Takács Tibor: Besúgók a besúgásról (részlet)

Kedves Barátom!

Egy ügynök visszaemlékezései, 1960 körül

A szöveg oktatási segédanyagként készült, amelyet a rendőrtiszti Akadémia Politikai Nyomozó Tanszékén hasznosíthattak. Keletkezésének pontos idejét nem lehet meghatározni, mert dátum nem szerepel rajta, a szövegben pedig az ügynök hol nyolc-, hol pedig tízéves hálózati tevékenységre hivatkozik, ami alapján 1959-ben vagy 1961-ben készülhetett. A kronológiai rendet felrúgva azért közlöm ezt az első helyen, mert az elé illesztett bevezetőből kiderül, milyen motivációi lehettek az állambiztonságnak a visszaemlékezések megíratására, illetve a (szűk körű) közzétételére. (A szöveget ezen kívül is több megjegyzéssel látták el, ezeket a közreadás során kurziváltam. Természetesen elképzelhető, hogy az állambiztonság tisztjei magába a szövegbe is belenyúltak, átstilizálták vagy kihagytak belőle részeket, ám ezt, miután az eredeti kézirat nem maradt fenn, nem lehet bizonyítani.) Az írás címeként eredetileg – nyomtatva – csak annyi szerepelt: Segédanyag (Politikai Nyomozó Tanszék részére); a borítóra később kézzel vezették rá: „Kedves Barátom! Egy ügynök visszaemlékezései”. Jelzete: ÁBTL 4.1. A-3783.

* * *  * * *

Kedves Barátom!

Biztatott, hogy írjam meg a mi 10 évünk tanulságait. Azt hiszem, magukkal a tanulságokkal nem sokat nyerne egyikünk sem, ellenben minden bizonnyal hasznos lesz – persze az előzmények felvázolása után – megírni ennek az időszaknak a történetét. Azt hiszem, egymás alapos ismerete, hogy úgy mondjam: gondos elemzése sokkal többet ér, mint a hivataloskodó beszámoló. Ezért az irodalmi formát választom, mert ezúttal a magam számára dolgozom ezzel az írással, s ez feljogosít a forma megválasztására. Rögtön le is kell szögeznem, hogy ezt az írást Önnek szánom; az embernek, s csöppet sem a hivatalos Kollégának. Önre van bízva, hogy mennyit használ fel belőle maga, mennyit értékesít közös céljaink érdekében. Azt azonban feltétlen kérem, hogy elolvasás után adja vissza, mert másolatot persze nem csinálok belőle, viszont később szükségem lesz rá, ha egyszer majd nyugdíjban összefoglalom kalandos életem tanulságait. Írásom magánjellege, no meg némi személyes szimpátia jogosít fel arra, hogy Barátomnak szólítsam. A cél bizonyos tanulságok levonása, s e furcsa kicsiség, hogy így szólítom, az első tanulság – remélem, mindkettőnknek. A 10 év alatt – oh, hányszor beszéltem erről süket füleknek – épp a barát hiányzott legjobban. Volt dolgom antipatikus, közömbös és rokonszenves kollégákkal, a barát azonban mindig hiányzott, s gondolom, nem nehéz elképzelnie, mekkora hiányérzet épp az ilyen munkakörben, hogy az ember sohasem tudja kibeszélni magát, hogy a kényes kérdések okozta problémákat vagy oldja meg majd, vagy kénytelen emésztetlenül lenyelni – ami, ha sokszor csináljuk, a testinél sokkal súlyosabb gyomorfekélyt okoz. Ezen néha segít valami narkotikum, a szesz például, de csak átmenetileg. Az emésztetlen lelki vagy szellemi salak csak gyűlik, gyűlik, s a végén tán mérgezést is okoz.

Eddig hivatalnokokkal dolgoztam többnyire, legfeljebb jó szándékú kollégákkal. Nekem azonban ez nem elég. Tán említettem már, hogy van egy fura – jó vagy rossz? – tulajdonságom: vagy szívesen, meggyőződésből csinálok valamit, vagy sehogy. Ez valami öröklött rossz tulajdonság, mert amennyire csak ismerem elődeimet, mind ilyenek voltak. A meggyőződésükért mindent, az életüket, vagy ami még súlyosabb: a szabadságukat is kockáztatták, de ami természetük s hitük ellenére volt, azt képtelenek voltak elvégezni, megtenni. Példákat is hozhatnék, de ez nem tartozik szorosan ide; gondolom, érthető az ilyen természetű példák nélkül is.

Kitérőként hadd említsem mégis meg a magam életéből, hogy az eszemmel elfogadott általánosításokat mégsem tudom a szívemmel teljesen fenntartás nélkül elfogadni. Hogy félreértés ne legyen: az életemet ennek a népnek boldogulására tettem fel. Barátaimnak tartom és vallom e nép barátait, vagyis akik javát akarják, s aki az ellenkezőjét akarja: ellenfeleim. Ez az elv könnyen a nacionalizmus kategóriájába lenne sorozható, ha a népen nem a gazdasági és ideológiai kikötéssel meghatározott fogalmat érteném. Definiálással azonban megint csak nem töltöm az időt. Ezek előrebocsátása után egyes szám első személyben, a lélektani momentumok megértéséhez feltétlen szükséges kitérőkkel és magyarázatokkal, íme a 10 év története.

1951. november 30-a szeles, zűrzavaros őszi nap volt. Nemcsak az idő, a nap élete is komisz, idegesítő, változékony és zsúfoltan hajszolt volt. Feleségem s két kisfiam Tasson, édesanyámnál. Napokkal előbb értesítést kaptam, hogy mindkettő beteg, lehet, hogy csak súlyosabb gyomorrontás, lehet, hogy valami fertőzés. Aznap reggel pedig egy telefonértesítés: mindkettő lázas, a helybeli orvos megállapította, hogy vérhas, kezelésüket nem vállalja, kórházba kell vinni őket. A délelőtt jóformán azzal telt el, hogy felhozassam őket. Végre egy barátom révén sikerült másnap reggelre egy bejáratos mentőkocsit szereznem. Úgy látszott, minden rendben van; reggel 7-re tűzték ki az indulást a Markó utcából, ott kellett jelentkeznem a Központban. Közben a rengeteg halaszthatatlan hivatali ügy. Akkor is, azóta is szerettem, amit csinálnom kellett, a munkámat, tehát számomra minden fontos, sürgős és halaszthatatlan volt. Szinte fel sem tűnt, hogy a Minisztériumból a Személyzeti Osztályra hívnak. Talán még csak az is utólag vált feltűnővé, hogy aki hívott, többször is hangsúlyozta: „De pontosan háromra, percre pontosan.” A szokásos minisztériumi fontoskodásnak hittem alighanem akkor, hisz mindig gyűlöltem a pontatlanságot. Megebédeltem szólóban, percre érkeztem. Az előszobában többen ültek. Bejelentettek. Aki hívatott, kijött, hangosan a nevemen szólítva üdvözölt, mire – egészen pontosan emlékszem erre – nagyon megnéztek a szobában ülők, de még jobban, aki előttem bent volt, s most búcsúzkodott.

Talán negyedóráig sem voltam benn. Dühített a sok nyilvánvalóan felesleges kérdés. Olyan értelmetlen volt az a pár közismert dolog, amit kérdezett, s szidtam magamban, hogy miért kellett ezt percre pontosan megjelenve kérdezni, hisz úgyis tudta a választ, a válaszokat, de akár telefonon is elintézhettük volna. Végre kegyelemben elbocsátott a főkáderes. Kettesével igyekeztem a lépcsőn lefelé. Kint a szél komiszul vágta a hideget, az égalja piros volt, ahogy az árkádok alól láttam. Két ember ténfergett a huzatos árkádok alatt. Az egyik csizmás, bekecses parasztfiú, a másik vastag keretes szemüveges, prolinak öltözött értelmiségi. Azt hittem, egyike azoknak a jellemző figuráknak, akik öltözködésükkel és rendetlen, rosszul szabott ruhájukkal, arcukhoz nem illő micisapkával akarják bizonyítani proletár mivoltukat és ezzel együtt osztályhűségüket. Röviden asszimilánsoknak, helofta bolsevikoknak hívtam ezt a típust. Siettem, s ők pedig ráérősen őgyelegtek. Melléjük érve ki akartam kerülni őket, de az egyik megszólított. Azt hittem, valami elfelejtett arcú ismerős, és barátságosan bemutatkoztam. Máig is elmosolyodom, ha a szemüveges zavarára gondolok. Kezet nyújtottam, ahogy bemutatkozáskor illik. „Tessék, parancsoljon velem.” Ösztönösen kezet nyújtott ő is, majd visszakapta kézfogás után, s fojtott hangon és arccal mormogta: „Államvédelmi Hatóság”. Hallani lehetett a felkiáltó jelet is. Arra nem emlékszem pontosan, hogy káromkodtam-e magamban, vagy rögtön megijedtem. A következő percekben peregtek a kérdések: Hol voltam? Kinél voltam? Kikkel beszéltem? Mit beszéltem? Satöbbi. Azután: Velünk kell jönnie tanúkihallgatásra. Igazában nem ijedtem meg. A tanúkihallgatásokról már volt egy majdnem közvetlen tapasztalatom. A feleségem 1948-ban szintén tanúnak hívták félórára, s két hónap múlva jött ki a rabkórházból, és utána szült egy máig szellemi nyomorék gyermeket. reggel hétre pedig a mentők központjába kell lennem, mert indul a kocsi.

Karon fogtak kétfelől, s én megfeszített aggyal gondolkoztam: mi a teendő? Az első gondolatom az volt, hogy ez csak valami tévedés, kértem, igazolják magukat. Megvetéssel és nem valami barátságos arccal tartotta orrom elé a szemüveges az igazolványát. A Gorove utcában kis piros Skoda állt. Beszálltunk. Már a kiskörútra értünk, amikor az elöl ülő szemüveges az igazolványom kérte, de rögtön vissza is adta. Alig pillantott bele. A Csokonai utcába mentünk, a hajdani Garni Szállóba. A kapuban alig akartak beengedni. Az előcsarnokban mindenféle civil és egyenruhás emberek. Volt köztük egy portás is. épp akkor érkezett, s hangos szevasztok fiúk kiáltással üdvözölt egy csoportot. Őt szó nélkül engedte be az őrség. Sok kanyargó folyosón keresztül egy szobába vezettek. Tapétás fal, még a szállodai időkből; irodabútorok, de látszott, hogy itt nem folyik irodai munka. Kísérőim előbb benyitottak vagy két szobába, de nyilván foglaltak voltak, mert sietve becsukták az ajtót. A folyosó másik oldalán egy ajtó nyílt ki, egy idegen, szúrós szemű, nyakban vállas, fekete hajú őrnagy dugta ki a fejét. Fojtott, parancsoló hangon mondott valamit a két kísérőnek, s azután visszakapta a fejét.

Benn felszólítottak, hogy rakjak ki a zsebemből mindent az íróasztalra. Megtörtént. Tegyem le az órámat is. Letettem. Forduljak a fal felé, kezeket hátra. Óh, erről is hallottam. Szomorú és kétségbeesett voltam, de mint mindig, ebben a keserves szituációban is találtam valami jót. Volt időm gondolkozni. Sorra vettem a lehetőségeket, amiért idehoztak. Gondolataimat csak az zavarta, hogy reggel 7-re a Markó utcában kell lennem. Ez a legfontosabb – gondoltam –, ezt kell elérni mindenáron. Józan eszem ugyan nem sok reményt jósolt, ha ittlétem lehetséges okait sorra vettem. Felvidék? Finnország? Ezek benne voltak az 1945-ös igazolóbizottság[i] kérdőívben. Az igazoláskor beszéltünk is róluk. Szóvá sem tették, hiszen megmagyaráztam az okait. Valami feljelentés? Ez látszott valószínűbbnek, de egyúttal legrosszabb lehetőségnek is. Amíg kiderül, hogy semmit sem tettem…

(Az ügynök a felszabadulás előtt „rongyosgárdista” volt. Járt Finnországban is mint önkéntes a szovjet–finn háború idején.)

Közben a két ember nézegette a zsebemből kirázott holmikat. Volt köztük sok cédula is. Abban az időben még voltak olyan ambícióim és téves elképzeléseim, hogy vannak olyan értékes gondolataim, amelyeket érdemes leírni egy tanulmány vagy későbbi regény számára. Azóta tudom, hogy a legtöbb saját Gondolatot nemcsak sokan gondolták már előttem, hanem számosan le is írták, sőt ki is adták. Azóta az írásinger sokkal inkább a szellemi anyagcsere égéstermékének kiürítésére szolgál, mint hiú ambíciók kielégítésére. Mindegy. Akkor épp válni akartam, s egy lányt szerettem, akit – mámoros pillanataimban – még feleségnek is el tudtam képzelni. (Ennek a lánynak a szerepét leírni szintén roppant tanulságos lenne nemcsak az én szempontomból, hanem azért is, hogy miképp jöttem rá később igazi szerepére, s elismerésre méltó színészi teljesítményére, amellyel szerepét játszotta. Ma már a magamfajta embernek ez túl durva módszer lenne. Akkor sem voltam egészen gyanútlan, s csak később borzongott a hátam, amikor némi tapasztalatszerzés után visszagondoltam némelyik jelenetre és beszélgetéseinkre. Mindenesetre óvatosságom ellenére is szerettem, s máig sem sajnálom a ráfordított időt, mert okos, intelligens lány volt. Azt hiszem, ő sem tartja hiábavalónak az együtt eltöltött időt.)

Kísérőim alighanem mélyebb összefüggéseket ismerhettek, mert a céduláim között talált leveleket és gondolatforgácsokat silabizálva olykor hangosan kacagtak. Ez nem zavart különösképp, mert ártatlan dolog volt valamennyi, legfeljebb kissé ízléstelennek tartottam vihogásukat. De hát annyi baj legyen! Közben néztem a fakult tapéta sápadt és ízléstelen virágait, a halott kék virágokat a sápadt lámpafényben, s törtem, egyre csak törtem a fejem: hogy lehetek reggel 7-re a Mentőknél, s ugyan ki volt az a piszok, aki feljelentett valami igaztalan váddal, s aki miatt itt állok most a falnak fordulva, s nézem, nézem az undorítóan fakó tapétamintát a bágyadt lámpafényben.

Azóta azt is tudom, kiknek köszönhetem azt az estét, mert nem egy embernek. Nem haragszom rájuk, nyilván kényszerhelyzetben voltak. Nem őket, a módszert hibáztatom. Semmi esetre sem kellett volna akkora feneket keríteni a cél eléréséért. Tudom, hogy azóta nem is így megy. Azt is megértem, hogy az iskolát ki kell járni. A kezdet, az alsóbb osztályok tanulóitól nem lehet sem módszerben, sem modorban annyit várni, mint a felsőbb iskolát végzettektől. Ehhez még hozzászámíthatjuk az akkoriban kötelező konspiratív titokzatosságot, mint általános érvényű, jóllehet már akkor is elavult szabályt.

Hát lehet érte haragudni? Nem. De elfelejteni sem, mert dicsekvés nélkül állítom, a helyükben jobban csináltam volna. Jobb lett volna az eredmény is, rögtön az enyém is, nem kellett volna annyit vesződnünk egymással. Azt hiszem, a lélektan és az emberismeret akkoriban még vagy nem volt tantárgy, vagy valami igen gyatra oktatásban részesültek belőle azok, akiknek hivatásához fontos és jól tanított főtantárgynak kellett volna lennie.

Nem tudom, mennyi ideig álltam így. Egyszer csak nyílt az ajtó, s egy 30 körüli, jó modorú, szimpatikus arcú ember lépett be. Kísérőim feszes vigyázzba álltak, de ő azonnal továbbot intett. Köszöntem én is. Egészen udvariasan fogadta. – Miért nem teszi le a kabátját? – kérdezte. Foglaljon helyet! A szoba közepére állított székre ültem, ő az íróasztalhoz. ‒ Tudja, miért van itt?
‒ Fogalmam sincs róla.
‒ Gondolkozzék csak. Nincs valami elmondanivalója?
‒ Gondolkoztam eddig épp ezen, de képtelen voltam rájönni. De kérem, ha ismernek engem valamennyire is, kérdezzék nyíltan, s én ígérem, őszintén válaszolok minden kérdésre.
‒ Ezt el is várjuk.
‒ Nincs semmi titkolnivalóm.
‒ Mondja el az életrajzát, de nem úgy, ahogy írni szokta, hanem egészen részletesen, semmit ki nem hagyva.
Elkezdtem.
(1956. október végén, amikor egyszer nagy kerülővel mentem be a városba az 5-ös autóbuszon, előbb ki a pasaréti végállomásra, a Moszkva téren felszállt ez az ember. Méregzöld lódenkabátban, kissé kövérebb volt az arca, mint 5 éve, s egymásra ismertünk. Szemben ültünk, s néztük egymást. Kint mindenféle géppisztolyos kölkök hatalmaskodtak, de nekem akkor is muszáj volt szolgálatban lennem, sőt akkor igazán, csak engem nem védett tank, sem a visszavonulás lehetőségének biztonságérzete. Akkor eszembe jutott, hogy meg kellene szólítani, s megkérdezni, mit kell most csinálni, hiszen 23-a óta nem jelentkezett senki a telefonhívásaimra, akivel értelmesen beszélhettem volna. Azután mégsem szólítottam meg. Mit tudhatom, hol van ez az ember azóta? – gondoltam. Néztük egymást szótlanul. Nem szólt, én sem. Leszálltam az első pesti megállónál. Ő továbbutazott.)

Az eleje nem volt érdekes. Olyan részletesen mondtam, hogy közben rájött: ezeket ismerjük, hagyja. Mit csinált a rongyos Gárdában? Át kellett ugranom pár évet. Én nem voltam a rongyos Gárdában – válaszoltam.
‒ Hát hol volt? Ahol volt, az mi volt?
‒ Az a VI. lövészzászlóalj volt, amit a soproni és óvári főiskolák hallgatóiból, meg brennbergi bányászokból alakítottak.
‒ Bányászokból? No ne mondja!
‒ Igen, bányászokból. A zlj. Egy-egy százada volt főiskolás, két százada pedig bányász.
‒ No csak folytassa. és mit csináltak? Mesélje el részletesen.
1938-ban, amikor a Felvidék visszaszerzése volt a politikai propaganda fő témája, egy szeptemberi napon hajnalban megérkezett Sopronból ez a három század, Dávidházy [István] őrnagy vezetésével. A város szélén letáboroztak, s küldöttség jött a gazdászokért, hogy csatlakozzunk hozzájuk. értem is a lakásomra jött két kollégánk. Összegyűltünk az Akadémián, ahol Dávidházy meg egy leventeoktató elmondta, hogy zászlóaljat szerveznek a Felvidék visszaszerzésére. Aki hazafi, aki szereti a hazáját, csatlakozzék. Vagy 150 gazdász volt az Akadémián akkor, ebből kb. 2/3-a összegyűlt. A többi még nem érkezett meg, hiszen szeptember legelején volt ez. A jelenlévők mind jelentkeztek, még a testi hibások is.

Egységbe osztottak bennünket, s naponta gyakorlatoztunk. Talán 2–3 hét múlva vonatra rakták az egész zászlóaljat. Vitkára vittek bennünket. Ott gyakorlatoztunk tovább, de meglehetősen primitív módon és primitív felszereléssel. Híre járt köztünk, hogy azért vittek el Óvárról, mert a közismerten izgága Albrecht főhg., aki király is szeretett volna lenni, valami konspirációt csinált az óvári helyőrséggel, a mi tisztjeinket is megnyerte, hogy az óvári határőrség csónakjaival átkelünk a Dunán, és rajtaütéssel elfoglalja Pozsonyt.

Akkor már elhatározott dolog volt, hogy minket harcba nem visznek. A képviselőházban több interpelláció hangzott el, különösen a mérnökhallgatók miatt, hogy nem szabad a négy évfolyamvégi utánpótlást kockázatos kalandokba vinni stb. Viszont Albrechttel sem akartak összeveszni, ezért inkább felpakoltak, s az ország túlsó végére szállítottak bennünket, az óvári helyőrség tisztjei közül pedig sokat áthelyeztek.

‒ Ne mellé beszéljen, hanem arról, hogy mit csináltak. Mondja tovább!
‒ Vitkán tulajdonképpen azt folytattuk, amit Óváron abbahagytunk: a gyakorlatozást. Ott ért a bécsi döntés anélkül, hogy bármit is csináltunk volna a katonásdin kívül.
‒ Nem harcoltak?
‒ Nem.
‒ Nem is lőttek? Vigyázzon, mi mindent tudunk, de érdekel, hogy mennyit hallgat el!
‒ De lőttünk.
‒ No azért mondom. Folytassa.
‒ Egyszer kivitték a zászlóaljat éleslövészettel egybekötött menetgyakorlatra a Szamos partjára. Kaptunk öt töltényt fejenként, amit szökellés és kúszás közben kellett kilőnünk a parton felállított céltáblákra. Mi kilőttük, de a géppuskák mind elromlottak.
‒ Ez volt az egész.
‒ Ez.
‒ No csak mondja tovább.
A társaság felét ekkor leszerelték, mert már a Felsőházban is felszólaltak miattunk. A másik felét ismét bevagonírozták, és indultunk vissza Óvárra. Azt hittük, leszerelnek. Csak egy éjszakát töltöttünk Óvárott, s kora reggel gyalog indultunk a medvei … hídhoz. Mindenütt a terepen, korszerűen biztosítva, pedig már rég megtörtént a bécsi döntés végrehajtása. De hát katonásdit játszó néptanítók voltak a tisztjeink. A Csallóközben felmentünk Somorjára. Ott teljes volt a nyugalom és a béke. Az úgynevezett hazatérést már rég megszokták, sőt meg is unták az ottaniak. Magyar helyőrség és közigazgatás volt a városkában és délutánonként térzene.
‒ Már megint mellébeszél. Mit csináltak?
‒ Itt nem is gyakorlatoztunk már, sőt kivonulás sem volt mindig.
‒ És mit csináltak a kivonuláskor?
‒ Futballoztunk a sportpályán.

‒ Futballoztak. Mást nem.
Így mondta kijelentő módban, mint egy megállapítást.
‒ Nemcsak futballoztunk. Egyszer volt ugyan egy szemle is, valami vezérkari tiszt jött megszemlézni a zászlóaljat, s mi a Főtéren elvonultunk előtte díszlépésben.
‒ Egyébként csak futballoztak – állapította meg újból nyájas mosollyal.
Nagyon kellemes arcú, szimpatikus ember – gondoltam, s azon járt az eszem, hogy talán mégis eljutok reggel a Markó utcába. El is mosolyodtam erre a gondolatra.
‒ Hát idefigyeljen! – a hangja most tompán csattant. – Ne vigyorogjon, látom, nagyon jó kedve van. De figyelmeztetem, vannak eszközeink, hogy elvegyük a kedvét a vigyorgástól és hazudozástól! Nekem ne hazudozzon itt összevissza a futballról, meg a díszlépésről.
‒ Kérem, én az igazat mondtam.
‒ Ne hazudjon!
Erre nem feleltem. Bizonyítani itt nehéz. Ez nem törvényszék, itt elméletben sem egyenrangúak a felek. Hallgattam.
‒ Folytassa.
‒ November végén visszamentünk az Akadémiára és leszereltünk.
‒ Kik voltak magával?
‒ Sokan, vagy 400 ember a gazdászok közül.
‒ Ez itt a maga tolla?
‒ Igen.
‒ Fogja és írja fel erre a papírra a névsort – s azzal ő kiment.

Hozzáfogtam, írtam, közben az eszem máson járt. Mit akar ez ezzel? Az csak nem probléma, egy ilyen szervezetnek, hogy megnézze, kik voltak abban az évben hallgatók az óvári meg a soproni főiskolán?!

Cigarettát kértem. A két ember, aki bekísért, ott ült velem a szobában. Azt felelték, majd ha bejön az elvtárs, tőle kérjek engedélyt, hogy rágyújthassak. Telt az idő, s nagyon gyéren szaporodott a névsor. Egyre nehezebben ment. Végül abba is hagytam. Meddő vállalkozásnak tartottam, meg feleslegesnek is.

Aztán visszajött. Kérte a papírt, kevesellte. – Csak gondolkozzon tovább – s újra kiment. Nehezen aláizzadtam még pár nevet, de éppúgy nem vettem komolyan ezt, mint ő. Gondoltam, ez is a módszerhez tartozik, mint a fal felé fordítás. Sablon, amit alkalmazni kell. (Szerintem a módszert mindig az emberhez kell választani, ha célt akarunk elérni. Az egyenes, értelmes beszéddel ő is többre ment volna. Igaz, akkor nem érezte volna munkának. Az embereknek furcsák a munkáról a fogalmaik. A könnyedén megoldott nehéz feladatot nem becsülik munkának, csak ami hosszadalmas, nehéz és fáradságos. Ősi csökevény ez, mint a triptichon a falon.)

Most hamarabb jött vissza. Nem is törődött az írással. Folytatnom kellett. A finnországi kirándulásról már tisztább képe lehetett. Nyilván ezt jobban ismerte. Még kérdezett is, de nem barátságtalanul, inkább érdeklődve.

Őszintén elmondtam, amit tudtam: hogy untam a gazdászságot, mert orvosnak készültem, de erre nem futotta a tanítónői fizetésből meg az örökségből; hogy mennyire nem szerettük, sőt utáltuk a németeket.

Elmondtam neki Teleki és Kozma ténykedéseit, majd utána a tisztektől hallott véleményt, amelynek az volt a lényege, hogy propagandacélból felbecsülhetetlen e zászlóalj kiküldése, ha pedig az egész odavész, tiszta haszon, mert a 340 emberből legfeljebb 40-ért kár, a többi bűnöző vagy renitens elem.

Ezek érdekelték, de nem hivatalosan, inkább mert érdekesek lehettek a számára. Tovább folytattam az életem történetét. Hazajövet gyári munkásnak álltam, segédmunkásnak a MOM-ba. Aztán jött a háború, ostrom, felszabadulás, parasztpárt. Megnősültem. Részletesen kezdtem mesélni a feleségem dolgát, letartóztatás, vádirat, felmentés. Közben rabkórház, utána nyomorék gyerek. De ezt elintézte azzal, hogy ismeri. Látszott, hogy unja már az egészet. Újat nem mondhattam neki, hisz közben a kollégájával – egy fiatal, értelmiségi arcú férfival, aki ugyancsak tiszt lehetett, mert mikor a szobába lépett, ugyancsak bokáztak a bent lévők – hozatott egy dossziét, s azt lapozgatva suttogtak.

Még néhány kérdés hangzott el a rokonság felől, de ezek elég nyílt kérdések voltak, látszott rajtuk, hogy most ők is szeretnék tudni a választ, mert éppúgy nem tudják, mint én. Egyes rokonaim holléte után érdeklődtek. Ki tudja, élnek-e, halnak? Gyermekkorom óta nem is találkoztam velük. Jómódú vagy beérkezett rokonaim között mi a szegény rokon voltunk, s engem különben is mindig kalandornak tartottak, mert sohase vágytam nyugdíjas állásra, s állami ínségmunka-íróasztal helyett segédmunkásnak álltam. Különben is, ezek a kérdések is csak a rend kedvéért hangzottak el.

Takács Tibor: Besúgók a besúgásról. Ügynök-visszaemlékezések a Kádár-korszakból
L’Harmattan Kiadó, 2013

• Recenziónk: A besúgás nyelvéről