Király Levente: Égre írt könyv (részlet)

1 | Montanus

Vágd el a bika torkát!
Vérét szomjazza a föld,
szarva közt a Hold emelkedik,
bőrébe bújva örökkön élsz.

Rég álmodott már a felirattal. Álmában soha nem tudta kibetűzni, értelmetlen, csonka szavak hullámoztak a szentély falán. A vér megvadult folyóként dobálta ide-oda a szűk sikátorok közt. Rendszerint arra ébredt, hogy alámerül, kiáltana, de a meleg, sós ár az orrába, torkába ömlik. De most nem így történt: el tudta olvasni, sőt meg is értette a varázsigét, s felvillant előtte a folytatása is, amit csak keveseknek mutatnak meg a Rend vezetői. Ébredés után ezeket a szavakat hajkurászta emlékezetének végtelen mocsarában, lidércfényeik erre s arra, egyszerre száz irányba csalogatták, s ő addig kapkodott ide-oda, míg végül csupán három szó maradt meg teljes bizonyossággal. A tölgyfaasztalhoz sietett, s ásítozva, derekát ropogtatva elővett egy papirost, rávéste a szavakat, majd a fürdő felé indult, közben a három szó jelentésén morfondírozott. Aztán elhessegette őket, hiszen, immár teljesen magához térve az álomi kábulatból, újfent gyötörni kezdte a gondolat, amellyel éjszakánként is oly sokat küszködött, hogy alig bírt elaludni: a fia, az egy szem fia egyáltalán nem hasonlít rá.

Azzal már megbékélt, hogy rég elhunyt feleségének szemét, száját, önálló életet élő kezeit látja, s ő sehol nincs ebben a testben, ám azt egyre nehezebben tűrte, hogy Mikhael mindenben az ő ellentéte. Mintha az istenek szántszándékkal egy kifordított Montanust ejtettek volna a bölcsőbe – na de hol van már az a bölcső! Réges-rég elajándékozták egy rokonnak vagy szomszédnak, ahonnan tovább s továbbkerült, azóta már biztosan több tucat pólyás ringott a négy angyalfej oltalma alatt. Montanus szerette Mikhaelt, de nem úgy, mint első és egyetlen szülöttét, hanem mint egy árvát, akit egykor, megmagyarázhatatlan okból megszánt, s nevére véve örökbe fogadott. Pedig Mikhael egész biztosan az ő véréből való, hiszen szerették egymást Ariadnéval, nem hűtlenkedett egyikük sem. Komoly, szép pár voltak kezdettől fogva, annak ellenére, hogy atyáik parancsára ürítették ki Vénusz templomában az eskükelyhet. Mindent megtettek, hogy a másik kedvében járjanak, s mikor Mikhael megszületett, úgy örültek neki, mintha félisten költözött volna hajlékukba. De Gaius Julius Montanus már az első pillanatban észrevette, fiát egészen más anyagból gyúrták. A fül felső része, a szemöldök íve az orrtő felőli részen, a más színű, mégis ugyanúgy cirmos szem, a lábszárak, a körmök formája, az ellazult kézen a felfelé görbülő gyűrűsujj – egy alapos vizsgálat minden kétséget kizáróan megállapítaná, hogy Mikhael az apja fia, nem másé, ám tudvalevő, hogy az emberek, ha csak tehetik, könnyen alkotnak igaztalan véleményt. Montanusnak eszébe jutott, mennyire félt Mikhael születésekor. Minden férfi úgy tekint erre a véres rituáléra, mint valami távoli eseményre: az asszonyok dolga, minek vele foglalkozni, jobb kimaradni belőle.

Aki mégis tudott valamit erről a titokzatos eseményről, az úgy írta le, ahogy a történetírók a legkegyetlenebb csatákat. De ő biztos volt benne, hogy nem ez az igazság: félénken kérdezgetni kezdte Ariadnét. A nap szinte minden órájában nála termett, s megtudakolta: mit érez, milyen a hasa, mozog-e már benne a kisfiuk – érdekes módon mindketten biztosak voltak benne, hogy elsőszülöttjük fiú lesz. Örültek, aggódtak és sokat nevettek együtt azalatt a tíz holdhónap alatt.

Julius igyekezett titokban tartani lelkesedését, mert még inkább csodabogárnak nézték volna. Maga is érezte, mennyire megváltoztatja őt az eljövendő apaság, de ez egy cseppet sem zavarta. Úgy tűnt, mintha megint kisgyerek lenne, akire még annyi felfedezni való vár a világban. Ariadné pedig szinte nimfává változott: folyton nevetett és énekelt, soha egy pillanatra nem gyengült el, ahogy az másoknál gyakori, pedig Julius óvta volna még a széltől is. Két gyerek, mondogatták rájuk, mosolyogva.

Amikor elérkezett a szülés napja, a bábák elzavarták a közelben sompolygó férfit, aki nagyon szeretett volna minél inkább a közelben maradni. A messze földön ismert javasasszony pattogó hangon közölte vele, hogy ha még egyszer meglátja, ő szedi a batyuját, és akkor világra segítheti a saját kölykét ő maga. Amikor Ariadné felállt a téglákra, és hangosan jajgatni kezdett, Julius kezét a fülére tapasztotta, elbújt a rózsakert közepén, és remegve imádkozott.

„Kérlek téged, Juno, segítsd meg Ariadnét, add vissza őt nekem, a kisfiamat is épen, egészségben!”, s pompás áldozatot ígért az istennőnek. Hamar érte szalasztották az egyik szolgalányt, a bába szerint ilyen gyors szülést és ilyen egészséges gyermeket még nem látott a világ, ne sajnálja hát az áldozatra a pénzt. Montanus repesett az örömtől, és a negyedik napon, mikor már elmozdulhatott otthonról, saját maga ment a cælumi piacra a száz lúdért, s a Juno Moneta szentélynek ajánlotta fel mindet.

Miután Mikhael kinőtte bölcsőjét, s vígan szaladgált a többi hasonszőrű gyerekkel a függőkertek buja növényei és rémült madarai között, szinte mindenki biztosra vette, hogy lám, a nagy békében élő pár gyermekét mégiscsak egy nevető harmadik nemzette.

Tudták, miről sutyorognak a hátuk mögött, de csak legyintettek, nem törődtek vele. Julius egyetlen egyszer védte meg családja becsületét fegyverrel: egy tiszt a szüreti ünnepekkor, erősen felöntvén a garatra, túl hangosan, válogatott sértések kíséretében Ariadnét szajhának nevezte, így a párbajban Julius kénytelen volt lekaszabolni a kardját felemelni is alig képes, támolygó dákiai századost. A kellemetlen vérfürdő hasznosnak bizonyult: a pusmogás elült, s mivel a nevető harmadik szerepére – hiszen nem létezett – senki sem jelentkezett, az emberek szép lassan elismerték, mégiscsak van a fiúban valami az apjából, lám: mennyire hasonlít bennük ez vagy éppen az. Boldog, nyugodt évek következtek, mígnem a provinciát el nem érte az utóbbi évtizedek legpusztítóbb járványa, s Ariadné, bárhogyan is próbálták megmenteni, rövid, mégis pokoli szenvedés után meghalt. A gyász közel hozta őket, korábban elképzelhetetlen módon egymásra talált apa és fia. Szoros kötelék fonta össze őket, mely eltéphetetlennek tűnt – egészen mostanáig.

Nincs nap, szinte óra sem, hogy Juliusnak ne jutna eszébe a lázrózsás arcú, sebes ajkú, meggyötört Ariadné, amint emberfeletti küzdelmet vív a fájdalommal, de annyi ereje még van, hogy Mikhael haját cirógassa, remegő kézzel; de a kisfiún látszik, hogy fél. Alig egy napja, hogy Ariadné keze a lepedőt, vagy épp a hozzábújó Mikhael haját markolta, tépte, így, mikor anyja üvöltött a fájdalomtól, vele sikoltott a fia is. Lehetetlen volt szétfeszíteni Ariadné ujjait. Amikor magához tért, nem emlékezett semmire, a következő rohamig fájdalommal telt szeretettel nézett mindkettőjükre, s egyre csak simogatta, csitítgatta őket.

– Megvárlak benneteket az ősök birodalmában, ott újra együtt leszünk mi hárman, s még apám, anyám, az ő szüleik is, egészen vissza, az első emberpárig, majd meglátjátok! Lesz olyan mulatság, csak győzze lábatok a táncot, torkotok a bort, a karotok engem! – szólt, s legutoljára még súgott valamit Juliusnak. Alig lehetett érteni, a férfi nem is hallotta, inkább csak megérezte asszonyának végakaratát. Nem tudta volna szavakba önteni. Ha fia megkérdezte, azt mondta:

– Drága jó anyád búcsúzott, azt súgta, „nagyon szeretlek benneteket.”

– Mikhael ezt hitte is meg nem is. Tudta, apja nem hazudik, de érezte, a valóság árnyaltabb, több színnel van megfestve, s hogy atyja titkol előle valamit. De sosem mert rákérdezni az igazságra. Mégsem ez volt a fő oka, hogy végül lassan, de egyre inkább eltávolodtak egymástól. Nem ez okozta az ellentétet, hanem a madarak érkezése, és persze az ifjak szokásos lázadása, mely őt is elérte a megfelelő korban. Az atyák általában sután leplezett büszkeséggel somolyognak, ha fiuk olyasféle hibát követ el, mint ők egykoron, ám Julius nem, épp ellenkezőleg: minden alkalommal megrettent, ha fiának egy-egy hajmeresztő, életveszélyes vagy csak visszataszító kalandjára fény derült. Vigasztalhatatlan szomorúsággal vette tudomásul Mikhael viselt dolgait, és igyekezett mindet minél hamarabb elfeledni.

Állandó veszekedéseik fő oka, hogy Mikhael kihajtja lovaiból az utolsó csepp erőt is, a szolgák alig győzik visszahozni őket az életbe. Julius eleinte szép szóval kérlelte, aztán egyre mérgesebben, végül kiabált, fenyegetőzött, de hiába. Néhány napnyi visszafogott ügetés után előtört Mikhael démona, s minden addiginál pusztítóbb vágtába hajszolta szerencsétleneket. Ha apja büntetésül eltiltotta az istálló közeléből, szerzett lovakat máshonnan, s azokat aztán sokszor tényleg a teljes végkimerülésig hajszolta, és még csak megbánást sem mutatott. „Nem az én lovaim voltak, mit érdekelnek téged?” Juliusnak ez fájt a legjobban: a bűntudat teljes hiánya, és a vak kegyetlenség, amit általában a barbárok fejére szoktak olvasni a római polgárok. Pedig Mikhael áldott jó lovas volt mindig is! Gyerekkorában rajongtak érte az állatok. Ha közéjük szaladt, mind odanyargalt hozzá, ott tülekedtek körülötte. Nevetett, paskolta a nyakukat, az orrukat, megsimogatta az üstöküket, a nevén szólította mindet – persze a saját gyereknyelvén, a lovak mégis mind megértették, s hallgattak rá, mintha bölcs vezérük lenne. „Hová lett ez a kisfiú, mi történt vele? Hová tűntek a jó szokások, miért nőtt ki belőle hirtelen a rossz természet, mint zápor után a mérges gomba? Mit rontottam el?”, kesergett magában éjszakánként Julius, ha felébredt rossz álmából, vagy ha nyugtalanul forgolódott. Egyre mélyülő barázdákat szántott homlokába a keserűség, és sötét árnyak gyűltek köré, mikor mécsesét elfújva végighevert az egykorvolt kedvesének emlékét őrző hitvesi ágyon. Attól félt, hogy a sok tépelődés, a sok keserűség végül megbetegíti.

Király Levente: Égre írt könyv
L’Harmattan Kiadó, 2013

• Recenziónk: Titkok a birodalomban