Ahogy a tanár úr képzeli | Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése

Posted on 2013. szeptember 3. kedd Szerző:

0


Gulya IstvánGreenhalgh_IngridBergman-bor180

Robert Capát és Ingrid Bergmant mindenki ismeri. Találkozásuk valószínűtlennek tűnt, mint „egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon” – mégis megesett, s bár ma már korántsem titkosak a történtek, viszonyukról kevesen tudnak. Az Ingrid Bergman megkísértése című fikciós regényből nyomon követhetjük fél évszázaddal ezelőtti szerelmüket. Legalábbis annak Chris Greenhalgh szerinti variációját.

Valószínűleg emberfaji eredetű leküzdhetetlen kíváncsiságunk, amely nem csupán túlélésünket idézte elő, hanem a Föld uralmunk alá hajtását. Emberek vagyunk, tehát kíváncsiak. Ennek elkorcsosult mai tükröződése a közszereplők, különösen a (bulvár-) sajtó által napi szerepbe kényszerült, illetve az önként támadt szereplési vágytól hajtott és odaengedett hírességek, ismertségek, sztárok és celebek (magán)életében történő vájkálás. Nagyjából olyan mód, amit az amerikai krimisorozatokban láthatunk: a ház elé kitett kukákban szabad a matatás, ehhez a guberáláshoz nem szükséges bírói engedély.

Chris Greenhalgh az Ingrid Bergman megkísértése című regényével az intimitások iránti érdeklődésünket igyekszik kielégíteni. Hibái ellenére korántsem olyan nívótlanul, mint ahogyan a szenzációhajhász médiumok teszik. Minőségi lektűrrel van dolgunk.

A Fehér Fatime fordításában tavaly megjelent könyv a svéd születésű színésznő, Ingrid Bergman és a legendás, magyar származású dokumentarista fotós-haditudósító, Robert Capa liezonját meséli el. Nyilván sokakat érdekel a két híresség viszonya. Hiszen „Svédország fényes ajándéka” – ahogy amerikai felfedezője, David O. Selznick producer nevezte Bergmant – emblematikus figurája a filmcsinálásnak, Capát pedig A milicista halála című fotója kapcsán mindenki ismeri. A tankönyvekből biztosan.

A második világégés befejeztével, a francia főváros felszabadítása utáni, a szabadság mámorától átitatott miliőben találkozik a színésznő és a fotós. Capa azért időzik ott, mert az eseményeket rögzítette, Bergman a – szövetséges – amerikai katonákat jött jókedvre deríteni, a jelenlétével mintegy öntve erőt az épp pihenőkbe. (Nem áll ez példa nélkül, lásd Marlene Dietrich, Marilyn Monroe vagy legutóbb Renée Zellweger ilyen irányú megjelenéseit.) A találkozás véletlen, a bohém – a harctéri halálos stressz-helyzeteket szesszel oldó, iszákossá váló – Capa egy szájtáti tülekedésben pillantja meg az „égi tüneményt”, és hirtelen ötlettől vezéreltetve, mókás cetlit csúsztatva hotelszobájának ajtaja alá, vacsora-randevúra invitálja. A pimasz közeledéstől felvillanyozódott színésznő igent mond – és innentől az (érzelmi) bonyodalmak megállíthatatlanok. A boldogtalan-örömtelen, ha úgy tetszik: „skandinávosan rideg” házasságban vegetáló filmsztár néhány hét helyett hónapokat tölt Párizsban, hanyagolja családját – Pia nevű kislányát is – és a munkáját, a filmezést. Capa pedig, ahelyett hogy hivatásának hódolna, élete asszonyát találja meg a nőben, s korábbi párja tragikus halála után ismét ízlelgeti a szót: „szeretlek”.

Greenhalgh néhány esztendőn keresztül, kettőjük megismerkedésétől kezdve a szerelmes hónapokon át az elkerülhetetlen szakításig követi nyomon hősei sorsát. Hiába vallják be mindketten, a másik számukra a nagy ő, nem lehet boldog a vég. Hogyan is élhetne tartósan együtt egy tehetséges, de lézengőbohém-alkatú Capa és a sztárkötöttségektől szabadulni képtelen díva, a „modern kori istennő” Bergman? Kizárólag a szerelem lehetséges, szívet melengető napokkal és szívet tépő búcsúval.

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – szól Capa híres tanácsa a fotográfus kollégáknak. Ez általában véve minden alkotóra és alkotásra igaz. Ha az utóbbi nem igazán sikerült, annak oka, hogy az alkotója nem került vele szoros kapcsolatba. Greenhalgh a két főszereplő szemszögére bontott szálat illetően nem tudta maradéktalanul megvalósítani Capa intelmét. Érdekes módon éppen az egyes szám első személyben elbeszélt Capa-, vagyis a „férfi-rész” hibázik. Sokkal hitelesebben képes elhitetni az olvasóival a filmsztár harmadik személyben elmesélt érzéseit és motivációit. Erre kétféle válasz adható. Vagy a szerző írói énje rendelkezik erős feminin vonásokkal, jobban képes érzékeltetni, mi zajlik a női, mint a férfi lélekben; vagy hogy erre az összetevőre hatékonyabban összpontosított. Talán „legyintett” – a férfi főhőst, mivel a szerző is férfi, zsigerből meg tudja írni, ezért nem fordított rá kellő figyelmet. Capa zárkózott lény volt, és az életrajzi ihletésű regényben az is maradt. (Persze lehet mögötte szándékosság is.)

A regény másik problémája, hogy az író a helyszíneket, a szűkebb és tágabb környezetet, a mellékszereplőket sablonokkal ábrázolja. A háború után újjáéledő Párizs kávéházi világa, a bisztrók, a Szajna-part, a Montmartre, a Sacré Coeur-bazilika, illetve a mulatós művészek, a félvilági népek, vagy ellenkezőleg: a hűvösen elegáns, csillogó (filmes) fogadások népe, a pénzhajhász és a botrányoktól tartó producerek, vagy a svéd orvos férj pont úgy jelenik meg, ahogyan korábbi filmes-könyves élményeink alapján eleve elképzeljük. Az olcsó szállószobákkal vagy a drága hotelbelsőkkel sem járunk másképp.

Vagyis „másodrétegét” tekintve a könyv – a mellékfigurákat, a helyszíneket, de a cselekmény menetét hasonlóképp szemügyre véve – eredetiség híján áll. Azonban az olvasót kárpótolja a „nyilvánosságra került” titkos kapcsolat, Bergman eltalált figurája, jól megfogalmazott érzelmeivel és mozgatórugóival.

Aki akarta, eddig is tudomást szerezhetett a Bergman–Capa szerelemről. A források, amikből Greenhalgh dolgozott, publikusak. Egyrészt Capának a második világháborúról írt, Kissé elmosódva című emlékirata, másrészt Ingrid Bergman önéletrajza, az Életem. Ezeken túl a szerző utószavában másokat is megemlít. Greenhalgh regénye azonban elsősorban fikciós írásmű. Romantikus regény, kifejezetten a hölgyolvasókra céloz, s a hölgyhang igazán élő és eleven benne.

A hírneves hősök keserédes kapcsolatával találkozhatunk Alfred Hitchcock egyik ismert filmjében is. Mondják ugyanis, hogy a Bergmanba reménytelenül szerelmes és kikosarazott rendező „finom bosszúja” volt, hogy a Hátsó ablak című thrillerében Bergman és Capa kapcsolatát „fecsegi ki” – erről Greenhalgh is megemlékezik könyv végi jegyzeteiben.

Nem hiba, de érezhető, a regény filmesen van megírva. Szinte csak arra vár, hogy a vászonra vigyék. Ez annak utána teljességgel érthető, hogy Greenhalgh első, hasonló témájú könyvéből, a Coco & Igor címűből (ami magyarul nem jelent meg) négy éve film készült (Coco Chanel és Igor Stravinsky – Egy titkos szerelem története). Hírlik, az Ingrid Bergman megkísértésével hasonló fog történni. Pláne, hogy az idén ötvenesztendős Greenhalgh-nak – aki poéta, író és tanár – a nagy kalandot a regény- és a forgatókönyvírás jelenti.

Greenhalgh könyvéből, a fentebb írott erényei dacára hiányoljuk azt a szimpatikus, az élet éléséhez szükséges szarkazmust és cinizmust, ami Capát olyannyira jellemezte. Mivel rajza felületes, a hiány magyarázata egyszerű: itt műfajidegen lenne. Valószínűleg mert a megcélzott, szerelmeslektűr-kedvelő női olvasó réteg nem tudna mit kezdeni vele.

Mindenki más kárpótlására álljon itt egy igen tipikus Capa-idézet: „A győzelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvőt fotózni a templomban tíz perccel az ifjú pár távozása után. Néhány konfetti ott csillogott még a tér sarában, de az üres gyomrú násznép hamar szétoszlott, és máris azon tűnődött mindenki, hajba kapnak-e holnap az újdonsült házasok.”

Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése
Pioneer Books, 2012

* * *  * * *

Chris Greenhalgh

Chris Greenhalgh

A könyv kiadói fülszövege

A Casablanca sztárjának igaz, szívbe markoló, titkos románca a híres, magyar származású fotográfussal az 1940-es évek Párizsának és Hollywoodjának romantikus csillogásában.

1945. június – A frissen felszabadított Párizsban az egyre ismertebbé váló haditudósító-fotós, Robert Capa alkoholba fojtja a bánatát. Miután tíz éven át örökítette meg a világban a borzalmat és az erőszakot, s közben elveszítette a szerelmét is, most kikapcsolódásra vágyik.

Az ünnepelt dívát, Ingrid Bergmant Hollywoodból Európába küldik, hogy szórakoztassa az amerikai katonákat, és amikor elegánsan besétál a párizsi Ritz hotelba, azonnal elbűvöli Capát. Attól a perctől kezdve, hogy becsúsztatja a színésznő ajtaja alatt mókás vacsorameghívóját, ők ketten menthetetlenül egymásba habarodnak. Ingrid, aki belefáradt szenvedélyektől mentes házasságába és a filmstúdió hatalmaskodásába, kétségbeesetten vágyik szabadságra és izgalomra. És ezt Capa mellett átélheti. Vacsorák olyan éttermekben, amiket a férfi nem engedhetne meg magának. Éjszakai séták a Szajna partján. Mezítlábas táncolások éjszakai klubokban. Légyottok hotelszobákban. Az asszony úgy érzi, végre él, ő pedig kitölti a fotós lelkében tátongó űrt.

Ám ez azt is jelenti, hogy minden, amit elértek, kockán forog. Így mindkettejüknek komoly döntésekkel kell szembenézniük.

Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése
Pioneer Books, 2012
280 oldal
ISBN 978 963 896 4809