Jo Nesbø: Kísértet (részlet)

Posted on 2013. július 30. kedd Szerző:

0


Nesbo_Kísértet-bor180ELSŐ RÉSZ | Első fejezet

A visítások őt hívták. Fénykard módjára hasították keresztül Oslo belvárosának esti alapzaját, az ablakon túli egyenletes autózúgást, a távoli szirénák süvítését, az épp megkonduló templomi harangokat. Ilyenkor, az esti órákban, vagy közvetlenül napfelkelte előtt szokott elindulni, hogy élelmet keressen. Végigszimatolta a konyha mocskos linóleumpadlóját. Az elcsípett szagokat villámgyorsan három kategóriába sorolta: ehető, veszélyes vagy a túlélés szempontjából érdektelen. Szürke cigarettahamu savanyú bűze. Vér cukros édessége egy vattapamacson. Sör kesernyés párája egy söröskupak belső oldalán. Egy üres fémhüvelyből felszálló kén-, salétromsav- és szén-dioxid-molekulák. Nemrég még egy 9×18 mm-es ólomgolyó volt benne, amelyet Makarov-lőszernek is szoktak nevezni annak a pisztolynak a márkája után, amelybe ezt a kalibert eredetileg szánták. Egy cigarettacsikk füstje, amelynek elsárgult filterére orosz birodalmi sast nyomtak. A dohány ehető. Odébb alkohol-, bőr-, zsír- és aszfaltszag. Egy cipő. Megszaglászta. És megállapította, hogy nem olyan jó falat, mint a szekrényben lógó kabát, amelyik benzintől és attól a döglött állattól bűzlött, melyből készítették. Ám most új feladatra kellett fognia rágcsálóagyát: hogyan tudná legyűrni az előtte fekvőakadályt? Próbálta mindkét oldalról, mindent beleadott, ami csak huszonöt centiméternyi hosszából és alig félkilós súlyából telt, de nem boldogult. Az akadály az oldalán feküdt, háttal a falnak, és elzárta a lyukat, amely a fészekhez és nyolc újszülött, vak és csupasz kölykéhez vezetett, akik egyre hangosabb visítással követelték emlőit. A húshegy só-, izzadság- és vérszagot árasztott. Egy ember volt. Még élt. Érzékeny rágcsálófüle még kölykei éhes üvöltésének közepette is ki tudta venni gyenge szívverését.

Rettegett, de nem volt más választása. A kölykök etetésének kényszere felülírt minden más ösztönt. Orrát a levegőbe fúrta és várt egy darabig, hátha történik valami.

A templom harangjai immár az ember szívverésével egy ütemben kondultak. Egy ütés, kettő. Három, négy…

Elővicsorította fogait.

Július. A picsába. Az ember mégsem halhat meg júliusban. Ez tényleg a templom harangja, vagy csak ezek miatt a rohadt golyók miatt hallucinálok? Oké, akkor ennyi volt. Végül is nem mindegy? Itt vagy ott. Most vagy később. De komolyan azt érdemlem, hogy júliusban haljak meg? Miközben odakint dalolnak a madarak, az Aker partjáról nevetés és üvegcsörömpölés hallatszik, és mindenhonnan ez a kicseszett nyári hangulat árad? Tényleg azt érdemlem, hogy ennek a mocskos drogtanyának a padlóján feküdjek a kelleténél kettővel több lyukkal a testemen, miközben lassan eltűnik belőlem minden: az élet, a másodpercek, mindazon események felvillanásai, amelyek végül idevezettek? Az apróságok és az igazán nagy dolgok, egy rakás véletlen és félig-meddig tudatos döntések: ez lennék én? Ez minden? Ez az életem? Hiszen terveim voltak, ember, hiszen terveim voltak. És most az egész nem több, mint egy marék homok, egy csattanó nélküli vicc, olyan rövid, hogy még azelőtt elmesélhetném, hogy ez a nyomorult harang abbahagyja a zúgást. Ó, ezek a rohadt lángszórók! Miért nem mondta senki, hogy ilyen mocskosul fáj meghalni? Hallasz engem, papa? Ne lépj le! Még ne. Figyelj, elmesélem neked a viccet: Gustónak hívnak. Most lettem tizenkilenc éves. Te pedig egy szarházi vagy, aki megdugott egy ugyanolyan szarházi csajt. Az kilenc hónappal később a világra pottyantott engem, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „papa!”, már nevelőszülőkhöz is passzoltak. Ott aztán annyi szemétséget csináltam, amennyit csak bírtam, de ők csak egyre szorosabbra vonták körülöttem a gondoskodás takaróját és azt kérdezgették, mire lenne szükségem, hogy egy kicsit megnyugodjak. Egy kicseszett jégkrémre? Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy az olyanokat, mint te meg én, a legjobb azonnal lepuffantani, eltaposni, mint egy kártevőt, mielőtt – elszaporodó patkányok módjára – mindent megfertőzünk és pusztulásba döntünk. Maguknak köszönhették. Persze akartak is ezt-azt. Mindenki akar valamit. Tizenhárom éves voltam, amikor a nevelőanyám szemében először megláttam, hogy mit akar.

– Olyan szép vagy, Gusto – mondta. Utánam jött a fürdőszobába, pedig nagyon vigyáztam, nehogy a zaj odacsalogassa, még a csapot sem nyitottam meg, az ajtót pedig csak behajtottam. Hosszú másodpercekig állt ott, mielőtt végre kiment. Én pedig nevettem, mert ekkor kezdtem el kapiskálni. Ez tényleg valami tehetség, papa: látom az embereken, hogy mit akarnak. Tőled örököltem? Te is ilyen voltál? Miután kiment, megnéztem magamat a fürdőszobai tükörben. Nem ő volt az első, aki szépnek nevezett. Korábban értem a többi fiúnál. Magas voltam, karcsú, széles vállú és izmos. Csillogó, fekete haj, kiugró arccsont, széles, egyenes áll. Nagy, mohó száj, szinte nőiesen telt ajkakkal. Sima, napbarnított bőr, sötét, szinte fekete szempár. „Vándorpatkány”, ahogy az egyik fiú hívott az osztályból. Didrik, azt hiszem, így hívták. Koncertzongorista akart lenni. Tizenöt éves voltam, ő pedig hangosan így szólt az osztályteremben: – A barna vándorpatkány még olvasni sem tud rendesen.

Én csak nevettem, hiszen pontosan tudtam, miért mondta. Hogy mit akart. Kamillát, akibe titokban szerelmes volt, és aki közel sem annyira titokban belém volt szerelmes. Az egyik osztálybulin felfedező útra indult a kezem a pulóvere alatt. Bár nem nagyon volt mit felfedezni, amiről később be is számoltam néhány srácnak. Didrik alighanem meghallotta, és úgy döntött, hogy kiközösít. Nem mintha annyira közéjük akartam volna tartozni, de a kiközösítés, az kiközösítés, ezért aztán átmentem a motoros klubba Tutuhoz, akinek a megbízásából már akkoriban hasist árultam a suliban a srácoknak. Elmondtam neki, hogy némi tekintélyre lenne szükségem ahhoz, hogy rendesen végezhessem a munkámat. Tutu megígérte, hogy megoldja a dolgot. Didrik később nem volt hajlandó elárulni, hogyan sikerült rögtön két ujját is a fiúvécé ajtajának felsőzsanérja alá dugnia, mindenesetre soha többé nem nevezett vándorpatkánynak. És koncertzongorista sem lett belőle. A kurva életbe, ez nagyon fáj! Nem, papa, nem vigasztalásra van szükségem, hanem egy lövésre. Csak egy utolsó lövésre, aztán szép csendben elhagyom ezt az árnyékvilágot. Megígérem. Már megint üt az óra. Papa?

Második fejezet

Csaknem éjfélre járt, amikor az SK459-es bangkoki járat begördült az oslói repülőtér, a Gardermoen 46-os kapujához. Tord Schultz kapitány fékezett, az Airbus 340-es megállt. A sugárhajtóművek fémes bőgése jóindulatú duruzsolássá szelídült, majd teljesen elnémult. Tord Schultz automatikusan ellenőrizte az időpontot, három perc negyven másodperccel vannak a földet érés után, s tizenkét perccel a légiforgalmi menetrendben megadott idő előtt. A másodpilótával végigmentek a szükséges kétféle ellenőrzőlistán. A gép egész éjjel ezen a helyen parkol majd. Az összes holmival. Fellapozta a fedélzeti naplót. 2011. szeptember. Bangkokban még tart az esős évszak. Ott, a párás melegben vágyakozva gondolt az itthoni első, hűvös őszi estékre. Az oslói szeptemberre. Nincs is ilyenkor jobb hely a világon. Feljegyezte a kerozin állását az üzemanyag elszámoláshoz. Olykor megesett, hogy gond volt vele. Például amikor Amszterdamból vagy Madridból hazafelé tartva gyorsabban repült, mint ahogyan az a leggazdaságosabb lett volna, és több ezer korona értékű plusz üzemanyagot használt el, csak hogy időben érkezzenek. Végül a főnöke is felelősségre vonta:

– Időben? – bömbölte. – Hiszen egyetlen utasnak sem volt csatlakozása!

– A világ legpontosabb légitársasága – idézte Tord Schultz motyogva a reklámszlogent.

– És egyben a világ anyagilag legelcseszettebb légitársasága! Ez minden, amit fel tud hozni mentségére?

Tord Schultz csak a vállát vonogatta. A valódi okot mégsem mondhatta meg, hogy azért nyomta annyira a gázt, mert ő maga akart időben landolni, hogy elérje a következőjáratot. Bergenbe, Trondheimbe vagy Stavangerbe. Hogy életbevágóan fontos volt, hogy ő és ne valamelyik kollégája vigye el azokat a gépeket. Ennyi szolgálati évvel a háta mögött nemigen tehetnek vele mást, mint hogy megrovásban részesítik. Soha nem vétett komoly hibát, a szakszervezet mögötte állt és már csak néhány év hiányzik ahhoz, hogy elérje az ötvenötöt, amikor mindenképpen nyugdíjazni fogják. Tord Schultz felsóhajtott. Már csak néhány éve maradt, hogy rendbe hozza a dolgokat, és ne a világ anyagilag legelcseszettebb pilótájaként végezze. Aláírta a fedélzeti naplót. Felállt, és elhagyta a pilótafülkét, hogy megmutassa az utasoknak napbarnított arcát és felvillantsa hófehér mosolyát, amelyből világosan látszik, hogy őmaga a megtestesült biztonság. A pilóta. Foglalkozásának valaha hihetetlen presztízse volt. Az emberek – mindegy volt, hogy nők vagy férfiak, gyerekek vagy idősek – pillantása azonnal megváltozott, ahogy meghallották a varázsszót. Nyomban átalakult a szemükben: karizmatikus lett, könnyed, kisfiúsan sármos, ám egyben tiszteletre méltó is. Csodálni kezdték hűvös precizitását és határozottságát, fölényes intelligenciáját és azt az elképesztő merészséget, amellyel szembeszáll a fizika törvényeivel és az átlagember veleszületett félelmeivel. De ennek jó ideje vége. Ma már úgy tekintenek rá, mint valami buszsofőrre, és olyanokat kérdezgetnek tőle, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb jegy Las Palmasba és hogy a Lufthansa gépein miért fér el jobban a lábuk.

A fene essen beléjük. A fene essen mindannyiukba.

Tord Schultz a kijárathoz ment és a légiutas-kísérők mellé állt. Kihúzta magát és mosolyogva, széles texasi akcentussal búcsúzkodott, amelyet még a sheppardi repülőiskolában sajátított el: – Welcome back, Miss. – Elismerő mosolyt zsebelt be érte. Egy ilyen mosoly valaha felért egy félig megbeszélt találkával az érkezési csarnokban. És ő élt is a lehetőségekkel. Fokvárostól Altáig. Nők. Mindig ez volt a problémája. És persze a megoldás is. Nők. Rengeteg nő. Új nők. És most? A hajvonala már visszavonulóban van a kapitányi sapka alatt, de a méretre szabott egyenruha még mindig előnyösen fest magas, vállas alakján. A magassága számlájára írta, hogy annak idején a repülőiskolában nem vadászpilótaként végzett, hanem a Hercules, egy valódi teherhordó öszvér pilótájaként. Otthon legalábbis ezt mesélte, hogy néhány plusz centiméter miatt maradt le az F5-ről vagy az F16 Starfighterről, amelyeknek pilótafülkéjét minden bizonnyal törpékre méretezték. A valódi ok azonban nem ez volt. Egyszerűen nem bírt felülkerekedni a konkurencián. A teste maximálisan megfelelt a követelményeknek. Mindig is megfelelt. A teste volt az egyetlen, amelyet rendben tudott tartani, miközben minden más darabokra hullott körülötte. A házassága. A családja. A baráti köre. Hogyan juthatott idáig? És hol volt ő, mialatt ez történt? Feltehetőleg egy fokvárosi vagy altai hotelszobában, kokainnal az orrában – ellensúlyozandó a bárban felhajtott potenciagyilkos italokat –, farkával pedig egy alkalmi nőcskében, azt kompenzálandó, ami nem volt és ami már soha nem is lesz.

Tord Schultz pillantása megakadt egy férfin, aki az ülések között közeledett a kijárat felé. A pasas még lehajtott fejjel is az utasok felé magasodott. Vékony volt és széles vállú, mint ő maga. Rövidre nyírt, szőke haja drótkefe módjára meredezett koponyáján. Fiatalabb volt nála, valószínűleg norvég, de nem hazatérő turistának látszott. Legalábbis ez a fajta tompa, szinte szürkés árnyalatú barnaság azokra a fehérekre jellemző, akik hosszabb időt töltöttek Délkelet-Ázsiában. A minden kétséget kizáróan méretre szabott, barna lenvászon öltöny minőséget és komolyságot sugallt. Talán üzletember. Tekintve, hogy a turistaosztályon utazott, valószínűleg egy nem túl virágzó üzletágban. Azonban Tord Schultz figyelmét nem az öltöny és nem is a férfimagassága ragadta meg. Hanem a sebhely, amely a szája sarkától indulva egészen a füléig húzódott sarló alakban. Groteszk és egyben lenyűgözően drámai.

See you.

Tord Schultz összerezzent, de nem volt ideje, hogy a férfielköszönését viszonozza, mielőtt az elhagyta a fedélzetet. Hangja nyugodt volt és rekedtes, véreres szeme arról árulkodott, hogy az imént ébredhetett.

A repülőgép kiürült. A takarítók kisbusza már a kifutópályán parkolt, amikor a legénység csapatba verődve elhagyta a gépet. Tord Schultz látta, hogy a kis, zömök orosz ugrik ki elsőként a minibuszból, azután a cég logójával ellátott, sárga fényvisszaverő mellényében felsiet a repülőgép lépcsőjén.

See you.

Tord Schultz egyre ezt ismételgette, miközben a folyosón a személyzeti központ felé tartottak.

– Nem volt egy kézipoggyászod is ennek a tetején? – kérdezte az egyik stewardess Tord kerekes, Samsonite bőröndjére mutatva. Nem emlékszik a nevére. Mia? Maja? Mindenesetre egyszer, még a múlt században megdugta. Vagy mégsem?

– Nem – felelte Tord Schultz.

See you. Egyszerű elköszönés, vagy valami más? „Még látjuk egymást.”

Elhaladtak a személyzeti központ bejárata előtt, ahol elvileg egy vámtisztnek kellett volna lesben állnia, ám a szék az esetek kilencvenkilenc százalékában üresen árválkodott. Még soha, a harminc év alatt egyetlenegyszer sem állították meg, hogy átvizsgálják. See you.

Tord Schultz sietősen belépett a központ ajtaján.

Szergej Ivanov ügyelt rá, hogy ezúttal is ő szálljon ki elsőként a kisbuszból, amikor leparkoltak az utasszállító mellett, és felsietett a lépcsőn az üres gépbe. Kezében a porszívóval bevonult a pilótafülkébe és magára zárta az ajtót. A gumikesztyűt egészen az alkarján lévő tetoválásokig húzta, azután felnyitotta a porszívó fedelét és kinyitotta a kapitány szekrényét. Kiemelte belőle a Samsonite kézipoggyászt, kicipzározta, felnyitotta az aljában lévő fémfedelet és ellenőrizte, hogy a négy tégla alakú, egykilós tömb a helyén van-e. Azután a táskát a porszívóba dugta, bepréselte a nagy porzsák mellé, amelyet előzőleg gondosan kiürített. Visszazárta a porszívó fedelét, majd kinyitotta a pilótafülke ajtaját és elindította a készüléket. Az egész művelet alig néhány másodpercet vett igénybe. Miután kitakarították és rendbe rakták az utasteret, elhagyták a repülőgépet, a világoskék szemeteszsákokat bepakolták a Daihatsu hátuljába, majd visszagurultak a személyzeti épülethez és elfoglalták a társalgójukat. Már csak egy maroknyi repülőgép érkezése és indulása volt hátra, mielőtt a repülőtér bezár éjszakára. Ivanov átpillantott Jenny, a műszakvezetőjük válla fölött. Tekintete végigsiklott az érkezési és indulási időpontokat jelzőképernyőn. Nem jeleztek késést.

Jo Nesbø

Jo Nesbø

– Megcsinálom Bergent a huszonnyolcason – mondta Szergej kemény, orosz akcentusával. De ő legalább beszélte a nyelvet. Több olyan honfitársa is volt, aki hiába élt már legalább tíz éve Norvégiában, még mindig csak angolul tudott megszólalni. Amikor Szergejt két évvel ezelőtt idehozták, a nagybátyja közölte vele, hogy muszáj megtanulnia norvégul, és azzal biztatta, hogy talán neki is jutott valamennyi az ő legendás nyelvérzékéből.

– Már van emberem a huszonnyolcasra – mondta Jenny. – Tarts nyugodtan szünetet, amíg a Trondheimbe induló gép be nem áll a huszonkettesre.

– Nem, én csinálom meg Bergent – jelentette ki Szergej. – Trondheim legyen Nické.

Jenny rápillantott. – Ahogy akarod. De ne dolgozd magad halálra. Szergej leült egy székre a fal mellett. Óvatosan dőlt neki a támlának. Lapockái között, a norvég tetováló keze nyomán még érzékeny volt a bőr. Azok alapján a rajzok alapján készült a mű, amelyeket Imre, a tagili börtön tetoválója küldött Szergejnek, és még hiányzott néhány, hogy teljes legyen. Szergej a bácsikája hadsegédeinek, Andrejnek és Pjotrnak a tetoválásaira gondolt. A két altaji kozák bőrét borító halványkék vonalak hőstettekkel teli, drámai életről meséltek. Szergej is maga mögött tudott már egy hőstettet. Egy gyilkosságot. Egészen jelentéktelen gyilkosság volt, de már a bőrére rajzolták egy angyal formájában. És talán egy újabb is kilátásban van. Egy fontosabb gyilkosság. Amennyiben a szükség úgy hozza, mondta a nagybátyja, és arra kérte, álljon készenlétben, készüljön fel szellemileg és gyakorolja a késforgatást is. Egy férfi jön majd, ezt mondta. Nem száz százalék, de valószínűleg jönni fog.

Valószínűleg.

Szergej Ivanov a kezére pillantott. A gumikesztyű még mindig rajta volt. Szerencsés egybeesés, hogy a munkaruhája arról is gondoskodik, hogy ne legyen ott az ujjlenyomata a csomagokon, ha netán valami baj történne. A keze egy fikarcnyit sem remegett. Már olyan régóta végezte ezt a munkát, hogy olykor emlékeztetnie kellett magát a kockázatra, nehogy óvatlanná váljon. Bízott benne, hogy a keze akkor is épp ilyen biztos lesz, amikor azt a bizonyos megbízást kell majd elvégeznie. Amikor rászolgál a tetoválásra, amelyhez már meg is rendelte a rajzokat. Újra elképzelte, milyen lesz majd, amikor otthon Tagilban kigombolja az ingét urka testvérei előtt és megmutatja nekik új tetoválásait. Nem lesz szükség arra, hogy elmagyarázza őket, magukért beszélnek majd. És amikor a többiek szemébe néz, látni fogja, hogy többé már nem a Kicsi Szergejt jelenti számukra. Esténként már hetek óta azért imádkozott, hogy a férfi hamarosan megérkezzen. És hogy megtehesse, amit kell.

Megreccsent az adóvevő. Hozzáláthatnak a bergeni gép takarításához.

Szergej felállt és ásított egyet.

A pilótafülkében végrehajtandó művelet ezúttal még egyszerűbb. Csak kinyitja a porszívót és a másodpilóta szekrényébe teszi a kézipoggyászt.

A repülőgépből kifelé összetalálkozott a gép érkező személyzetével. Szergej Ivanov kerülte a másodpilóta pillantását, csak lesütötte a szemét, és megállapította, hogy a férfinak ugyanolyan kerekes bőröndje van, mint Schultznak. Egy piros Samsonite Aspire GRT. A kis, piros kézipoggyász nélkül, amelyet a tetejére lehet erősíteni. Semmit sem tudtak egymásról. Sem azt, hogy ki hogyan keveredett bele ebbe, sem azt, hogy kinek milyen a háttere vagy a családja. Szergejt, Schultzot és a fiatal másodpilótát mindössze regisztrálatlan mobiltelefonjaik kötötték össze, amelyeket Thaiföldön szereztek be, hogy tudjanak küldeni egymásnak egy SMS-t, ha netán valami változás lenne a menetrendben. Szergej nem tartotta valószínűnek, hogy Schultz és a másodpilóta tudnának egymásról. Andrej kínosan ügyelt arra, hogy csak a legszükségesebb információkra szorítkozzon. Így aztán Szergej azt sem tudta, mi lesz a későbbiekben a csomagok sorsa. De voltak ötletei. Ugyanis amikor az Oslo és Bergen közötti belföldi járat másodpilótája a repülőtéren átlép a légi oldalról a földi oldalra, ott nincs sem vám, sem biztonsági ellenőrzés. A kézipoggyászt egyszerűen magával viszi a bergeni szállodába, ahol a személyzet megszáll. Azután az éjszaka közepén valaki diszkréten megkopogtatja az ajtaját és a négy kiló heroin gazdát cserél. Bár ez az új drog, a violin némileg lenyomta a heroin árát, de egy adag nullakettes utcai ára még mindig legalább kétszázötven korona volt. Grammja egy ezres. És ha az ember az egyébként is beütött anyagot még egyszer felszaporítja, az összesen nyolcmillió korona. Tudott számolni. Ahhoz legalábbis elég jól, hogy tudja: igencsak alulfizetik. De azzal is tisztában volt, hogy jelentősen felértékelődik majd, ha elvégezte azt a bizonyos munkát. Többet keres majd, és néhány év múlva elég pénze lesz, hogy vehessen egy házat Tagilban, keressen magának egy csinos szibériai feleséget, és esetleg a szüleit is magukhoz költöztesse, öregségükre.

Szergej Ivanov érezte, hogy a lapockái között viszketni kezd a tetoválás.

Mintha már a bőre is a folytatást várta volna.

Fordította: Petrikovics Edit

Jo Nesbø: Kísértet
Animus Kiadó, 2013