Őszentsége, a Dalai Láma: Túl a valláson

Posted on 2013. augusztus 6. kedd Szerző:

0


Dalai Láma_Túl-a-valláson| 1 | A szekularizmus újragondolása

Belső értékek a tudomány korában

Vallásos ember vagyok, de a vallás önmagában nem adhat választ minden problémánkra.

Nemrégiben részt vettem egy új buddhista templom megnyitóünnepségén Bihárban, India egyik különösen sűrűn lakott és szegény északi államában. Bihár miniszterelnöke, régi barátom, szép beszédet tartott, amelyben kifejezte abbéli meggyőződését, hogy Buddha áldásával Bihár állam ezután virágzásnak indul. Amikor én következtem felszólalni, félig viccesen felvetettem, hogy ha Bihár felvirágzása kizárólag Buddha áldásától függne, akkor az államnak már réges-régen virágkorát kellene élnie. Elvégre Bihárban található a buddhisták legszentebb helye, Bódh-Gajá, ahol a történelmi Buddha megvilágosodott. Az igazi változáshoz azonban nem elég Buddha áldása, akármilyen hatásos is az, nem elég az imádság. Cselekedni is kell, ahhoz pedig a hozzá hasonló politikai vezetők hathatós erőfeszítésére van szükség!

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az áldás és az imádság haszontalan. Sőt úgy vélem, az imádságnak roppant nagy pszichológiai hozadéka van. De el kell ismernünk, hogy kézzelfogható következményei gyakran nehezen láthatók. Ha biztos, közvetlen eredményeket akarunk, akkor világos, hogy az imádság hatása nem mérhető a modern természettudomány vívmányaihoz. Amikor pár éve megbetegedtem, vigaszt nyújtott, hogy sokan imádkoztak értem, de be kell vallanom, ennél még megnyugtatóbb volt, hogy olyan kórházban kezeltek, ahol rendelkezésre álltak a legújabb műszerek a betegségem kezelésére.

Ha arra gondolunk, hogy az elmúlt nagyjából kétszáz év alatt a fizikai világ mennyi területét sikerült ellenőrzésünk alá vonni, nem meglepő, hogy manapság sokakban felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán szükség vallásra. A tudomány valóra váltott olyan dolgokat, amelyekről régen csak álmodtunk: betegségek tűntek el, ember jár az űrben, számítógépeket használunk. Nem meglepő hát, hogy sokak minden reményüket a tudományba vetik, sőt úgy vélik, elérhetik a boldogságot pusztán a materiális tudomány által szolgáltatott eszközökkel.

Noha értem, hogyan áshatta alá a tudomány a hitet a hagyományos vallás néhány területén, azt nem látom be, miért lenne hasonló hatása a tudomány fejlődésének a belső vagy spirituális értékek terén. Sőt, a mai, tudomány uralta korban még nagyobb szükség van a belső értékekre, mint bármikor korábban.

Ha a tudomány korában szeretnénk döntő bizonyítékokat szolgáltatni a belső értékek és az etikus magatartás szükségességére, akkor ideális lenne, ha pusztán tudományos alapokon tudnánk érvelni. Noha egyelőre nem tudunk kizárólag a tudományos kutatásokra támaszkodni, biztos vagyok abban, hogy idővel egyre megalapozottabb tudományos érvek fognak szólni a belső etikai értékek haszna mellett.

Én természetesen nem vagyok tudós, és gyermekkoromban a modern természettudományokra nem terjedt ki az oktatásom. Amióta azonban száműzetésben élek, sok hiányosságomat pótoltam. Több mint harminc éve rendszeresen találkozom tudományos területek szakértőivel és kutatóival, így fizikusokkal, csillagászokkal, biológusokkal, pszichológusokkal és – különösen mostanában – az idegrendszer kutatóival.

Az elmélkedő hagyomány minden vallásban nagy hangsúlyt helyez a tapasztalatok és a tudat belső világának a feltárására, ezért jelen írásban egyik célom az, hogy körüljárjak néhány ilyen területet, így például a gondolat, az érzelem és a szubjektív tapasztalat tudományos értelmezését.

Roppant módon lelkesít, hogy a természettudomány – különösen az idegtudomány – egyre több figyelmet szentel manapság ezeknek az oly sokáig elhanyagolt témáknak. Örülök a tudományos módszertan ezen a területen bekövetkezett legújabb fejleményeinek, köztük, hogy az objektív, harmadik személyű, igazolható adatok mellett ma már a szubjektív tapasztalás is helyet kap a kutatásokban. Remek példa erre néhai barátom, Francisco Varela munkássága a neurofenomenológia területén.

Régóta foglalkoztat, hogy milyen tudományos alapja lehet az elmélkedő gyakorlatoknak, valamint olyan tulajdonságok tudatos fejlesztésének, amilyen az együttérzés, a szeretetteljes kedvesség, az odafigyelés és a lelki nyugalom. Mindig is úgy éreztem, hogy ha a tudomány képes lenne bizonyítani, hogy ezek fejlesztése lehetséges és hasznos, akkor az ilyen tulajdonságok erősítése talán még az oktatás fősodrában is helyet kaphatna.

Szerencsére ma már kifejezetten jelentős mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésünkre az evolúciós biológiában, az idegtudományban és egyéb területeken, amelyek arra utalnak, hogy még a legszigorúbb tudományos nézőpontból tekintve is kijelenthető, hogy az önzetlenség és a másokkal való törődés nemcsak saját érdekünk, hanem bizonyos értelemben biológiai természetünk szerves része. Ha ezekhez a bizonyítékokhoz hozzávesszük saját személyes tapasztalatainkat, valamint az egyszerű, hétköznapi, józan gondolkodást, akkor, úgy vélem, bármiféle vallásos elvre vagy hitre való hivatkozás nélkül is hathatósan érvelhetünk amellett, hogy érdemes fejleszteni az alapvető emberi értékeket. És ezt én örömmel nyugtázom.

A szekularizmus megközelítése

Ez tehát az alapja annak, amit „világi etiká”-nak hívok. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak olyanok – különösen néhány keresztény és muzulmán testvérem –, akik számára a „világi” szó használata ellentmondásos. Akadnak olyanok, akik számára maga a szó is a vallás határozott elutasítását, sőt a vallással szembeni ellenségességet jelenti. Számukra úgy tűnhet, hogy a szó használatával amellett érvelek, hogy a vallást ki kell rekeszteni az etikai rendszerekből, sőt, akár a közélet minden területéről. Pedig ez távol áll attól, amire én gondolok. Az én értelmezésemben a „világi” szó jelentésének alapja az, ahogyan a szót Indiában szokták használni.

A modern kori Indiában világi alkotmány van életben, és India büszke arra, hogy világi ország. Az indiai szóhasználatban a „világi” egyáltalán nem jelent ellenséges érzületet a vallás vagy a hittel élők iránt, sőt mi több: mélységes tiszteletet és toleranciát feltételez minden vallás iránt. Emellett olyan magatartást is sejtet, amely részrehajlás nélkül kezeli a hit nélkül élőket is.

A „világi” szónak ez az értelmezése – amely tehát minden hit iránti kölcsönös toleranciát és tiszteletet hirdet – India sajátos történelmére és kultúrájára vezethető vissza. Gyanítom, hogy a szó nyugati értelmezésének alapja ugyanígy az európai történelemben keresendő. Nem vagyok történész, és ebben a kérdésben végképp nem tekintem magamat szakértőnek, de nekem úgy tűnik, hogy Európában a tudomány gyors fejlődésével párhuzamosan egyre inkább előtérbe került a racionalitás. És ez a racionalitás többek közt azt is jelentette, hogy elutasítottak mindent, amit a múlt babonáinak tekintettek. Sok radikális gondolkodó számára – attól a kortól kezdve napjainkig – a racionalitáshoz a vallásos hit elutasítása is hozzátartozott. Jó példa erre az európai felvilágosodás oly sok új eszményét kifejező francia polgári forradalom a maga erős vallásellenességével. Ennek az elutasításnak természetesen volt egy fontos társadalmi vetülete is. A vallást konzervatívnak kezdték tartani, a hagyományokhoz kötötték, és szorosan összekapcsolták a régi rezsimekkel és azok gyarlóságaival. Úgy tűnik, ennek a történelemnek a hagyatéka az, hogy a legbefolyásosabb nyugati gondolkodók és reformerek több mint kétszáz éven át nem az emberi felszabadulás útjának, hanem a haladás előtt tornyosuló akadálynak tekintették a vallást. A marxizmus, a 20. század egyik leghatásosabb világi ideológiája, egyenesen „a nép ópiumá”-nak bélyegezte azt – ami azzal a tragikus következménnyel járt, hogy a kommunista államok erőszakkal üldözték a vallást a világ sok részén.

Úgy érzem, ennek a történelemnek a folyománya, hogy Nyugaton a szekularizmust gyakran a vallással szembeni ellenséges érzületként értelmezik. A szekularizmust és a vallást gyakran egymással szemben álló és egymást kölcsönösen kizáró álláspontnak tekintik, és a két tábor jelentős gyanakvással és gyűlölettel szemléli egymást.

Noha azt nem tudom elfogadni, hogy a vallás gátolná az emberiség fejlődését, úgy érzem, ha a történelemre tekintünk, akkor érthető a vallásellenes érzület. A történelemből az a kellemetlen igazság derül ki, hogy a vallási intézmények és a vallás mindenféle szintű képviselői ilyen vagy olyan korban részt vettek mások kizsákmányolásában. Emellett a vallást többször ürügyként használták fel az elnyomáshoz és különféle konfliktusokhoz. Még az erőszakmentességet hirdető buddhizmus sem menthető fel teljesen ezen vádak alól.

Tehát amikor Nyugaton vagy máshol a vallás iránt táplált negatív érzelmeket az igazságvágy vezérli, akkor azokat tiszteletben kell tartani. Sőt, azt is kijelenthetjük, hogy akik rámutatnak arra, hogy kétszínűség, ha egy vallásos ember maga szegi meg az általa hirdetett etikai elveket, illetve akik fellépnek a vallásos emberek és a vallási intézmények által elkövetett igazságtalanságokkal szemben, azok valójában magukat a vallási hagyományokat erősítik, és azok hasznára válnak. Az ilyen kritikák értékelésénél azonban különbséget kell tenni a magát a vallást, illetve a vallás intézményeit érintő kritikák között, hiszen a kettő egészen más. Véleményem szerint, a társadalmi igazságosság elvei egyáltalán nem mondanak ellent a vallás által támogatott elveknek, hiszen minden nagy vallási tradíció lényegi eleme, hogy igyekszik elősegíteni az emberiség legpozitívabb tulajdonságainak érvényesülését, valamint olyan értékek ápolását, amilyen a kedvesség, az együttérzés, a megbocsátás, a türelem és a tisztesség.

A szekularizmus Indiában

Bennem tehát a „világi” szó nem kelt félelmeket. Nem feledem India világi alkotmányának megalkotóit, köztük dr. B. R. Ámbédkart és dr. Rádzséndra Praszádot, utóbbit személyesen is volt szerencsém ismerni. Ők nem azért álltak a szekularizmus mellé, hogy leszámoljanak a vallással, hanem hogy formálisan is elismerjék az indiai társadalom vallási sokszínűségét. Mahátmá Gandhi, az alkotmány ihletője maga is mélyen vallásos ember volt. Napi imádkozásai során az ország minden nagy vallási hagyományából válogatott olvasmányokat és himnuszokat. Ezt a kiváló példát a mai napig követik az indiai nyilvános ünnepségeken.

A Gandhi által megtestesített vallási tolerancia nem újdonság Indiában. Több mint kétezer évre visszanyúló ősi gyökerei vannak. Feltűnik például az Asóka császár uralkodásának idejéből, az i. e. 3. évszázadból származó vésett oszlopokon is. Az egyik oszlopon ez olvasható: „Tiszteld más vallását, mert ezzel a magadét és a másét egyaránt erősíted.” Emellett a szanszkrit irodalomból intellektuálisan toleráns és gazdag vitakultúrával rendelkező klasszikus kultúra képe bontakozik ki. Indiában sok filozófiai álláspontot alaposan megvitattak az ókor óta. Az indiai hagyományokban még a modern materializmusra és ateizmusra nagyon hasonlító álláspontokat is becsülték és tisztelték. A klasszikus filozófiai szövegekben gyakran utalnak a Csárváká-iskolára, amelynek követői elutasítottak mindenféle isteneszményt, és tagadták bármiféle lélek vagy túlvilág létét. Más gondolkodók gyakran vehemensen támadták és nihilistának nevezték a Csárvákáiskola nézeteit, radikális materializmusát mégis komolyan vették és filozófiai álláspontként kezelték, az iskola alapítóját pedig általában a risi (bölcs) névvel illették. Egyes indiai uralkodók pedig bizonyos szintű elismeréssel és tisztelettel tüntették ki Csárváká gondolatainak védelmezőit – sok uralkodó kimagaslóan toleránsan viselkedett mások vallásos hitével szemben. Erre a hagyományra remek példa Akbar muzulmán császár, aki hindukkal, keresztényekkel és másokkal egyaránt párbeszédet folytatott.

Egy alkalommal tanulságos beszélgetést folytattam erről a témáról India egykori miniszterelnök-helyettesével, L. K. Adváni úrral, aki felvetette, hogy pontosan a toleranciára, sokszínűségre és vitára épülő régi kultúrája miatt érhetett el India ilyen sikereket a szekuláris demokrácia fenntartásában. Biztosra veszem, hogy igaza van. Ma India nagy része hindu, de sok más vallásnak is jelentős számú követője van. Indiában él a világ második legnagyobb muzulmán közössége – aminek Nyugaton sokan nem látják a jelentőségét –, valamint több millió szikh és keresztény, s emellett jelentős dzsain, buddhista, zoroasztriánus és zsidó közösség is található az országban. Ami azt illeti, Indiában annyi etnikai és vallási kisebbség él, hogy szinte felsorolni is képtelenség lenne mindet. Ráadásul ma több száz különböző nyelvet beszélnek az országban. Ilyen roppant sokszínűségben viszonylag gyakori látvány, hogy a hindu szentély és a muzulmán minaret egymás mellett áll egy városi utcában. A legtöbb faluban a lakók több valláshoz tartoznak.

Nemrégiben találkoztam egy kutatóval, aki Romániából érkezett, és kutatásai során számos indiai faluba ellátogatott. Amikor mesélt nekem egy jobbára muzulmánok lakta rádzsasztáni faluról, amelyben mindössze három hindu család élt, meglepve ecsetelte, ezek a családok mennyire félelem vagy aggodalom nélkül élték az életüket. Úgy véltem, meglepetése annak tudható be, hogy a nyugati sajtó félrevezető módon mutatja be India közösségi viszonyait. Történtek súlyos és rendkívül sajnálatos erőszakos incidensek is Indiában, de hiba lenne ezek alapján általánosító véleményt alkotni az egész szubkontinensről. Az ilyen elszigetelt esetek dacára is kijelenthető, hogy India rendkívüli sokszínűségében is jobbára békés és harmonikus társadalom maradt. Nyilvánvaló, hogy tovább él az ahimszá, az erőszakmentesség doktrínája, és ez lett a minden hit békés együttélését hirdető elv alapja. Ez óriási teljesítmény, olyasmi, amelyből más országok is tanulhatnának.

Tolerancia a globalizáció korában

Néha azt szoktam mondani, hogy én vagyok az ókori indiai gondolkodás modern kori szóvivője. Az utazásaim során is hirdetett legfontosabb eszmék közül kettő – az erőszakmentesség és a vallások közötti harmónia – az ókori indiai kultúrából ered. Noha én természetesen tibeti vagyok, bizonyos értelemben India fiának is tekintem magamat. Gyermekkorom óta a klasszikus indiai gondolkodás táplálta elmémet. Hatévesen kezdtem tanulmányaimat szerzetesként, s azóta az általam olvasott és memorizált szövegek nagy részét indiai buddhista mesterek írták, közülük sokan a közép-indiai, ősi Nálandá Egyetemen tanultak. Testemet is indiai koszt táplálja egészen ifjú korom óta: rizs és lencse.

Ezért nagy örömömre szolgál, hogy megoszthatom másokkal és támogathatom a szekularizmusnak ezt az indiai felfogását, mert hiszem, hogy az egész emberiség számára nagy értéket jelenthet. A mai, kapcsolatokkal teleszőtt és globalizált világban mindennaposnak számít, hogy különböző világnézetű, hitű és fajú emberek élnek egymás mellett. Gyakran találkozom ezzel utazásaim során, különösen Nyugaton. Ma az emberiség egy jelentős része számára lehetséges, sőt valószínű, hogy szomszédja, kollégája, munkaadója más anyanyelven beszél, másféle ételeket eszik, és másféle vallást követ.

Rendkívül sürgősen ki kell tehát találnunk, hogyan működhetnénk egymással együtt a kölcsönös elfogadás és tisztelet jegyében. Noha sokaknak örömöt okoz kozmopolita környezetben élni, ahol sokféle különböző kultúrát ismerhetnek meg, kétségtelen, hogy mások számára nehézségeket jelent olyanok közelében lakni, akikkel nem közös a nyelvük vagy a kultúrájuk. Az ilyen helyzetek értetlenséget, félelmet és neheztelést válthatnak ki, amelyek a legrosszabb esetekben nyílt gyűlölködéssé fajulhatnak, és táptalajt adhatnak a faji, nemzetiségi és vallási alapú kirekesztés új ideológiáinak. Sajnos, ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy ezek a társadalmi feszültségek meglehetősen gyakoriak. Ráadásul valószínűnek tűnik, hogy a gazdasági népvándorlás folytatódásával ezek a problémák csak még tovább mélyülnek.

Úgy érzem, ilyen világban létszükséglet valóban fenntartható és egyetemes megközelítést találni az etikához, a belső értékekhez és az emberi tisztességhez – olyan megközelítést, amely túlmutat a vallási, kulturális és faji különbségeken, és alapvető emberi szinten szólítja meg az embereket. Ennek a fenntartható, egyetemes megközelítésnek a felkutatását hívom én a világi etika programjának.

Mielőtt részletesebben is kitérnék erre a megközelítésre, szólnom kell arról, hogy sokan vannak, akik elfogadják ugyan a szekularizmus indiai fogalmak szerinti értelmezését, mégis kétségbe vonják, hogy az etika elválasztható a vallástól. A kettő szétválasztásával szemben érzett bizalmatlanság annyira erős a teista hagyományok követőinek egy részénél, hogy néhányszor figyelmeztettek is, hogy ne használjam a „világi” szót, amikor nyilvánosság előtt etikáról beszélek. Nyilvánvalóan vannak, akik teljesen őszintén hiszik, hogy az etika elválasztása a vallástól már önmagában nagy hiba, sőt, erre vezetik vissza a modern világ sok társadalmi és erkölcsi problémáját: a családok széthullását, az abortuszok számának növekedését, a szexuális szabadosságot, az alkoholizmust, a kábítószer-élvezetet és a többit. Ők úgy vélik, hogy ezek a problémák jórészt abból fakadnak, hogy az emberek elveszítették a belső értékek fejlesztéséhez azt az alapot, amelyet kizárólag a vallás tud megadni. Aki ilyen szoros kapcsolatot lát a vallásos hit és az etikus magatartás között, az nehezen tudja elképzelni az egyiket a másik nélkül. Akik hiszik, hogy az igazsághoz Isten szükséges, azok szerint kizárólag Isten tud érvényt szerezni az etikának. Úgy vélik, ha az etikát nem Isten szavatolja, akkor legfeljebb relatív igazság létezik, tehát ami az egyik embernek igaz, az másnak nem feltétlenül az. Ebben a helyzetben nincs olyan alap, amelyre építve eldönthetnénk, mi a helyes, és mi nem az, vagy kiértékelhetnénk, mi a jó, és mi a rossz, vagy elnyomhatnánk magunkban az önző és pusztító vágyakat, s helyettük a belső értékeket ápolnánk.

Ezt az álláspontot teljes mértékben tiszteletben tartom, de nem osztom. Nem értek egyet azzal, hogy az etikának vallási fogalmakban vagy hitben kell gyökereznie. Határozottan hiszek viszont abban, hogy az etika kialakulhat egyszerűen emberi mivoltunkra és közös emberi helyzetünkre adott természetes és racionális válaszként.

Őszentsége, a Dalai Láma

Őszentsége, a Dalai Láma

Vallás és etika

Noha ez a könyv elsősorban nem a vallásról szól, úgy vélem, hogy a hittel és a hit nélkül élők közötti kölcsönös megértés és tisztelet érdekében érdemes eltűnődni egy kicsit a vallás és az etika kapcsolatán.

Évezredeken át a vallás köré épült az emberi civilizáció. Nem csoda hát, hogy régóta jobbára vallási fogalmakkal írjuk le gondolatainkat a másokkal való törődésről, valamint az e törődésből származó alapvető belső értékekről, amilyen a kedvesség, az őszinteség, a türelem és a megbocsátás. A világ nagy hitalapú hagyományaiban – teista és nem teista hagyományokban egyaránt – ezeket az értékeket, valamint az önfegyelmet, a megelégedettséget és a nagylelkűséget tartják az értelmes és értékes élet kulcsának. Ebben nincs semmi meglepő. Mivel a vallás elsősorban az emberi lélekkel foglalkozik, teljesen természetes, hogy a belső értékek gyakorlása – ami oly sokkal járul hozzá saját és környezetünk spirituális jóllétéhez – minden vallási gyakorlat szerves része.

Azokat a hitrendszereket, amelyekkel a világ vallásai megalapozzák és támogatják a belső értékeket, nagy általánosságban két csoportba lehet sorolni.

Léteznek egyfelől teista vallások, ilyen például a hinduizmus, a szikhizmus, a zoroasztrizmus, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Ezekben a hagyományokban az etika, végső soron, valamiféle istenfelfogásban gyökeredzik – ahol Isten minden létező teremtője és abszolút eredője. Teista szemszögből nézve az egész világmindenség az isteni teremtés és terv része, ezért ennek az univerzumnak maga a felépítése is szent. És mivel Isten maga a végtelen szeretet vagy a végtelen könyörület, mások szeretete hozzátartozik az Isten iránti szeretethez és Isten szolgálatához. Emellett sok teista hagyomány hirdeti, hogy halálunk után isteni ítélet következik, ami szintén erős motivációt ad a hit követőinek arra, hogy földi életük során önmérsékletet tanúsítsanak, és kellő körültekintéssel viseltessenek. Az Istennel szemben komoly elszántsággal gyakorolt engedelmesség hatékonyan csökkentheti az önzést, ezáltal rendkívül biztos etikus, sőt akár altruisztikus életfelfogás alapjait építheti ki.

Másfelől, léteznek nem teista vallások; például a buddhizmusban, a dzsainizmusban és az ókori indiai szánkhjaiskola egyik ágában sem hisznek az isteni teremtésben. Annak helyén az ok-okozati viszonyok elve áll, a világegyetemet pedig kezdet nélkülinek tekintik. Mivel nincs teremtő, amely alapot szolgáltatna a belső értékekhez és az etikus életvezetéshez, a nem teista vallások helyette a karma fogalmára építik az etikát. A karma szanszkrit szó, egyszerűen annyit tesz, hogy „cselekvés”. Tehát amikor a karmánkat emlegetjük, akkor minden szándékos mozdulatunkra, beszédünkre és gondolatunkra utalunk, amikor pedig a karmánk gyümölcseit emlegetjük, akkor ezeknek a cselekvéseknek a következményeire gondolunk. A karma doktrínája arra a megfigyelésre épül, hogy a természetben az ok-okozatiság törvénye uralkodik. Minden szándékos tett, szó vagy gondolat következmények potenciálisan végtelen láncolatát indítja be. Ha ehhez hozzáadjuk az újjászületés és az egymást követő életek eszméjét, akkor erős alapot kapunk az etikához és a belső értékek ápolásához. Az egyik legfontosabb buddhista tanítás az együttérzésről például így szól: hogy képesek legyünk mélyen megértő kapcsolatot kialakítani minden lénnyel, tekintsünk minden lényre úgy, hogy az is az anyánk volt valamikor a számtalan előző életek valamelyikében.

Tehát minden vallás bizonyos mértékig valamilyen metafizikai (azaz empirikusan nem bizonyítható) világértelmezésre, valamint a halál utáni életre hivatkozva tartja szükségesnek a belső értékek ápolását és az etikai tudatosságot. Sok teista vallásban az isteni végítélet doktrínája teszi hangsúlyossá az etikai tanításokat, a nem teista vallásokban pedig a karma és az eljövendő életek doktrínája.

Mind a teista, mind a nem teista vallásokban roppant fontosak ezek az elképzelések, hiszen ezek szolgáltatnak alapot nemcsak az etikus élet melletti elköteleződéshez, hanem a megváltáshoz és önmagunk felszabadításához is. Ilyen értelemben a vallást gyakorlók számára az etikus életvitel elválaszthatatlan a nagyobb spirituális törekvésektől.

Én nem tartozom azok közé, akik úgy vélik, hogy az emberiség hamarosan készen áll majd arra, hogy teljes egészében lemondjon a vallásról. Épp ellenkezőleg – én úgy tartom, hogy a hit örök és rendkívül hasznos. A vallás reményt és erőt ad a szerencsétlen sorsúaknak azáltal, hogy rövid fizikai létünkön túlmutatóan értelmezi az emberi életet. A nagy vallási hagyományok értékeiről hosszabban értekeztem a Toward a True Kinship of Faiths (A hitek igaz testvérisége felé) című korábbi könyvemben. Hiába van azonban a vallásnak számtalan haszna – összehozza az embereket, irányt mutat, és vigaszt nyújt, emellett megmutatja, milyen a jó élet, amelyre az emberek törekedhetnek –, nem tartom nélkülözhetetlennek a spirituális életben.

Hova vezet azonban mindez, ha az etika alapjait és a belső értékek ápolásának motivációit keressük? A mai tudományos korban, amikor a vallás sokak számára értelmetlennek tűnik, mi maradt még, amire értékeket lehetne alapozni? Hol találhatunk motivációt az etikus élethez a hagyományos hitek nélkül?

Én úgy vélem, hogy az emberek tudnak vallás nélkül élni, belső értékek nélkül azonban nem. Ezért egészen egyszerű érvem szól amellett, hogy az etika független a vallástól. Ahogy én látom, a spiritualitásnak két dimenziója van. Az első dimenzió az alapvető spirituális jóllét, ami alatt a belső mentális és érzelmi erőt és egyensúlyt értem. Ez nem függ a vallástól, hanem velünk született emberi természetünkből fakad, hiszen az ember természeténél fogva hajlik arra, hogy másokhoz együttérzéssel és kedvesen viszonyuljon, hogy törődjön másokkal. A második dimenzió az, amelyet lehet vallási alapú spiritualitásnak tekinteni – ez az, amit neveltetésünk és kultúránk révén sajátítunk el, ezáltal sajátos hittételekhez és gyakorlatokhoz kötődik. A kettő között nagyjából akkora a különbség, mint a víz és a tea között. A vallásos tartalom nélküli etika és belső értékrendszer olyan, mint a víz: minden nap szükségünk van rá az egészségünk megőrzéséhez és az életben maradásunkhoz. A vallásos közegbe helyezett etika és belső értékrendszer pedig inkább a teára hasonlít. Az elfogyasztott tea jobbára vízből áll, de más hozzávalók is ízesítik: tealevelek, fűszerek, talán egy kis cukor vagy – Tibetben legalábbis – só, ettől lesz táplálóbb és tartalmasabb, ezért isszuk szívesen minden nap. Ám akárhogy is készítjük el a teát, legfontosabb összetevője mindig a víz. Tea nélkül tudunk élni, víz nélkül azonban nem. Hasonlóképpen: vallás nélkül születünk, de nem az együttérzés igénye nélkül.

Az elemi emberi spiritualitás tehát alapvetőbb a vallásnál. Az ember természeténél fogva hajlik a szeretetre, kedvességre és gyengédségre, függetlenül attól, hogy vallásos közegben éli-e életét, vagy sem. Ha gondozzuk ezt a legalapvetőbb emberi hajlamot – ha elkezdjük ápolni azokat a belső értékeket, amelyeket mindannyian becsülünk másokban –, akkor elkezdünk spirituálisan élni. A feladat tehát az, hogy olyan alapra építsük az etikát, és olyan érvekkel támogassuk a belső értékek ápolását, amelyek alkalmazkodnak a mai, tudomány uralta korhoz, miközben nem hanyagolják el az emberi szellem mélyebb igényeit, amelyekre sokan a vallásban találnak választ.

Az etika alapja az emberi természet

A különböző kultúrákban, filozófiákban, sőt személyes álláspontokban eltérő vélemények fogalmazódnak meg arról, milyen az emberi természet alapvető beállítódása. Úgy tűnik, sokféleképpen vélekedünk erről. A lehető legegyszerűbben fogalmazva azt mondhatnánk, hogy az egyik véglet szerint mi emberek természetünknél fogva alapvetően erőszakosak, agresszívek és versengők vagyunk, míg a másik véglet azt az álláspontot képviseli, hogy mindenekelőtt levő hajlamunk a gyengédség és a szeretet. A legtöbben a két véglet között foglalnak állást, s ezzel ilyen-olyan mértékben az összes tulajdonságunkat és hajlamunkat elfogadják. Általában kijelenthető, hogy ha az emberi természetről azt tartjuk, hogy kártékony tendenciák uralják, akkor abból következik, hogy az etikát leginkább valamiféle rajtunk kívül álló lényegiségre kell alapozni. Ezen értelmezés szerint az etika eszköz arra, hogy kordában tartsa a kártékony hajlamokat valamiféle nagyobb jóság nevében. Ha azonban úgy tartjuk, hogy az emberi természetet alapvetően a kedvesség és a békés élet iránti vágy határozza meg, akkor az etikát teljes mértékben természetes és racionális eszköznek tekinthetjük belső lehetőségeink kiterjesztésére. Ebben az értelmezésben az etika nem annyira betartandó szabályok összessége, mint inkább belső önfegyelmező elvek halmaza, amely képes támogatni természetünknek azokat a vetületeit, amelyekről felismertük, hogy hozzájárulnak saját jóllétünkhöz és mások boldogulásához. Ez a második megközelítés áll összhangban az én véleményemmel.

A világi etika két pillére

Hiszem, hogy a világi etika befogadó megközelítése – amelyben benne van az a lehetőség, hogy egyetemesen elfogadottá válik – mindössze két sarkalatos elv elismerését igényli. Józan belátással és közös emberi tapasztalatainkból kiindulva mindkettő könnyedén megérthető, és mindkettő mellett sorakoztatnak fel érveket napjaink kutatásai, különösen olyan területeken, mint a pszichológia, az idegtudomány és az orvostudomány. Az első elv annak felismerése, hogy emberi mivoltunk közös, ahogy közös az is, hogy a boldogság elérésére és a szenvedés elkerülésére törekszünk; a második elv pedig annak megértése, hogy az egymásrautaltság az emberi valóság kulcsfontosságú eleme, hiszen ahhoz hozzátartozik társadalmi lényként élt biológiai valóságunk is. Ebből a két elvből kiindulva megtanulhatjuk értékelni a saját jóllétünk és a mások boldogulása között fennálló kibogozhatatlan kapcsolatot,valamint kialakíthatjuk azt a hozzáállást, amikor őszintén törődünk mások boldogulásával. Úgy vélem, ezek együtt megfelelő alapot adnak az etikai tudatossághoz és a belső értékek ápolásához. Ilyen értékeken keresztül alakul ki bennünk a másokkal való összetartozás érzése, és akkor találunk értelmet, célt és kielégülést az életben, ha túl tudunk lépni a szűk önérdeken.

Mielőtt rátérnék arra, hogyan képzelem el ezt a világi megközelítést, hadd szóljak néhány szót arról a háttérről és azokról a motivációkról, amelyek ebben a témában a véleményemet formálják.

Gyermekkorom óta buddhista szerzetesként élek a tibeti mahájána hagyomány szerint. Ez adja a hátteret az etikáról vallott nézeteimhez, valamint olyan témákhoz, mint az emberi természet és a boldogság keresése. Az etikus magatartáshoz való hozzáállásomat személyes szinten alapvetően formálják az indiai nálandái hagyomány szövegei, amelyek a kritikai filozófiai érdeklődést ötvözik az etikus élettel és az elmélkedő gyakorlatokkal. Ebben a könyvben is támaszkodom a nálandái hagyomány néhány művére. Ugyanakkor távolról sem az a célom ezzel a könyvvel, hogy több buddhistát adjak a földnek! Sőt, amikor arra kérnek, hogy buddhista tanításokat tartsak Nyugaton, gyakran elmondom, hogy nekem az a véleményem, hogy általában nem tanácsos olyan vallási gyakorlatokat követni, amelyek nem rendelkeznek szilárd alapokkal a saját kultúránkban és oktatásunkban. Az ilyen elköteleződés ugyanis nehézkes lehet a gyakorlatban, és szükségtelen zűrzavarhoz vezet. Motivációm ehelyett mindössze annyi, hogy szeretnék hozzájárulni az emberiség életének javulásához. Ha az én hagyományom írásai ebben hasznosnak bizonyulhatnak az én kultúrámon kívül is, akkor úgy vélem, érdemes azokra támaszkodni. E könyv írása során egyáltalán nem állt szándékomban saját hitemet propagálni. Inkább arra invitálom az olvasóimat, hogy saját maguk számára tanulmányozzák az itt leírtakat. Ha találnak a klasszikus indiai gondolkodásban olyasmit, amit hasznosnak vélnek, az nagyszerű, de ha nem, az sem baj. A következő fejezetekben tehát nem buddhistaként, nem hívőként adom elő gondolataimat, hanem egyszerűen olyan emberként, aki egy a hétmilliárd közül, akit érdekel az emberiség sorsa, és aki szeretne tenni valamit azért, hogy biztosítsa és jobbá tegye annak jövőjét.

Fordította: Dudik Annamária Éva

Dalai Láma: Túl a valláson
Noran Libro Kiadó, 2013