri Könyvkiadó, 2013
Posted on 2013. október 9. szerda Szerző: olvassbele
0