Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése (részlet)

Posted on 2013. szeptember 3. kedd Szerző:

0


Greenhalgh_IngridBergman-bor180| 3 |

Az Avenue Saint-Germainen található Art Deco kávéház egyik alumínium asztalánál ücsörgünk Irwinnal, nagy, füstös tükrök, kifényesített evőeszközök és ragyogó csillárok között.

Lehet, hogy a pékségek konganak az ürességtől és a sütemények kartonpapírból vannak, az étlapok kínálata fele annyi sincs, mint a háború előtt, az árak pedig a kétszeresükre nőttek, de az étel még mindig csodálatos. És nem ez az egyetlen dolog, ami mit sem változott.

A nehézségek ellenére a párizsi nők továbbra is kifogástalanul mutatnak. Majd’ minden percben feláll valamelyikük egyik vagy másik asztaltól, és elindul a kanyargós lépcső felé. Tudom, hogy a lépcső aljában egy illemhely található, rozoga zárral az ajtaján. Bent a levegő állott és bűzös, a csempén nyüzsögnek a szúnyogok. Vécécsésze nincs, csak egyetlen, foltokkal gazdagon tarkított lyuk a földön, két oldalán lécekből szögelt támasztékkal, ahol az ember megvetheti a lábát. S itt jön a lényeg: az elegancia és a báj, a kellem és a kifinomultság számtalan rétege alatt ott ez a sötét, bűzös lyuk, s mint mindenki más, ezek a nők is kénytelenek fölé guggolni, a sarkukon egyensúlyozni, fél kézzel felcsippenteni a szoknyájukat, a másikkal pedig valahogy megtörölni magukat.

Az igazán csodálatos dolog az, ahogyan mindezek után visszatérnek – kifogástalan tartással, kecsesen, szinte illatosan – az asztalukhoz. A pincérek tovább sürgölődnek, a kávéscsészék elegánsan ülnek az alátéteken, a pudlik a kint várakozó taxikban lihegnek, és egy szó sem hangzik el a történtekről.

Ez hát Párizs. A színek, a szagok és az anyagok úgy változnak körülöttem, akár az évszakok, s minden egyes dolog élesen elkülöníthető. Az ablakon túl a kék ég ad mindennek egységes hátteret.

A platánfák leveleinek vidám zöld színét különösen kedvesnek találom a napsütésben. Irwinnal az elmúlt este történteken mulatunk, amikor is két nő szabályosan összeverekedett rajta egy bárban. Igazi verekedés alakult ki, hajcibálással és macskakarmolásokkal.

Irwin, a vaskos és keménykötésű brooklyni zsidógyerek, akinek a mellkasa hordószerű, a haja pedig sűrű és göndör, író. A háború előtt sikereket ért el a történeteivel és a színdarabjaival, és most úgy véli, elég anyagot sikerült felhalmoznia egy regényhez. Azzal ugrat, hogy én is szerepelni fogok benne, és hogy felismerem majd magam, mert vagy egy kedélyes fotográfus leszek, aki a pálinkát whiskyvel öblíti le, vagy egy alulméretezett magyar legény, aki mindig egy üveg pezsgő és valaki más asszonyának a társaságában ugrik fel a vonatra.

Megpróbálom megütni, s néhány percig árnyékbokszot vívunk egymással, az állandó kuncsaftok nem kis bosszúságára, akik úgy néznek ránk, mintha teljesen megőrültünk volna.

Egyvalami azonban nagyot változott városszerte, és ez nem más, mint az italok ára. A pezsgő és a brandy üvegje 30 dollárba kerül. Whiskyt, gint szerezni nagyon nehéz, de a konyak poharanként tíz centért megéri, ráadásul fel lehet önteni Coca-Colával, hogy tovább tartson.

A lényeg az, hogy az ember jóban legyen a pultossal, és a keresztnevén szólítsa. Alain a kávégép mögött ácsorog, amely úgy csillog, akár egy mozdony kazánja. Az emelőkarok sziszegnek rajta, ahogy kiengedik a gőzt. Megkérem, hogy öntsön egy nyelet konyakot is a kávémba, hogy kicsit feldobja.

– Kérsz te is? – kérdezem Irwint.
– Nekem kicsit korai lenne.
Ekkor egy szörnyű gondolat villan fel a fejemben. Ez most jut először eszembe.

– Tudod, mi a helyzet? – fordulok Irwinhoz. – Csak most döbbentem rá, hogy nincs munkám.
– A béke nem hoz valami jó példányszámot. Ezt te is jól tudod.
– Harmincegy éves vagyok, és semmi kilátásom a jövőre nézve. Mihez fogok most kezdeni?
– Átnyergelhetnél a portréfotózásra, az esküvői képekre, nyithatnál egy bódét a Pont Neufön.
– Talán csináltatnom kellene néhány névjegykártyát: Robert Capa: háborús fotográfus – munkanélküli.

Közben rendelek még egy fél konyakot. Ebben a pillanatban egy dülledt szemű férfi rohan be a bárba, s hadarni kezd valamit franciául a sarokban, egy Napóleont és Charles de Gaulle-t ábrázoló karikatúra alatt ülő barátainak. A hír szélvészként söpör végig az asztalokon, mindenki talpra szökken. A katonák és a civilek egyaránt izgatottnak látszanak, a bárszékeken ülő lányok pedig kárálni kezdenek, akár a papagájok. Mindenki az ajtó elé indul, hátrahagyva maradék italát.

– Mi történt? – kérdi Irwin. Senki sem áll meg, hogy válaszoljon neki, túlságosan sietős a dolguk. A kávézó szinte teljesen kiürül, rajtunk kívül csak egy idősebb, borvirágos orrú francia férfi marad ülve, aki makacs érdektelenséggel olvassa tovább az újságját. Látja, hogy nem értjük a történteket, így beszélni kezd anélkül, hogy felnézne az újságjából.

– Valamilyen hollywoodi sztárok érkeznek, hogy szórakoztassák a csapatokat. – Lapoz egyet. – Megállnak Párizsban is.

– Kicsoda? – Arra gondolok, biztos Bob Hope és Jack Benny lesznek azok. Talán még Rita Hayworth? Most néz fel ránk először, láthatóan szkeptikusan, a cigarettája milliméterek híján az ujjára ég.

– Maguk ezt tényleg fontosnak találják? Irwin és én összenézünk. Igen, annak találjuk. A férfi fáradtan visszamerül a L’Humanité lapjai közé. Felhajtjuk az italunkat, annyi pénzt dobunk az asztalra, hogy a borravaló is kijöjjön belőle, és távozunk.

Visszapillantok az idős emberre, aki lapozás közben a fejét csóválja, s egy pillanatig függőlegesen tartja az újságot. Észreveszi, hogy maradt néhány borospohár az asztalokon, ezért előrehajol, és a maradékokat egymás után a saját poharába tölti, amíg az csordultig meg nem telik. Azt kívánom, bárcsak nálam lenne a fényképezőgépem, hogy megörökíthessem a mosolyt az arcán. A vén ördög! Elégedetten hátradől, belekortyol az italába, majd visszatér az újságjához, amelyet kiterít maga előtt az asztalon, akár egy abroszt.

*

Irwinnal egyenesen a Ritz felé indulunk. Úgy döntök, hogy nem megyek vissza a Contaxomért, mivel már így is túl sok fotós nyüzsög a hotel előtt az utcán. Az előcsarnokban tömeg és hőség fogad minket, valamint feszült várakozás. Ám közel egy órán keresztül nem történik semmi. Aztán amikor éppen mindenki idegessé és ingerültté kezd válni, a macskaköveken halk surrogással egy fekete limuzin érkezik a Place Vendôme-ra. Hirtelen nyüzsgés támad. Kinyílik az ajtó, és egy nő száll ki rajta. Mindenki furakodni kezd, hogy lássa. A hirtelen napsütésben fél kézzel a hajába túr, amely csillog, akár a gyémánt, majd kedvesen int az összegyűlteknek. Egy szempillantás alatt körbeveszik a fotósok és a rajongók, akik közül sokan órák óta várják, s mindannyian a nevét kántálják. A kezébe nyomnak egy-egy csokor orchideát és rózsaszín rózsát, de mindkettő olyan nagy, hogy kénytelen átadni őket a mögötte álló magas és komor, sötét öltönyös férfinak, aki rendezkedik az újságírók között és az egész menetet a hotel felé tereli.

Amikor a nő belép a forgóajtón, akkora a tülekedés, hogy attól lehet tartani, beragad. Az üvegtáblák néhány pillanatig tükrözik az arcát. Élénk, mosolyog, és láthatóan nem zavarja a nagy tülekedés. Átvitorlázik az előcsarnokon, ahol Irwinnal mi is lábujjhegyen állunk, hogy megpillanthassuk.

Egyszerűen gyönyörű, még annál is szebb, mint amit a vászon mutat. Úgy jár, mintha könnyű ellenszéllel vonulna szemben, arca kissé szórakozottnak tűnik. Van valami a testtartásában, az izmai feszülésében, ami szikrákat szór köré, s vidámságot, izgalmat ébreszt mindenkiben. A vakuk villogása közepette lépkedő asszony puszta elevenségétől az előcsarnokban mindenhol felszikrázik az elektromosság, ahol elhalad. Olyan, mintha fel lenne töltve árammal, s az az érzésem támad, hogy ha hozzáérne valaki, biztosan megrázná.

Tekintetem szabályosan rátapad. Szemem befogadja a látványát, képe az elmémbe rögzül. Hosszú, fehér kesztyű. Fekete, apró pettyes kendő. Jégkék szempár. Orcája üde, mintha épp a fürdőből lépett volna ki, bőre ragyogó a vakufényben.

Mozdulatait szűk szoknya szabályozza, így a léptei suttogásszerűek és szaporák. Cipősarka kopog a padlón. Ugyanakkor nincs semmi fontoskodás vagy látható sietség a járásában, csak egyfajta visszafogott elegancia, amihez képest minden, ami körülötte van, hivalkodónak látszik. Erőlködés nélkül suhan, s ha a szoknya nem fogná vissza a mozdulatait, talán el is szállna. Egész lénye makulátlan. Azok az erők, amelyek minket, többieket, lefelé húznak, őt felfelé hajtják. A tükrök, a lámpatestek, a szőnyegek csakis azon dolgoznak, hogy a haladását elősegíthessék. Akadály nélkül suhan át a tömegen.

Oldalba bököm Irwint.

– Apám… – mondja. Az a fajta varázslat árad belőle, amit nem is nagyon kell hangsúlyozni, mégis mindig észrevehető. A szépség birtokosaként képtelen csökkenteni annak hatását a környezetére. Az egyszerűen ragyog belőle, s bennünket elvakít a belső izzása. Átsiklik az újságírók egy csoportján, akik ösztönösen szétválnak, hogy utat adjanak neki. Mintha mágneses mező venné körül, amely egyszerre taszítja el tőle az embereket, és ugyanakkor vonzza is őket.

Az asszony, akit az összegyűltek csak a filmvászon óriásaként ismernek, közöttünk jár. Olyan, mintha már ismernénk. Beszélt már hozzánk, a szemünkbe nézett, feltárta előttünk félelmeit és vágyait, álmai és csalódásai tükröződnek az elménkben. S bár távoli és hűvösen ragyogó, akár a csillagok az égen, mintha felvillanó mosolyába egy kis szégyenlősség vegyülne.

A lift irányába suhan, amelynek ajtaját a remegő kezű liftes fiú nyitva tartja neki. A vakuk pukkanásai olyanok, mint megannyi pezsgősüveg dugója. Arca felveszi a ragyogásukat. Álomszerű suhanása a lift belsejéig tart. Azután becsukódik az ajtó, és ő eltűnik a szemünk elől.

Még mindig érzem a parfümje illatát, amely a nyomában lebeg és ott kísért közöttünk az előcsarnokban. Még hallom a cipősarka kopogását. A morajlás, amely az útján kísérte, zúgássá erősödik. Fizikai valója eltűnt, ő mégis jelen van közöttünk, mint egy hír a felkavarodott előcsarnokban, egy szellem a fényképen.

*

Szerzünk néhány fejléces papírt meg egy tollat a recepción, és buzgón elkezdünk körmölni egy asztalnál. Többször nekikezdünk és elrontjuk, több papírt is elpazarolunk, mert tökéletes munkára törekszünk. A levélnek szellemesnek és érdekesnek kell lennie, valamint merésznek és provokatívnak, különben el sem olvassa. Az a szándékunk, hogy a hozzáállásunk könnyednek tűnjön, de a sorok közötti üzenet legyen mégis nyomatékos.

– Rendben – mondja Irwin. – Olvassuk el még egyszer, utoljára!

Suttogva olvasom fel a leírtakat, hogy kettőnkön kívül más ne hallja.

 TÁRGY: Vacsora.
DÁTUM: 1945. június 6.
HELY: Párizs, Franciaország
CÍMZETT: Miss Ingrid Bergman

1. Egyesítettük erőinket. Robert Capa és Irwin Shaw áll szíves rendelkezésére.

2. A tervünk az volt, hogy jelen levél kíséretében küldünk Önnek egy csokor virágot, és vacsorázni hívjuk. A bankárainkkal folytatott egyeztetés azonban felfedte azt a sajnálatos tényt, hogy vagy a vacsorát, vagy a virágot tudjuk kifizetni, de a kettőt egyszerre nem. A verseny szoros volt, de a vacsora orrhosszal nyert.

3. Az ízlésünk pezsgőt diktálna, a költségvetésünk viszont sört. Sármunk készletei kimeríthetetlenek.

4. Nem izzadunk, és állva alszunk. 18:15-kor felcsöngetünk Önért.

Feladók: a szerelem és a háború két veteránja

Adunk egy dollárt a londinernek, hogy a levelet csúsztassa be a nő ajtaja alatt. Kevéssel negyed hét után egy második egydolláros bankót adok, ezúttal a recepciósnak, és feltelefonálok a szobájába.

A legnagyobb megdöbbenésemre felveszi a telefont. A fejbőröm mintha hirtelen megfagyna, a gyomrom szaltót vet. Látom az arcom a szemben lévő tükörben. A tekintetem a távolba mered. Svéd akcentusa meglep. A telefonban sokkal hangsúlyosabb, mint a filmjeiben, ahol, gondolom, elnyomja. A hangja is rekedtesebb; rekedtes és finom, olyan, mint amikor bársonyon simít végig az ember a kézfejével.

Irwin türelmetlenkedik.

– Na, mit mondott?

– Azt hiszem, megpillantottam a paradicsomot.

– Azt akarod kinyögni, hogy igent mondott?

– Sosem hallott még rólunk – ugratom –, de éhes. – Szélesre tárom a karom, s egyben a mosolyom is. Úgy ujjongunk, mint a cowboyok a filmeken, miután lasszóval elkaptak egy bikát. Az előcsarnok túloldalán, a pultban a recepciós mély megvetéssel pillant ránk az orrára csíptetett szemüvege fölött. A téren a boltok tele vannak ékszerekkel és parfümökkel. A levegő langyos és könnyű. Egy autó ajtaja becsapódik, s egy pillanatra összerezzenek. Egy galamb nagy robajjal a tető felé indul.

Visszarohanunk a Lancasterbe, hogy megmosakodjunk és megborotválkozzunk. Lesimítom a szemöldökömet, hátrafésülöm a hajam, magamra öltöm a kedvenc fehér ingem és sötét nyakkendőm. A mai pont egyike a jóképű napjaimnak, határozom el. Az áztatás a fürdőkádban, a korty konyak a reggeli kávémban, a jelenés a Ritzben. Minden egybevág, összevegyül, mint egy álom hozzávalói. Irwin az ágyon ül és éppen a végére ér az összes pénzünk összeszámolásának. Minden bankjegyet és érmét a pénztárcájába töm.

– Elég pénzünk van egy jó estére – mondja –, és ennyi.
– Hogyan szólítsuk? Ingridnek?
– Túlságosan bizalmaskodó.
– Bergman kisasszony?
– Túlságosan karót nyelt.
– Mademoiselle?
– Férjnél van, nem?
– Tényleg? Az étterem zajos és zsúfolt. Az órámra pillantok. Irwin egyfolytában az ajtót nézi. Már kilenc is elmúlt, de se híre, se hamva. A főpincér közeledik. Irwin felkapja a kezét és azt mutatja, még öt perc.

Nyilvánvaló, hogy sokáig már nem tarthatjuk fenn az asztalunkat.

– Gondolod, hogy eljön? – kérdezi.

Éppen amikor feladnánk, Ingrid megérkezik. Zöld selyemruhát visel, a szája cseresznyepirosra rúzsozva, hajában egy szál gardénia, cseppnyi egzotikum.

Nehéz elhinni, hogy valóban itt van. Mindenki döbbenten bámul. Minden beszélgetés elhal az étteremben, ahogy Ingrid Bergman, a mozisztár egyenes tartással, céltudatosan az asztalunkhoz vonul. A csend köre nyílik ki körülöttünk, az emberek mutogatnak, a pincérek egymással sutyorognak. Kezet fogunk. Az érintése kissé jeges. A tenyere nagyobb, mint képzeltem, az ujjai hosszúkásak, szorítása meglepően erős. A megszólítással kapcsolatos problémánk gyorsan megoldódik, amikor egyszerűen Ingridként mutatkozik be. Tehát Ingrid, rendben. Tetszik a név íze a számban. Elnézést kér, amiért késett.

– Mi türelmesek vagyunk – felelem.

– Remek! – válaszolja. – Akkor legközelebb nem fogok rohanni. Magával ragadó mosolya félúton van a pajkosság és az egyszerű jóság között.

Megtaláljuk a jobbik modorunkat, és versengünk, hogy melyikünk álljon a széke mögé.

Kissé óvatosan ül le, mintha egyensúlyozna valamit a feje tetején.

– Tehát tetszett önnek a levelünk?

– Megnevettetet – feleli. – Egyébként bármikor szívesebben eszem, mint hogy egy vázát bámuljak. Mindketten előrehajolunk.

Ő hátradől.
– Éhes?
– Majd’ éhen halok! – bólint, és tanulmányozni kezdi az étlapot.
Én is elkezdem nézegetni a kínálatot, de nem fog meg semmi.
Hirtelen úgy érzem, nincs semmi étvágyam.
– Remélem, van elég pénzük! – mondja anélkül, hogy felpillantana az étlapból. – Hozzászoktam a jó kiszolgáláshoz.

Cigarettával kínálom, de elutasítja.

– Biztosan nagyon unja már, hogy a férfiak folyton hívogatják – szólal meg Irwin.
– Ritkán történik ilyen.
– Ezt úgysem hiszem el!
Leteszi az étlapot.
– Szerintem félnek tőlem.
Némi gőgösséget vártam volna tőle, és talán ez az, amit ő is mutatni próbál, de ehelyett játékosságot látok, szeméből visszafojthatatlan vidámság sugárzik – öntápláló fény, mint a foszforé. Feltűnik, hogy sosem hagyja abba a mosolygást. A pezsgő pillanatokon belül megérkezik. A poharakat a főpincér tölti meg, aki egyszeriben alázatossá és végtelenül figyelmessé válik. Vicces látni, ahogy a mogorvasága szolgálatkészséggé változik, miközben Ingrid körül tüsténkedik: figyelmesen az ölébe teríti a szalvétáját, megigazít egy kanalat.

– Úgy emlékszem, azt írták, a költségvetésük sört diktál – jegyzi meg.

– Kóstolta már a sört?

Kezét összekulcsolja az asztal fölött. Megérinti a poharát, de nem emeli fel. A feje búbján az elképzelt tárgy még nem csusszant le.

Körülöttünk az emberek tovább bámulnak. Biztosan szórakoztató lehet látni az ő hűvösségét és a mi buzgóságunkat.

– Máshogy fest, mint a fényképeken.
– A hajam miatt?
– Inkább azért, mert most színesben látjuk.

Ingrid összevonja a szemöldökét, ezzel jelzi, hogy egy kicsit túl erősen próbálkozunk. A főpincér visszavonul, Ingrid pedig felemeli a poharát. Tökéletesen átlátja a helyzetet. Felvonja a szemöldökét és maga elé mosolyog. Úgy gondolom, tetszik neki a figyelem, és az is, hogy két felnőtt ember bohócot csinál magából az igyekezettől, hogy őt szórakoztassa.

Koccintunk, majd iszunk. Iszogatás közben elkezd biztatóbban reagálni a történeteinkre. Tudom, hogy ha megfelelő ponton találjuk el velük, nevetni fog. Mesélek neki arról, amikor a senki földjén találtam magam, s a nácik az egyenruhám miatt lőttek rám az egyik oldalról, az amerikaiak pedig az akcentusom és a német fényképezőgépeim miatt a másikról.

– Milyen szerencse, hogy mindkét tábor rosszul célzott! – jegyzi meg. Kiveszi a gardéniát a hajából, és az asztalra teszi. A tompa fényben a virág zöldesen ragyog, mintha az óceán fenekén heverne.

– Hol tanult meg angolul?
– Beszélgettem, úgy ragadt rám – válaszolom. Ellenállok az ösztönnek, hogy felkapjam a gardéniát, és játsszak vele.
– Hány nyelven beszél?
– Öt.
– És hogyan álmodik? – Úgy csinálok, mintha éppen fényképeznék.
– Képekben.
– Meg ne kérdezze, milyen képekben! – tanácsolja Irwin.
– Emlékszik az állóképekre, amelyeket az Akiért a harang szól-ban használtak Spanyolországról?
– Azokat maga csinálta?

Egy pillanatig eltöprengek, hogy ő vajon még mindig svédül gondolkodik-e, s ha igen, akkor máshogyan gondolkodik-e ettől, és nekem tetszenének-e a gondolatai, vagy sem. Ezúttal, amikor cigarettával kínálom, nem utasítja vissza.

– Nagy bátorságra vall elvállalni egy ilyen turnét, és egy halom szexre éhes baka előtt fellépni – vélekedik Irwin.

– A fellépés után néhányukkal együtt vacsorázom.

– Úgy érti, a parancsnokokkal?

– Nem, a sorkatonákkal.

– Most is ezt teszi? – provokálja Irwin. Ha Ingrid meg is sértődik ezen az utolsó megjegyzésen, nem mutatja. Késztetést érzek, hogy az asztal alatt bokán rúgjam a cimborámat, de végül beérem egy jelentőségteljes pillantással.

– Megmutatják nekem a feleségük, a szerelmük fényképét.
– Gyakran csinál ilyet?
– Amikor hazamegyek, felhívom a családjukat.
– Felhívja őket? Tényleg?
– Tényleg. – Felkapja a gardéniát az asztalról, és visszatűzi a hajába.

– Ha megadom a számom, engem is fel fog hívni? – kérdezem. Felnevet, s közben megbillen a feje. A tárgy, amit odaképzeltem, végre lecsúszik.

Elindulunk egy éjszakai mulató felé a Montmartre-ra. Egy kis zenekar az I Can’t Get Started című számot játssza éppen. Irwin elkapja Ingrid karját, övé az első tánc.

Nézem, ahogy ők ketten ide-oda suhannak az árnyak között, s hihetetlen kecsességgel lépkednek, hajlonganak. Amikor a zene ritmusa szaporábbra vált, Irwin magabiztosan pörgetni kezdi a táncparketten. Olyan finoman tartja a derekát, mintha az egy törékeny váza volna. Jól mutatnak együtt, és Ingrid láthatóan jól érzi magát.

Közbelépek. Irwin nem szívesen áll félre, motyog is magában valamit. Még az is lehet, hogy szitkozódik. Ingrid arca ragyog a bár fényében tánc közben. Igazából folyamatosan árad belőle valamiféle ragyogás. Olyan, mintha belülről fénylene és beragyogná maga körül a székeket és asztalokat, fényt vetne a zenekarra meg a teremben táncoló párokra is. Kibújik a cipőjéből, és átveti a vállam felett, a sarkuk karcolja a hátamat.

Chris Greenhalgh

Chris Greenhalgh

Megemlítem, hogy esetleg összetaposom a lábát.

– Nem bánja, hogy magasabb vagyok?

– A következő mondata pedig majd az lesz, hogy többet keres nálam.

– Egy eszes nő ilyet sosem mondana.

Feltűnik, hogy amikor mosolyog, gödröcske jelenik meg a szája két oldalán, kis völgyecske az arcizmai között. A gyűrűsujjára mutatok.

– Férjnél van.

Bólint.

– Igen, a férjem fogorvos. Közelebb hajolok, hogy halljon a hangos zene közepette.

– Ez biztosan igaz.

– Micsoda?

– Remek a fogsora.

Szája ellenállhatatlan, széles mosolyra húzódik.

Tovább táncolunk, majd magam is meglepődöm, amikor közlöm vele, hogy gyönyörű. Kiabálnom kell, hogy túlharsogjam a zenét és a többi vendég beszélgetésének zaját.

– Milyen érzés ilyen csodaszépnek lenni?

– Hagyja abba!

– Milyen minden reggel felkelni, belenézni a tükörbe, és látni, hogy mennyire gyönyörű?

– Stockholmban mindenki úgy néz ki, mint én.

– Jártam Stockholmban – felelem. – Senki sem nézett ki úgy, mint maga.

A mulatóban egyre sűrűbb a levegő. A zenekar rázendít a Sunny Side of the Streetre, majd eljátszik néhány gyorsabb ritmusú, trombitás dalt. Ingrid forog, tökéletes összhangban a zenével. A tánc zsigeri öröme boldoggá teszi, a teste ritmusra mozog.

– Nagyon jól táncol! – állapítom meg.

– A férjem tanította.

– Máris gyűlölöm őt…

Nem válaszol, csak táncol tovább, kissé szórakozottan, mint aki transzban van.

Ránézek. A háború minden szörnyűsége és atrocitása, erőszakossága és igazságtalansága után hihetetlen érzés látni ennek az asszonynak a szépségét, a mosolyát, az ajka csillogását, a zene ütemére mozduló lábát. Jó érzés nevetni, s ezúttal nem félelemből vagy önvédelemből, hanem pusztán azért, mert valami vicceset látok. Megszomjazunk, így csatlakozunk az asztalnál Irwinhoz egy italra.

Ő nem vesztegeti az idejét, rögtön megkérdezi:

– A Bergman a férje neve? Nem válaszol azonnal, hagyja, hogy a pohara alján kocogó jég megcsiklandozza az ajkát. Amikor leteszi a poharat, a jégkockák úgy csörögnek, mint a dobókockák.

– Az ő neve Lindström.

– Ön nem úgy néz ki, mint egy Lindström.

– Nem is érzem magam annak. – Oldalra pillant, tekintete végigfut a táncparketten suhanó párok sötét tengerén. Aztán hozzám fordul, és túlkiabálja a zenét.

– És mi a helyzet a Capával? Tényleg magyar név?

– Amikor az embert deportálják egy néven – felelem –, másikkal tér vissza.

Ingrid felnevet. A nevetésében, és abban, ahogy a fejét oldalra billenti, van valami kihívó.

– Miért Capa?

– A barátnőm találta ki.

– A barátnője? Ő is fogorvos? A füléhez hajolok, úgy válaszolok. Előrébb hajol, hogy jobban halljon. A szám egy pillanatra a hajához ér.

– Egyik magazin sem akarta megvenni a képeimet, így támadt egy ötlete, és elhíresztelte, hogy a képeket egy Robert Capa nevű fotós csinálta, aki híres az Államokban. A szerkesztők azonnal ráharaptak az anyagra. – Széttárom a tenyerem, mintha titkot fednék fel.

Érdeklődve figyel, a szája széles mosolyra húzódik.

– És hol van ma este ez a barátnője? Hallom a nevetését. Nagyon nem illik ahhoz, amit mondani fogok, de kimondom:

– Madrid közelében eltaposta egy tank.

Ingrid visszahőköl, mintha forró csőhöz ért volna hozzá.

– Nagyon sajnálom.

Egy pincér lép hozzánk, s kérdő pillantással először rám néz, majd az üres poharainkra.

– Hadd rendeljek még egy kört! – mondom.

– Nem, ezt most én állom – feleli. Eltökélten veszi elő a pénztárcáját, és ragaszkodik ahhoz, hogy ő fog fizetni, és nem lehet róla lebeszélni.

Fordította: Fehér Fatime

Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése
Pioneer Books, 2012