Életünk mint műalkotás | Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése

K A R A N T É N K Ö N Y V T Á R
Régebben olvasott és/vagy félbehagyott művek kerülnek elő mostanában a polcokról.

Bíró Zoltán István |

Vegyük úgy, kedves barátom, hogy leültünk egy Jókai utcai teázóban tibeti vajas teát iszogatni, vagy a Liszt Ferenc tér egyik nagyon trendi éttermében gubbasztunk vörös bor előtt és beszélgetünk. Mert a témáról nincsenek tisztázott gondolataim, mono-lógom nem akar sehová sem eljutni. Csak beszél-getni szeretnék, kibeszélni egy könyvélményemet.

Természetesen a szerelemről szeretnék mesélni. Arról az állapotról, melynek a puszta mibenlétével sem vagyunk talán tisztában, s korántsem biztos, hogy annyi viszony közepette egyszer is megéltük. Mert mi is az? Talán a szeretet maga, körülvéve valamely síkos burokkal, a szexussal, meg azzal az égető érzéssel, mit a másik intenzív hiánya okoz. Meg persze a restellnivaló, bevallhatatlan birtokvágy, féltékenység. Többnyire csak akkor világos, hogy szerelem volt, mikor már elmúlt. Mikor már késő, a mardosó fájdalom biztosan jelez. Míg tart? Már ha egyáltalán a szerelem az, ami tart, s nem csak valami lázas állapota a léleknek, hagymázasan vak lelkesültség, hogy ʼigen!, megtaláltam!, megint!ʼ, de most igazán. Akkor elkezdődnek a napi tíz e-mail-váltások, az abbahagyhatatlan mobilozások, a kamaszos tapogatózások és csókolózások, a nekihevült szeretkezések a kocsiban, a hajnalig tartó ődöngések a hideg utcákon. És közben rá gondolni szakadatlan. Míg meg nem törik a varázs, míg az első kis szellő el nem fújja a lángocskát, mi addig erdőtűznek tűnt.

Azt mondja a barátom, hogy néhány éve, az utolsó nagy szerelem idején jött rá, ha be akarja fejezni a könyveit, ha rendesen be akarja teljesíteni az írói pályafutását, nem juthat ideje szerelmesnek lenni. Persze, néha jöhetnek nők, de alkalmazkodjanak a férfihoz, akinek küldetése, munkája van. Nincs ideje annyi e-mailt váltani, telefonálni, találkozni, kirándulni, moziba, színházba menni. Nem hisz az úgynevezett intellektuális csevejekben, amik úgyis kialszanak, s utánuk csak a füst marad.

De egy könyvről akartam beszélni. Van egy elfelejtett magyar írónk, Gozsdu Elek. Valahogy nem divatos már, csak az irodalmi szakmunkások ismerik a nevét. Gozsdu a 19. század közepén született, a 20. század második évtizedében halt meg. Írt néhány könyvet, amelyek meglehetősen, de nem túlzottan sikeresek voltak. Kora irodalmi közélete becsülte, számon tartotta. A Köd című regényét mai szemmel is érdemes olvasni: a történet egyszerre nagyon provinciális és szimbolikus. A poros, szegény, lecsúszó magyar vidéken játszódik, szerelmek, fékevesztett duhajkodások, melankolikus beszélgetések adják a kötőszövetét. De sikerül neki a figurákat néhány milliméterrel a talaj fölé emelnie. (Valahogy úgy, ahogy ma Viktor Pelevin lebegteti a modern orosz prózát, centikkel Oroszország vadvalósága fölé, de ez már egy másik történet.) Gozsdu emberei a vidék ködében önmaguk jelképeivé emelkednek, anélkül, hogy cseppet is veszítenének tömény valóságukból.

Aztán Gozsdu Elek a sikeres regények és néhány dráma után elhallgat. Hirtelen és minden megokolás nélkül következik be a csend. A jogvégzett írót Temesvárra nevezik ki királyi főügyésznek. A metropolist utánzó város hirtelen felkapaszkodott polgársága örömmel üdvözli és büszke rá, de Gozsdu nem jár el már az irodalmi társaságokba, sem itt, sem másutt. Még néhány kisebb publikációja jelenik meg folyóiratokban, aztán nem ír többé. Sokáig találgatták, hogy vajon a vidéki nagyváros parvenü légköre fojtotta-e meg, vagy a gyakorló főügyész kényszerű szigorúsága némította-e el benne a túlérzékeny (van olyan, hogy túl?) írót.

És valamikor a hatvanas években egy hagyatékban megtalálják Gozsdu Elek hatalmas terjedelmű levelezését. Az utóbb Anna levelek címen kiadott kötetből kiderül, Gozsdu Temesváron szerelmes lett egy gazdag kereskedő szép és fiatal feleségébe, Weisz Annába. Gozsdu közel hatvan, kopasz, nagybajszú, nem túl mutatós ember, Anna huszonegynéhány éves, szép és csillogóan okos. No, nem annyira, mint Gozsdu, de messze nem az a mutatós liba, akibe férfikoruk derekán túl szoktak beleszédülni az öregedéstől megrettent urak. Anna magyarul, németül, franciául és angolul beszél és ír, németül jól versel, Bécsbe és Budapestre jár színházba, Olaszországba kiállításokra. Anna a csupa virág és vén fa kertjében Oscar Wilde-ot olvas, Rilkét és Baudelaire-t szaval, vagy a tárt ablakok mögött preromantikusok és romantikusok műveit játssza kitűnő márkájú, kereszthúros bécsi zongoráján. Napi három-négy, néha öt-hat levelet váltottak, gondoljuk meg, micsoda szervezést igényelhetett ezek lebonyolítása.

Gozsdu műveltsége és esze teljes fegyvertárát zúdítja Annára, bölcsességének sziporkáit ma is élvezhetjük. Itt jegyezzük meg, talán túlzottan is élvezhetjük: az olvasónak az az érzése támad, a késői levelekben Gozsdu már nem csak Annának ír, hanem a feltételezett utókornak is. Talán túlzottan míves a szöveg. Hangulataik gyorsan változnak: míg egyik levelében végig Nagyságos asszonyomnak magázza, a másikban, alig néhány óra múlva bizalmas nevén, tegezve szólítja Annát.

Anna levelei persze a szerkesztő számára nem voltak elég értékesek ahhoz, hogy megjelenjenek abban a kötetben, de azért lehet némi fogalmunk arról, hogy mit és hogyan írt, mert Gozsdu néha beidézi a saját leveleibe a mondatait. Anna annyira érdekes, mint Ady, Babits, Szerb Antal, Füst asszonyai (szerelmei): ahogy elvonul róluk az író keltette színpadi fény, eltűnik mind a sötétségben. Gozsdu Elek élete vált műalkotássá. Kérdés, hogy valaha is ágyba bújtak-e egymással. Anna férje gyakran felemlítődik Gozsdu leveleiben, de G. E. felesége mintha nem is létezne, egy hang sem esik róla a temérdek levélben.

De volt kedves kertjük és padjuk, ezer szójátékuk és titkos üzenetük. Ez is egy üzenet.

Pongrácz P. Mária, Alexa Károly (szerk.):
Kertünk Istennel határos
Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906–1915
Kortárs Kiadó, Budapest, 2001
724 oldal
ISBN 963 929 7275

A könyv utóélete

A bánáti születésű író, Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezését csak 2000-ben bonthatták fel. 2008-ban Csubrilo Zoltán (Cinema Filmműhely, Magyarkanizsa) rövid kisjátékfilmben idézte fel a kapcsolatukat. Gozsdu és Weisz Anna levelezésének kilenc éve két ember szellemi egymásra találásáról szólt, jobbá válásukról, álmaikról, vágyaikról.
Alakjukat a filmen Bánszki Anna és Ripcó László idézte fel (a képeket onnan válogattuk).