Egy nemzetvédő könyvről | Kádár Gábor, Vági Zoltán: A végső döntés

Cserhalmi Imre

Nem tudom szerepelt-e valaha is tankönyvben Petőfi Sándornak ez a mondata: „…miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket itt üldözni minálunk?” Vagy Vörösmarty Mihályé: „Az egyenlőség és testvériség áldásai csak egy népet hagytak észrevétlenül: a szenvedéseiben örök zsidót.”

Mindkét mondat keserűségből született, mert 1848-ban – idézem e könyvből – „A március 15-ét követő másfél hónapban több mint harminc városban törtek ki kisebb-nagyobb antiszemita zavargások (…) A pogromokban több tízezren vettek részt (…) az országgyűlés hangos volt a zsidóellenes uszítástól (…) Április 19-én, Pesten, az egy hónappal korábbi forradalom helyszínén, a Múzeum téren a szónokok már… a betelepült zsidók kiűzéséről tartottak beszédeket,… zsidó üzleteket és lakásokat fosztottak ki. Sok embert az utcán vertek össze (…) Kossuth azt javasolta, ha kell, ágyúval lőjenek bele az antiszemita csőcselékbe. Minisztertársai leszavazták”.

Ez a könyv a történettudomány eszközeivel és hitelességével azt mutatja föl, hogy a magyarországi holokauszt egyik döntő tényezője egy igen „virulens történeti hagyomány volt, melyről a hazai közgondolkodás fájdalmasan nem akar tudomást venni.”

A könyvből vett idézetekkel érzékeltetem, miről is van szó.

„Ha a magyar múltat vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk csupán a ’befogadó nemzet’ ránk nézve hízelgő tradícióját hangoztatni… Gyakran és szívesen emlegetjük Szent István királyunk intelmeit… Ugyanakkor kevésbé része a történeti emlékezetnek egy másik, szintén létező hagyomány, amely az izmaeliták (azaz: muzulmánok) és izraeliták évszázados diszkriminációján és a zsidók Anjou Nagy Lajos által elrendelt kiűzésén át vezet a protestánsüldözésekig, majd a 15–17. századi antiszemita pogromokig, zsidó- és cigányellenes vérvádakig, kannibalizmusperekig.”

Az etnikai kisebbségekhez való magyar viszonyt, a teljes kompromisszum képtelenséget jól mutatja, hogy a gyalázatos trianoni békediktátum előtti évtizedekben „az egységes magyar politikai nemzet ideája nevében elutasítottunk minden érdemi autonómiatörekvést”. (Mennyire bánt ez bennünket – joggal! – más országok mai gyakorlatában…) Pedig „1880-ban az ország 13,72 millió lakosának kevesebb mint fele (6,4 millió) vallotta magát magyar anyanyelvűnek, miközben 1,9 millió némettel, szinte ugyanannyi szlovákkal és 2,4 millió románnal éltek egy államban – nem is beszélve a további 1,2 millió szerbről, horvátról, ruszinról, szlovénról és bunyevácról. Erre a nem magyar többségre – az egységes és oszthatatlan nemzeti állam elve alapján – magyar állami szervezetet erőltettek, a nem magyar népek oktatási, közigazgatási nyelvhasználatát is ellenezték.” (Ezt sem kedveljük más országok gyakorlatában, ugyancsak joggal egyébként.)

Az etnikai tisztogatás eszméje lényegében sohasem tűnt el teljesen a magyar közéletből, a Horthy-korszakban már „létrejött az egységes magyar ’faj’ létét és felsőbbrendűségét igazoló áltudományos eszme, a turánizmus.” Amikor – 1920-tól – megkezdődött a zsidókat kiszorító törvénykezés a hírhedt numerus claususokkal, már rendszeresek voltak az egyetemi zsidóverések, pedig még híre-hamva se volt a második világháborúnak. Jogos büszkeséggel emlegetjük a magyar Nobel-díjasokat, akiknek a többsége zsidó volt, de akik már a 20-as 30-as években kényszerültek elkerülni Magyarországot.

E könyv szerzői arra a következtetésre jutnak – és ezt dokumentálják gazdagon –, hogy a magyarországi holokausztnak egyik tényezője, természetesen, a német megszállás, a személyesen Eichmann által képviselt német-náci igény volt, a másik tényezője azonban az a tény, hogy Magyarországon addigra a közélet már „megérett” a zsidók kiirtásának gondolatára és gyakorlatára. Jellemző, hogy Teleki Pál, magyar miniszterelnök és Hitler találkozóján, 1940-ben nem is Hitler, hanem Teleki hozta szóba ezt a „feladatot”. Jellemző, hogy Sztójay Döme miniszterelnök is a zsidók kitelepítését tervezte, tudván, hogy ez egyben a kivégzésüket is jelenti, és „1944 tavaszára a magyar politikai elit nagy része radikális zsidóellenes álláspontot foglalt el”.

Az évtizedeken át folyt uszítás következményeként: „A közigazgatásban az országszerte elterjedt bürokratikus és törvénytelen antiszemitizmus hatása 1944-ben érett be. Tagjai már hozzászoktak az antiszemita hivatali rutinhoz, 1938 után pedig a zsidóellenes fellépés napi munkájuk egyre fontosabb részévé vált.”

A szerzők figyelemreméltó állítása, hogy „a magyar politika legszélsőségesebbjei, a lecsúszott egzisztenciákat, bűnözőket és fantasztákat felsorakoztató nyilasok sokszor szabadjára engedett gyilkos indulataik ellenére a zsidókérdés végleges megoldása terén kevésbé lelkesen kollaboráltak a nácikkal, mint a Horthy-rendszer elitjéhez tartozó, zömmel konzervatív úriemberekből álló Sztójay-kormány.”

Egyetlen európai országban sem ment olyan simán, gyorsan ás „alaposan” a zsidók elhurcolása, mint Magyarországon – a finnek és a dánok például eredményesen szálltak szembe Berlinnel, amelynek igenis lehetett nemet mondani. A „páratlanul hatékony német–magyar kooperáció következtében” május 15. és július 9. közt csaknem 440 ezer zsidót deportáltak Magyarországról.

Tragikomikus az önfelmentő szándék, amely „előszeretettel tolja a nyilasokra a holokausztért viselt magyar felelősséget, mondván, a bűnöket mindössze néhány fanatikus elmebeteg követte el.”

Eichmann a börtönben írt memoárjában rajongva méltatta a magyarokat, akik „különös lelkesedést tanúsítottak”. A deportálásokban közreműködött e könyv szerint „mintegy 40 000 rendőr,… nagyjából 20 000 csendőr. Őket segítették a polgármesteri és alispáni hivatalok… szolgabírók, jegyzők, tiszti orvosok, gépírónők, bábaasszonyok, ápolók, vasutasok és postások tízezrei. A mintegy 200 000 fős apparátus fuldokolt a túlterheléstől. Ezért számos civil kisegítőt ( tanárokat, leventéket, vitézeket) is bevontak a munkába”. Történt mindez annak ellenére, hogy már XII. Pius pápa és az amerikai elnök, Roosevelt is kérte a deportálások leállítását. És ne felejtsük: mindehhez az Eichmann-féle német kommandónak mindössze 200 tagja volt, azon belül a tisztek és tiszthelyettesek száma körülbelül húszra tehető. Nem volt itt többre szükség…

Félreértés ne essék: ez nem valami zsidóvédő könyv. Ez nemzetvédő könyv! Mert ösztönözheti és segítheti a folyton elmulasztott, de valóban nemzeti érdekű feladatot: szembenézni őszintén, bátran a nemzeti múlttal. Ez a történettudomány – és persze a történelemoktatás – valódi nemzetpolitikai feladata, ami a 21. században már végképp megspórolhatatlannak látszik.

Nem tudom elkerülni, hogy kissé riportosra ne vegyem e recenziót végét. Kellemes nyári este egy vidéki étterem teraszán, ahol néhány vendég azért mérgelődik, mert az egyik üzletben az idegen nyelvet egyáltalán nem beszélő és értő eladó szégyenben maradt. Egyszer csak egy negyven körüli, tagbaszakadt, színjózan férfi kikel magából: „Tanuljanak meg ők magyarul, ha ide jönnek. A magyar az egy felsőbbrendű fajta, ezt tessék tudomásul venni.”

Szóval, akad itt még tennivaló. Még akkor is, ha igaz, amit e könyv szerzői rezignált bölcsességgel megjegyeznek: „A logika szabályai azonban nem kezdhetik ki a vakhitet.”

Kádár Gábor, Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau 1944
Jaffa Kiadó, 2013

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

1944. május közepétől szűk két hónap leforgása alatt a magyar csendőrök, rendőrök és hivatalnokok hatékony közreműködésével több mint 430 ezer, zsidónak minősített magyar állampolgárt deportáltak. Túlnyomó többségüket Auschwitz-Birkenauba vitték és megölték. Vajon az események milyen láncolata vezetett ehhez a holokauszt történetében is példátlan méretű és gyorsaságú akcióhoz? Hol határoztak a magyarországi „végső megoldásról”? Berlinben vagy Budapesten? Kik, mikor és milyen körülmények között hoztak végső döntést a magyar zsidók deportálásáról?

 Kádár Gábor és Vági Zoltán az etnikai tisztogatásokat és népirtásokat, valamint a világháborús német és magyar döntéshozatali mechanizmust elemezve keres válaszokat a kérdésekre. Úgy vélik, hogy a tragédia hátterében két erő, két szándék találkozása állt. Az egyik a német népirtási program volt, amelynek gyökerei Hitler és a nácik radikális antiszemitizmusában, fajhigiéniai és etnopolitikai elképzeléseiben lelhetők fel. A másik pedig az a mára szinte elfelejtett magyar történeti attitűd, amely évszázadok óta az „idegennek” tekintett népcsoportok beolvasztására, kiszorítására és elűzésére törekedett, és amely rabul ejtette a hazai fajvédők és a politikai elit gondolkodását. A történészpáros szerint 1944-ben e két törekvést leginkább megszemélyesítő szereplők, a német Adolf Eichmann és a magyar Endre László végzetes találkozása radikalizálta tovább azt a folyamatot, amely az európai zsidóüldözés egyik leggyilkosabb döntéséhez vezetett.

Kádár Gábor, Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau 1944
Jaffa Kiadó, 2013
279 oldal
ISBN 978 615 523 5573