F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby (részlet)

Posted on 2013. szeptember 20. péntek Szerző:

0


Fitzgerald_A-nagyGatsby-bor180Ifjabb éveimben, amikor még befolyásolhatóbb voltam, kaptam apámtól egy jó tanácsot, melyet azóta sem felejtettem el.

– Valahányszor úgy érzed, hogy kifogásod van valaki ellen – mondta –, mindig jusson eszedbe, hogy nem mindenkinek volt olyan kiváltságos helyzete az életben, mint neked.

Nem mondott ennél többet, de apámmal mi szavak nélkül is jól megértettük egymást, és én tudtam, hogy ezen valójában jóval többet értett annál, mint amit kimondott. Következésképp szokásommá vált, hogy tartózkodjam mindenféle vélemény­alkotástól, aminek köszönhetőleg sok csodabogár lelke nyílt már meg előttem, aminthogy jó néhány unalmas fráternek is áldozatául estem. Továbbá a hóbortosok is hamar megtalálják a magamfajtát, hogy aztán ráakaszkodjanak, engem meg az egyetemen azzal vádoltak, teljesen alaptalanul, hogy politikusi hajlamaim vannak, csupáncsak azért, mert mindenféle kótyagos, előttem ismeretlen alak megosztotta velem a világfájdalmát. Jóllehet többnyire nem kerestem a bizalmukat – sőt gyakran alvást színleltem, vagy más elfoglaltságot kerestem, esetleg elutasítóan léhán viselkedtem, ha a láthatáron felsejlettek a közelgő önfeltárulkozás félreismerhetetlen előjelei; ugyanis a fiatal emberek meghitt vallomásai, vagy legalábbis a szavak, melyekkel kifejezik magukat, rendszerint egymás utánzatai, és hemzsegnek a nyilvánvaló elhallgatásoktól. Az, hogy tartózkodom a véleményalkotástól, valójában a bizalom és a remény jele. Mind a mai napig félek, hogy elmulasztok valamit, ha netán egyszer megfeledkezem apám kissé fellengzős intelméről, amit magam is hajtogatok, nemkülönben fellengzősen, miszerint a tisztesség korántsem egyenlően oszlik meg az emberek közt.

Miután ekképp elhencegtem türelmes természetemmel, be kell vallanom, hogy mindazonáltal az én türelmemnek is van határa. Mindegy, hogy a meggyőződés kőszikláján alapszik-e valaki viselkedése, vagy csak süppedős ingoványon, egy bizonyos ponton túl már nem érdekelnek az alapok. Amikor tavaly ősszel visszatértem Keletről, úgy éreztem, hogy ha lehetne, egyenruhába öltöztetném a világot, és egyszer s mindenkorra erkölcsi vigyázzállást vezényelnék; elegem volt a botrányos kiruccanásokból, s nem akartam többé bekukkantani az emberszív titkaiba. Egyedül Gatsbyvel tettem kivételt, azzal az emberrel, akinek nevét ez a könyv viseli – s aki számomra a megtestesítője volt mindannak, amit szívből megvetek. Másrészt, amennyiben a személyiség nem más, mint meggyőző gesztusok szakadatlan sorozata, Gatsbyben kétségtelenül volt valami lenyűgöző, olyan kifinomult érzéke volt az élet ígéretei iránt, mintha csak édestestvére lenne azoknak a bonyolult szerkezeteknek, melyek tízezer mérföldekről is érzékelik a földrengések keltette rezgéseket. Ennek az érzékenységnek azonban semmi köze sem volt a léleknek ahhoz a puha képlékenységéhez, amit szemforgatón „alkotókészségnek” szokás nevezni – inkább valami adottság volt ez, páratlan tehetsége volt, hogy reméljen, mégpedig olyan romantikus hévvel, amihez foghatót soha, senki másnál nem tapasztaltam még, és valószínűleg többé nem is fogok. Nos, Gatsby végül is nem bukott el; én valójában a rajta élősködők, s az álmai nyomában kavargó por és szenny miatt veszítettem el az érdeklődésemet egy időre az emberek oly gyorsan múló bánata és illékony lelkesedése iránt.

A családom már három nemzedék óta él ebben a közép-nyugati városban s tagjai mindig is tehetős, köztiszteletben álló emberek voltak. A Carraway család némileg olyan, mint egy klán, s a családi hagyomány szerint a Buccleuch hercegektől származunk, habár a családnak azt az ágát, melyhez én is tartozom, tulajdonképpen a nagyapám testvére alapította, aki ötvenegyben jött ide, aztán a Polgárháború idején kiváltotta magát a katonai szolgálat alól, és vasáru-nagykereskedést nyitott, mely mindmáig fennáll, s melyet ma apám vezet.

Magam már nem ismertem ezt a bizonyos dédnagybátyámat, de állítólag őrá hasonlítok – főleg az apám irodájában függő, kissé suta portréja alapján. Egyetemre New Havenben jártam, és 1915-ben végeztem, pontosan negyedszázaddal apám után, majd nem sokkal később részt vettem abban a kései teuton népvándorlásban, mely utóbb a Nagy Háború néven vált ismertté. Annyira élveztem ezt a portyát, hogy teljesen felzaklatva érkeztem haza. A Közép-Nyugat immár nem a világ közepe volt a szememben, meleg és meghitt hely, mint azelőtt, hanem inkább a mindenség széle, kopott és rongyos – ezért elhatároztam, hogy elmegyek Keletre, és kitanulom a kötvényüzletet. Minden ismerősöm kötvényekkel foglalkozott, s úgy gondoltam, én is megélek majd ebből az üzletből. A nagynénéim és nagybátyáim olyan alaposan meghányták-vetették a tervet, mintha arról lett volna szó, hogy hová küldjenek középiskolába, mígnem végül gondterhelt ábrázattal és habozva, de kimondták, hogy „Nos … hadd menjen”. Apám vállalta, hogy egy évig fedezi a költségeimet, s így többszöri halasztás után, huszonkettő tavaszán ideköltöztem a keleti partra. Annak idején úgy gondoltam, hogy véglegesen.

Mindenekelőtt szállást kellett keresnem a városban, de mivel meleg évszakban jártunk, én még éppen csak hogy magam mögött hagytam a végtelen mezőket és a barátságos ligeteket, és amikor az irodában egy fiatal kolléga azzal fordult hozzám, hogy béreljünk ki közösen egy házat valamelyik elővárosban, nekem nagyon megtetszett az ötlet. Talált is egy házat, mégpedig egy eléggé viharvert, papírfalú bungalót, havi nyolcvanért, de aztán őt a cég az utolsó pillanatban áthelyezte Washingtonba, s én végül is egyedül költöztem ki a városból. Volt egy kutyám – pontosabban, csak néhány napig, amíg meg nem szökött tőlem –, továbbá volt egy öreg Dodge-om, és volt egy finn gazdasszonyom, aki megvetette az ágyamat, és elkészítette a reggelimet, miközben finn bölcsességeket motyogott magában a villanytűzhely fölött.

Eleinte kissé magányosnak éreztem magam, de aztán egy reggel megszólított az úton egy férfi, aki még nálam is újabb volt a környéken.

– Merre visz az út West Eggbe? – kérdezte tanácstalanul.

Én pedig megmondtam neki. Aztán ahogy tovább gyalogoltam az úton, már nem is éreztem magam olyan magányosnak. Egyszerre pionír lettem, régi telepes, szinte törzsökös lakos. Egyetlen elejtett szavával, szinte mellékesen, mintha rám ruházta volna a környék birtokjogát.

És akkor a verőfényes napsütésben, a fák dús lombkoronája alatt, mely éppen olyan volt, mint a filmekben, engem elfogott az az ismerős érzés, hogy a nyár beköszöntével, íme, újra kezdődik az élet.

Egyrészt rengeteget kellett olvasnom, másrészt viszont a zsenge, léleküdítő légből szinte áradt a bőséges, beszippantani való egészség. Összevásároltam tucatnyi vastag könyvet a bank- és hitelügyletekről, kötvényekről és részvényekről, melyek ott álltak a polcomon vörösbe kötve, gerincükön arany betűkkel, s olyanok voltak, mint a frissen vert pénz, miközben azzal kecsegtettek, hogy majd feltárják előttem mindama káprázatos titkokat, melyeket csak Midász, Morgan és Maecenas ismer. Szántszándékom volt, hogy ezeken kívül számos más könyvet is el fogok olvasni. Már az egyetemen is irodalmárkodtam – volt egy esztendő, amikor egyre-másra írtam a fellengzős, ám kissé közhelyes vezércikkeket a Yale News számára – és most úgy terveztem, hogy mindezt ismét részévé teszem az életemnek, és „általános műveltségre” teszek szert, vagyis a lehető legszűklátókörűbb specialistává képzem magam. Ez nem csupán epigramma – végtére is sokkal szerencsésebb dolog, ha az ember csak egy ablakból szemléli az életet.

A véletlennek köszönhetem, hogy a ház, melyet kibéreltem, éppen Észak-Amerika egyik legkülönösebb községében volt. A község azon a keskeny, zsivajgó szigeten feküdt, mely New Yorktól pontosan északi irányban terül el – és melyen egyéb természeti furcsaságok mellett, van két igen szokatlan alakú földtani képződmény is. Húsz mérföldnyire a várostól, két teljesen azonos formájú, s egymástól csupán egy kis öböllel elválasztott, hatalmas tojás nyúlik be a nyugati félteke legszelídebb sós vizű tavacskájába, a Long Island-i szoros nagy, hullámzó baromfiudvarába. Az alakjuk nem pontosan tojásdad – inkább olyan, mint a Kolumbusz anekdotájában szereplő tojásé, azaz kissé lapított azon a ponton, ahol találkoznak egymással – hasonlatosságuk mégis alighanem szüntelen álmélkodás forrása lehet a fölöttük elszálló sirályok számára. A szárny nélkül közlekedők számára viszont bizonyára ennél érdekesebb, hogy alakjukon és méretükön kívül minden más tekintetben mennyire különböznek egymástól.

Én West Eggben, azaz a Nyugati Tojáson laktam – mely tagadhatatlanul a kevésbé felkapott volt a két település közül, habár ez a címke aligha fejezi ki a két földnyúlvány bizarr ellentétességét, mely eleve semmi jót nem ígért. Az én kis házam a tojás csúcsán állt, csupán ötvenyardnyira a szoros partjától, s beszorítva két hatalmas épület közé, melyekért lakóik legalább tizenkét- vagy tizenötezer dollár bérleti díjat fizethettek a nyaralási idény tartamára. A tőlem jobbra álló egyenesen kolosszális volt – pontos mása egy normandiai Hôtel de Ville-nek, az egyik oldalán toronnyal, s még a gyér repkény ritkás szakálla sem tudta elfedni, hogy mennyire új a ház, előtte márvány úszómedence, körülötte legalább húszhektárnyi pázsit és kert. Ez a kastély volt a Gatsby-rezidencia. Pontosabban fogalmazva, mivel személyesen nem ismertem Mr. Gatsbyt, úgy kell mondanom, hogy egy kastély állt a szomszédomban, melynek a fent nevezett úr volt a lakója. Ehhez képest az én házam szinte rút kis pörsenés volt csak, és pörsenésnek is olyan kicsi csupán, hogy senki sem törődött vele, s nekem szabad kilátásom nyílt a vízre, továbbá egy kicsit átláttam a szomszéd pázsitjára is, s háborítatlanul élvezhettem a milliomosok megnyugtató közelségét – s mindezt csupán havi nyolcvan dollárért.

Szemközt, a sekély öböl túlsó partján, a felkapott East Egg, vagyis a Keleti Tojás hófehér palotái tündököltek, s a nyár története tulajdonképpen azon az estén kezdődik, amikor átautóztam az öböl túlpartjára Tom Buchananékhez vacsorára. Daisy másod-unokatestvérem volt, Tomot pedig még az egyetemről ismertem. És a háborúból hazajövet, náluk töltöttem két napot Chicagóban.

Daisy férje, számos egyéb sportteljesítménye mellett, annak idején a New Haven-i futballcsapat mindenkori legkiválóbb szélsői egyikének számított – szinte országos hírnévre tett szert, s az a fajta ember volt, aki már huszonegy éves korára olyan tökélyre fejlődik egy bizonyos, szűk területen, hogy ahhoz képest utóbb minden óhatatlanul csak csalódást hozhat. A családja mérhetetlenül gazdag volt – már az egyetemen is sokszor megrótták a költekezése miatt –, most viszont, hogy otthagyta Chicagót, és Keletre jött, már szinte lélegzetelállító dolgokat művelt; például lehozott magával Lake Forestből egy egész kis ménest lovaspólóra idomított pónilovakból. Nem volt könnyű beleélni magát az embernek abba, hogy egy nemzedéktársa olyan gazdag lehet, hogy ilyesmit megengedhessen magának.

Azt, hogy miért jöttek Keletre, nem tudom. Előzőleg Franciaországban töltöttek egy évet, minden különösebb cél nélkül, azután ide-oda vetődtek, s ezalatt mindenhol megfordultak, ahol a gazdag emberek összejönnek, és lovaspólót játszanak. Most azonban végleg letelepedtek, mondta Daisy a telefonba, de én nem hittem neki – nem láttam bele Daisy lelkébe, de az volt az érzésem, hogy Tomnak soha nem lesz nyugta, és örökké űzi majd a sóvárgás valamely hajdani s megismételhetetlen futballmérkőzés drámai izgalmai iránt.

Így esett, hogy egy meleg, szeles estén kocsiba ültem, és átmentem a Keleti Tojásra, hogy meglátogassak két régi jó barátot, akiket tulajdonképpen nem is nagyon ismertem. A házuk még annál is előkelőbb volt, mint amire számítottam. Könnyed, fehér kődíszekkel szegélyezett, vörös téglás kis kastély volt, György kori gyarmati stílusban. A gyep közvetlenül a vízparton kezdődött, s onnan iramodott fel a negyedmérföldnyire lévő bejáratig, közben napórákat, téglakerítéseket és pompás kerteket kerülgetve – majd a házhoz érve, színes levelű vadszőlőként a falra is felszökkent, mintegy a lendülettől hajtva. A ház homlokzatát franciaablakok sora törte meg, melyek most tárva-nyitva álltak a langymeleg, szeles délutánban, s aranyló fények tükröződtek bennük, Tom Buchanan pedig ott állt a verandán lovaglóöltözékben és széles terpeszben.

Tom eléggé megváltozott az egyetem óta. Keménykötésű, szalmaszőke, harmincas férfi volt, a szája erélyes, s a modora eléggé fölényes. Arcát két dölyfösen csillogó szeme uralta, miáltal azt a benyomást keltette, hogy folyton támadólag előrehajol kissé. Még lovaglóöltözéke szinte nőies eleganciája sem rejthette el, micsoda erő lakozik ebben a testben – lábikrája úgy kitöltötte rövid szárú, fényes csizmáját, hogy megfeszült benne a fűző, és amikor felemelte a karját, látszott, hogy a vállán duzzadó izomkötegek mozdulnak meg a vékony szövet alatt. Ez a test hatalmas erőkifejtésre volt képes – könyörtelen erő volt benne.

A beszédhangja, kissé fátyolos, rekedtes tenorja, szintén azt a benyomást erősítette, hogy indulatos, ingerlékeny ember. Volt a modorában valami atyáskodó fölény még olyankor is, ha általa kedvelt emberekkel beszélt – annak idején, New Havenben ezért sokan szívből utálták.

Mintha azt üzente volna: „Ne hidd, hogy véglegesen kialakult véleményem van ezekről a dolgokról – csak mert annyival erősebb és férfiasabb vagyok nálad.” Ugyanannak az öregdiák-klubnak voltunk a tagjai, és bár sohasem kerültünk közeli barátságba, mindig az volt a benyomásom, hogy kedvel engem, és mintha valami követelőző, dacos eltökéltséggel áhította volna, hogy én is kedveljem őt.

F. Scott Fitzgerald

F. Scott Fitzgerald

Néhány percig a napsütötte verandán beszélgettünk.

– Szép kis birtokom van, mint látod – mondta, miközben nyugtalanul jobbra-balra tekingetett.

Belém karolva a kert felé fordított, és széles kezével végig­mutatott a kilátáson, a félhektárnyi, süllyesztett olaszkert illa­tozó rózsatengerén, és a tömpe orrú motor­csónakon, mely a part előtt ringatózott a dagály hullámain.

– Azelőtt Demaine-é volt, az olajbáróé. – Hirtelen, de udva­riasan megint megfordított. – Menjünk be.

Egy magas mennyezetű folyosón át világos, rózsaszín terembe léptünk, amelynek mindkét végén franciaablakok nyíltak. Az ab­la­kok kitárva álltak, s a szinte a házba is benyúló fűszőnyeg harsogó zöldje szépen kiemelte csillogó fehérségüket. Könnyű szellő járta át a termet, zászlóként lengetve a halvány függönyöket, a helyiség egyik végén befelé, a másikon kifelé, hol az esküvői torták cukormázas cirádáival díszített mennyezet felé lebbentve összecsavarodott végüket, hol meg a borszínű szőnyeg fölé terítve hullámaikat, olyan futó árnyakat vetve rá, mint a szél a tenger habjaira.

Csak a szoba közepén álló hatalmas dívány volt mozdulatlan, melyen két fiatal nő ült, mintegy valamely lehorgonyzott léghajó kosarában. Mindketten fehérben voltak, s a ruhájuk úgy hullámzott és lebegett, mintha csak az imént fújta volna őket vissza a szél, miután körülrepülték a házat. Percekig állhattam ott, a függönyök csapkodását meg a falon függő kép pihegését hallgatva. Akkor egy csattanást hallottam. Tom Buchanan becsukta a hátsó ablakokat, a rabul ejtett szél egyszerre elcsitult a szobában, s a sok függöny, a szőnyeg meg a két fiatal nő lassan leereszkedett a padlóra.

Kettejük közül a fiatalabbik ismeretlen volt a számomra. Teljes hosszában elnyúlva hevert a dívány sarkában, teljesen mozdulatlanul, az állát kissé felemelve, mintha egyensúlyozna rajta valamit, ami azzal fenyeget, hogy lebillen. Ha észrevett is a szeme sarkából, ennek semmi jelét sem adta – olyannyira nem, hogy én meglepetésemben szinte úgy éreztem, a bocsánatát kellene kérnem, amiért a belépésemmel megzavartam.

Ellenben a másik fiatal nő, Daisy, megpróbált felkelni a díványról – igyekezetében aggodalmas arcot vágva, előrehajolt –, majd bájos kis kacajjal felnevetett, mire én is elnevettem magam, és tettem néhány lépést feléje.

– M-megbénultam az örömtől.

Megint felnevetett, mintha valami nagyon szellemeset mondott volna, aztán hosszan szorongatta a kezemet, közben mélyen a szemembe nézve s pillantásával azt érzékeltetve, hogy a világon senkivel nem kívánt volna annyira találkozni, mint éppen velem. Nagyon tudott nézni. Aztán mintegy csak mellékesen, súgva megjegyezte, hogy az egyensúlyozó lány vezetékneve Baker. (Többektől is hallottam, hogy Daisy csak azért suttog, hogy az emberek közelebb hajoljanak hozzá; ártalmatlan kajánkodás, s szinte megejtő.)

Mindenesetre Miss Baker ajka megrebbent, s alig észrevehetőn odabiccentett nekem, aztán gyorsan újra felszegte az állát – az a valami, amit egyensúlyoznia kellett, alighanem megingott, s ettől kissé megriadhatott. Az én számon pedig újból kis híján kicsúszott a bocsánatkérés. Mindig ámulattal adózom a maradéktalan önhittség megnyilvánulásainak.

Fordította: Bart István

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Európa Könyvkiadó, 2012