Horváth Péter: A képíró (részlet)

Posted on 2013. július 29. hétfő Szerző:

1


HorváthPé_Aképíró-bor180| Első könyv | I. |

A tiszteletre méltó és neves Albrecht Dürernek Nürnbergben, szeretett jóakarómnak és ifjú Mesteremnek. Isten kegyelmét és békéjét kévánom én: S.

Pirkadatkor hagytam el a nürnbergi házadat. Nem a rendelésed szerénti jó hátasöszvért adta szolgálatomra mogorva háznagyod, hanem a Sógor nevű öreg csacsit málháztatta föl, mondván, nekem jó lesz az is. Hanem szegény jószág utam hatodik napján kimúlott alólam. Hiába próbáltam másikra szert tenni, az út menti hátasok javát fölvásárolták előlem. A maradék beteg volt, vagy olyan összeget kért értük a gazda, mit jó szívvel nem tudtam volna kifizetni az Általad nagylelkűn nekem juttatott kölcsönből, amelyet a kegyesen rám testált munka végeztével kapott díjból hiánytalanul fogok kezedhez visszafizetni.

Az öreg Sógor kimúltától Szent Mihály lován igyekeztem tovább, de három nap után bokám és térdem földagadtak, föstőzsákom és egyéb málháim cipelése igen próbára tett. Be kellett lássam, nem való már nekem az efféle téli vándorút. Zwickau újjáépített várasát nagy nehézségek árán elérvén, megváltoztattam utam Prága felé tervezett irányát, hogy csatlakozzam a Drezdán, majd a lengyel Wroc³avon át Krakkó felé menendő karavánhoz.

A karaván javarészt Nürnbergből menekülő zsidókból állott.

Mint megtudtam, két nappal indulásom után erővel űzték el őket otthonaikból a jó nürnbergiek. Bizonyos Huba Hungarius (magát Kapisztrán János utódjának hirdető) vándorprédikátor gyújtóbeszédivel oly igen fölkorbácsolta bennük a bűntudatot, hogy elébb máglyára vetetvén némely saját, fölös luxusnak érzett tulajdonukat, utóbb kötelességüknek érezték a várasból „Krisztus gyilkosait” haladéktalanul kiseperni. Kevésbé békés vidékeken e zsidók életét is elvették volna. Mitőlünk „bántatlanul” mehettek, annyi holmival, mit kezükben vagy hátukon bírtak. Tehetősebbjeik vásárolhatták föl előlem az öszvéreket és a szamarakat, melyeken most jobbára gyerekek gubbasztottak a soványka málhák tetején. Feketéllett tőlük az út. Másfél száznál is többen tapodták a havat mögöttünk. A férfiak fekete kaftánjuk szárnyát derekukra csomózták, rá ne lépjenek; szakállukat a szélbe döfve vonultak.

Gyalogláshoz nem szokott asszonyaik igyekeztek tartani a lépést, nagyobb porontyaikat kézen fogva vonszolván magukkal.

Magam jó rénusforintért egy szász fegyverkereskedő ökrös szekerén kaptam helyet, miután farkom megszemlélésével megbizonyosodott felőle, hogy nem a „hitetlen hordához” tartozom. Fölvilágosult, pallérozott eszű férfiú volt. Kifogyhatatlan szóbőséggel szidta a mögöttünk kullogókat, s ha egy-egy fölbukó jajszava hozzánkig jutott, elégedetten röffent: „Egy gyilkossal kevesebb!” Legénye ustorral hajtotta el a szekerünkre kéredzkedőket. Nem éreztem megvetést ezért iránta, miként a hontalanok iránti szánalmat is igyekeztem szívemből szigorral kiseperni. A látáshoz pártatlan szív és tiszta fej kell, az elfogultság hibákhoz vezet az ábrázolásban.

Menetünk híre mindenütt megelőzött minket, az éji szállás és a meleg étel ára az egekbe szökött. A kereskedő szobát váltott magának, én legényével a fogadó udvarára beálló szekéren háltam, ne kelljen költenem. Az ökrök az istálló melegében éjszakáztak, a legény az úti prémek alatt, a bakon. A fegyverládákat takaró ponyvába burkolódzva vártam mellette a reggelt. Folyvást kerülgetett, de nem ragadott el az álom. A legény talán tudott volna, mégsem mert aludni: vérével felelt a rakományért.

Szóba elegyedtünk.

Egy Rajna menti faluból való, megtermett parasztlegény volt; húszas évei közepén járhatott. Ulrichnak hívták. Mint elmondta, négy éve állt be a kereskedőhöz, mikor annak előző legénye, épp az ő falujukon átutazván, belei tartalma mellett „lelkét is kiszarta magából”. A kereskedő, bizonyos Stumbecker Miksa, jó pénzt ígért a legénynek, ki a fizetség reményében vállalta, hogy a fjordok kapujának mondott Bergenig kíséri. Útjuk során Ulrich kétszer is megmentette a rakományt és gazdája életét a bunkósbotjával, amellyel, mint mondotta, egy ökröt is agyon tudna vágni.

Stumbecker úr mégse fizette ki Bergenben, hanem dupla pénzt ígérve rávette, hogy tovább kísérje, Novgorodba. Újabb fordulójuk után a kialkudott bért megfejelte az út hasznának egy egész százalékával, mely összeget rendre kiskönyvébe jegyezte, korábbi adóssága mellé. Négy esztendeje járják így a Hanza útjait. Stumbecker Miksa már harminc aranyforintnyi bérrel adósa. A pénzen malmot fog venni otthon, mondta a legény, jó vitorlás malmot, hova asszony is hamar kerül majd, nem is akármilyen, a molnárok kapósak. Magabízó pökhendiséggel beszélt velem, mintha máris molnár volna; alighanem csavargónak vélt, én meg, botor módon, eldicsekedtem neki küldetésem céljával. Nemigen hitt a szavamnak, pedig nemcsak hogy hallott Selmecről, de járt is a várasban, látta a romos Katalin-templomot, s tudta, hogy a domonkos kolostor apátja szándékozik újjáépíteni. Reggelre kelvén, gémberedett ujjaim közt egy mogyoróvesszővel, hóba rajzoltam a fizimiskáját.

„Nohát, csakugyan piktor vagy! – Sandán méregetett. – Molnárnak lenni mégiscsak jobb, az őrlésért liszttel fizetnek, a lisztért északon nagy pénzeket adnak. Saját szekeremen viszem majd a lisztet Lübeckbe, nem járok olyan toprongyosan, mint te, és melegben hálok, nem a csillagok alatt.” Igen csudálkozott, mikor harmadéjen magam is szállást vettem Chemnitz várasa szélén, a Két Táncoló Medvéhez címzett lebujban, hogy kiűzzem a csontjaimba fészkelő fagyot. Forró vizet rendeltem ablaktalan odúmba, alaposan lemosdva, végtelen gyönyörűséggel dőltem el a szalmazsákon, mit sem törődvén azzal, hogy alattam bogarak s tán egerek motoznak. Szobám fala mögött lehetett a kemence, édes meleg volt a setétség köröttem. Málhám a fejem alatt, pénzem az övembe varrva. Mint József, kit testvérei kút mélyébe vetetettek, úgy zuhantam az álomba. Jóval pirkadat előtt, erős főfájással ébredtem magamra. Fejem a szúette padlóra lógott, hiányzott alóla a pakk; láthatatlan kezek övemtől is megszabadítottak. A tolvaj kegyes volt, úti köpenyem és lábbelim meghagyta. Életemet se vette el, pedig az másokkal, más szállásokon, őrizet mellett is megesett.

Szerencsés csillagzat alatt születtem.

Az ökrös szekér már nem volt az udvaron. Nem tudom, nem én voltam-e a sietség oka, s nem a kereskedő segédje volt-e hívatlan, éji látogatóm, hogy pénzemhez jutván megszabadulhasson kedveletlen föladatától, s vágyott malmát mielőbb megvehesse. Akárki vitte el, málhám javának aligha veszi hasznát. Vásznak, papírok, néhány rét pergament, egy tucatnyi jó ecset, fametsző kések, az általad adott föstékleírás voltak benne, meg nehány foltozott alsóneműm. Szerszámaimat pótolom majd, a föstékkészítés minden tudását fejemben őrzöm. A pénzes öv viszont, a Tőled kapott három dukáttal s az általam kuporgatott hat ezüstforinttal, igen hiányzott. Még Drezdát sem értem el, s e nagy kerülő utat pénztelen követve igen bizonytalan volna időre Selmecre érnem. A tolvaj úti passzusomtól és a Te nagybecsű ajánlóleveledtől is megszabadított, így kilétemet nem tudnám hitelt érdemlően igazolni a drezdai banknál, hogy ott némi kölcsönt szerezzek.

Megvártam, míg a fogadós fölébredt, munkára ajánlottam magam neki. Úgy kacagott, mintha maradék fogait akarná szájából kirázni.

– Vén kecske vagy te, mire fognálak itt? Igaza volt. Lassan az ötvenet ütöm már, s bár hajam még nem őszül, az államat fölverő borosta inkább fehérlik, mintsem barna volna. Termetre nézvén nem tűnök erősnek, inkább inas vagyok, mintsem húsos vagy csontos.

– Hat nyelvet beszélek – mondtam neki –, írok és olvasok, emellett némi jártasságot szerzettem az ábrázolásban. Megbízhatóan föstök és rajzolok.

Kikergetett az ivóból. Mentem, mert menni jobb, mint egy helyben maradni, főként olyan cudar hidegben, mint azon a reggel.

A váras széli utca már ébredt köröttem. Ritkásan álltak benne a házak. A harmadikat elhagyva visszanéztem. Jól láttam a rozsdálló, ügyetlen sildet (más vidékeken süldnek, avagy Aushängenschildnek nevezett czégkért) a kapu fölött. Ábrázolatját nemigen lehetett kivenni. Egymásra acsargó fenevadak, de hogy mifélék? Csikaszok éppúgy lehettek, mint szárnyas oroszlánok.

Isten, avagy a véletlen küldte, nem tudom, egy szénhordó fiú vágott át előttem az úton, hátán cipelt kosarából egy darab a hóba hullott. Nem vette észre, ment tovább. Fölvettem a széndarabot, visszamentem vele az ivóba, és az ajtótól balra eső, setét sarokban gyors kézzel két táncoló medvét rajzoltam a falra.

– Nem megmondtam, hogy takarodj innen! – rontott rám a fogadós, de sebtében fölrótt mackóim láttán meghőkölt. – A tekergő mindenségét! – pislogott. – A falamon medvék táncolnak! Nem szaporítom a szót. Megalkudtam vele, megígérvén, ha napjában egyszer jóllakat, s éjjelre megtűr a sarokban, három nap múltán olyan sildje lesz, melyet messziről fölösmerhetnek az utazók, s amelyért irigyelni fogják a többi fogadósok.

Egyik legényét mindjárt elszalajtotta a holmikért, mikre az új czégkér megalkotásához szükségem volt. Délutánra a fiú beszerzette a bronzlemezt, nem tudom, honnét, de kölcsönszerszámokat is hozott. Az ötvösmunkához keveset konyítok. A munka körülményei sem voltak kedvezőek (az istállóban dolgozhattam), de van bennem kitartás és alázat, hogy kevés tudásomat a lehető legjobban szolgálván végezzem a dolgom. Medvéim nagy tetszést arattak, hamar hírük szaladt. Sokan jöttek, hogy megvizsgálják őket, s ha már ott voltak, ittak istenesen. A fogadós tartotta a szavát.

Szűkösen bár, de ellátott elemózsiával, s nagylelkűn megengedte, hogy ugyanabban az odúban háljak, hol előző este megraboltak.

Éppen a máléból és sózott heringből álló sovány vacsorámat fogyasztottam, mikor egy barátcsuhát viselő, megtermett alak asztalomhoz ült.

Horváth Péter

Horváth Péter

– Láttam a medvéidet – szólított meg. – Ögyes munka.

– Köszönöm – mondtam.

– Ahogy hallom, hamar meglett.

Hallgattam, ettem.

– Mit kértél érte? Megmondtam. Megkérdezte, sárkányt tudnék-e annyi pénzért.

Számtalan lapot másoltam Roger van der Weyden mestertől Flandriában, csakúgy, mint Paolo Uccello munkái közül Firenzében töltött éveim alatt Sárkányölő Szent György alakjáról ahhoz, hogy igent mondjak neki.

– Eljönnél-e hozzám sárkányt kalapálni? – kérdezte. – Szállást jobbat adok, mint ez – bökött a pult mögül minket figyelő fogadósra. – Jobban is etetlek.

Megkérdeztem tőle, miért van szüksége Isten emberének sárkányos domborműre. Előrébb dőlt, körülsandított, csuklyáját, melyet egész idő alatt a fején tartott, mélyen a szemére húzta.

– Nem vagyok szerzetes. Fogadóm van, a belső várasban.

Úgy tettem, mint ki hosszan gondolkodik.

– Amit te kérsz – mondtam neki végül –, nehezebb munka, mintsem egy nap alatt meglennék vele. Szent György is nehéz, hát még a lova.

– Szent György nem kell – legyintett. – A sárkány is ölég.

– Hányfejű? – kérdeztem.

– Ötfejű Sárkányhoz. Ez a fogadóm neve.

Erősen számoltam.

– Öt sárkányfej, szemekkel, orrlikakkal, nyelvekkel, hozzá a sárkánykélgyó teste, karmos lábak, pikkelyek…

– Ösmersz, Barátom, nem vagyok ilyen kupecféle, de rávitt a szükség, hogy alakoskodjam.

– Öt nap alatt talán meglennék vele…

Megkönnyebbülten sóhajtott.

– Várlak holnap reggel.

Alighogy elment, odajön hozzám az én fogadósom.

– Mit akart a szentfazék? Mondtam, medvéimet dicsérte.

Erősen vizslatott.

– Ha másnak is meg mered figurázni őket, ezzel vágom le az ujjaidat! – Nagy kést mutatott. Megnyugtattam, hogy nem „figurázok” újabb mackókat sehol, és másnap odébbálltam tőle.

A barátcsuhás gazda (mint későbben megtudtam, Joachim Wogel a neve) tágas szobát bocsátott a rendelkezésemre, s akárcsak előző vendéglátóm, ő is beszerzette a szükséges bronzlemezt, kalapácsot, árat. Nála másképpen dolgoztam, mint előző helyemen. Diófa táblát kérettem vele, hozzá ácsvésőt, éles késsel. Fölkarcoltam a táblára Uccello mester zöld sárkányát, hozzárajzolván a még szükséges fejeket, aztán megfaragtam, mint egy dombormívet. Ugyanezt megcselekedtem a tábla túloldalával is, azután a lap mindkét felére rádolgoztam a bronzlemezt. Három nap alatt megvoltam vele.

Ha medvéimnek sikere volt, hát a sárkányok taroltak. Joachim Wogel büszkélkedett velem. Lapogattak, itattak, dicsértek. Új czégkért rendeltek tőlem szabók, tímárok, kelmeföstők, többen.

Gondoltam, fergeteg havát a várasban töltöm, s némi pénzmagot gyűjtve, gyertyaszentelő Boldogasszony napján több szerencsével indulok tovább.

Nem így lett.

Az ivóba toppant első megrendelőm, kinek a táncoló medvéket csináltam.

– Ott a kontár! – mutatott rám az ajtóból.

Egy darabont rontott hozzám, nyomában két szigorú alakkal. A helyi kézmíves céh emberei voltak.

– Szedd a cókmókod, velünk jössz azonnal! A korcsmaházi nép, mely az imént még ünnepelt, most hirtelen gyúlt kárörömmel figyelte, mint hurcolnak el. Joachim Wogel is örülni látszott, amiért megszabadul tőlem, s a hátralévő két napon nem kell ellátnia. Elfogóim a céhházba kísértek.

A nagyterem zsibongott. Nem miattam telt meg, a mesterek közgyűlést tartottak, oda rontott be első fogadósom, hogy megvádoljon. A céhmester vezette kihallgatásomat, melyről, mint mondotta, jegyzőkönyv készül, beléfoglalják a határozatot is, minek ítélete betű szerént bétartatik velem, bármi légyen is az. Elsőbben eskümet vették, hogy kérdéseikre csalárdság nélkül, híven válaszolok, azután nevemet kérdezték, és illetőségemet. Lakóhelyemül a Te nürnbergi házadat jelöltem, mondván, műhelyed tanulója s egyben tanítója voltam. Neved hallatán fölhördült a terem.

– Jól értjük, kontár? Van merszed azt állítani, hogy a nagybecsű Dürer műhelyében tanulsz és tanítasz? Pár szóval fölidéztem nekik, amit Te a tanításról tartasz, miszerént a jó mester nemcsak saját hibáiból okul, de a gyakornokok ügyetlenségéből is, így lesznek egymás hasznára, kölcsönösen.

Nagy fölzúdulás fogadta válaszomat. Még hogy egy fakezű segéd vagy sehonnai inas tanítsa a mestert, bármire…! Olyan Isten nincsen! Tán fejtetőre állítanám az egész világot is, hogy az alantasok föntre kerüljenek? A lárma csitultával a céhmester folytatta kikérdezésemet. Hová, mi célból igyekszem? Válaszomra lett megint acsargás, pfujolás ellenem, amiért utam céljaként Selmecet jelöltem, hogy ott oltárt fössek. A megrendelés híre, mondták, hozzájuk is elért, minden piktor tudja, hogy a nagynevű Dürer lett elsőbben a munkára fölkérve, s hogy ő bizonyos Master Sebastian nevű, világot járt föstőt ajánlotta volt maga helyett. Bár a nevezettről ők még nem hallottak, bizonyos, hogy mesterszerszámaival, ajánló passzussal fölszerelkezve indult a nagy útnak, nem pediglen iratok, pénz és málha nélkül, ahogyan engemet leltek. Voltak ecsetjeim, mondtam, ajánlólevelem, úti passzusom is velem, de megszállásom első éjjelén kiraboltak. Vegyem tudomásul, szólt a céhmester szigorral, hogy itt én vagyok a vádlott, ne merészeljem mocskolni az ő várasukat.

– Nem vádolok senkit – feleltem –, gazemberek mindenütt voltak, vannak s lesznek.

– Olyanok, mint te, gyalázatos! Megkértem, mondanák el végre, miben áll gyalázatom, miért fogtak el, s hurcoltak erővel a színre. A céhmester fölokosított.

– Föltéve, de meg nem engedve, ha mindaz igaz volna, amit előadtál, tudnod kellene, hogy idegen céhbeli mester csak engedelmünkkel vállalhat munkát a várasunkban.

– Nem munkát vállaltam – feleltem –, csak szívességet tettem a vendéglátómnak.

– Becsaptál! – ordított első fogadósom, kit a vád tanújaként tűrtek a teremben. – Azt ígérted, sehol nem figurázol több vadállatokat! –Csak medvékre tettem ígéretet, be is tartottam. A sárkány nem medve.

Ekkor egy félhülye vénember kért szót. Nem tudom, ki volt az, de a céhben nagy rangja lehetett, mert tisztelettel lesték szavait.

– Minden képesített piktor és képíró tudja, hogy az állatok lényegileg mind rokon neműek! – kezdte. – Azért mondatik egyaránt állatnak a csúszó-mászó féreg és az egyszarvú, mivel testük fő részei szinte azonosak, úgymint láb, mely adott esetben kar, avagy szárny is lehet, azután meg a test, melyből a végtagok kiállnak, végül pedig a fej, mely minden állatnál magán a nyakon foglal helyet.

A mesterek pislogva bólogattak.

– Ilyetén módon – folytatta az öreg –, mindenik állat ábrázolása egy tőről fakad! Ezért van, hogy egy medve igen hasonlíthat sárkányhoz, és viszont; tehát szinte mindegy, mely fenevad képe alakul végül az alapvázlatból. Az alapvázlat pedig – szörcsögte – mindenképpen azonos ezeknél, s ily értelemben igenis medvét alapozott a kontár, csak későbben látta el sárkányfejekkel.

A céhbeliek megéljenezték e sületlenséget. Ezután egy nálamnál jóval fiatalabb, értelmes képű férfiú szólamlott föl.

– Mélyen egyetértek az előttem szóló Fabius mesterrel! – közölte, s tisztelettudón meghajtotta magát feléje. – Mindannyian tudjuk, hogy az ő ábrázolástani szakértelme megalapozott, hiszen az alvégi templom általa föstött képein valóban nagy a hasonlatosság az állatok közt! Nem is igen látszik a teremtményein, melyik volna bárány, és melyik a farkas. Emberalakjai is egymás mintáinak tűnnek, jelesül bizonyítván a képek szemlélőinek, hogy Krisztus ítélőszéke előtt mind egyformák vagyunk. – Nem tudtam, vajon tisztában van-e szavai mélyebb értelmével. Látszólag dicsérte az előtte szólót, valójában azt állította, hogy Fabius mester fakezű, vak idióta. – Az idegen által készített sildek – folytatta erős, de kellemes hangján, miközben rám tekintett – e magos szempontból nézve tényleg kontármunkák, mivel medvéi a legcsekélyebb mértékben sem hajaznak sárkányra, melynek alapvázlatát, szerény megítélésem szerént, a firenzei Paolo di Dono, később kapott nevén Paolo Uccello mester lapjairól vette, s igen ügyesen faragta meg. – Úgy láttam, mintha hunyorintott volna. A hallgatósághoz fordult. – A bronzlapok fölhelyezése és megmunkálása is gyakorlott kézre vall. Azt hiszem, ötvöseink megerősíthetik e kijelentésemet.

Csönd volt a teremben. A mesterek nem tudták – miként én magam sem –, hogy a beszélő vádol, avagy véd engemet.

– Nem is ez a fő baj őkelmével! – emelte hangját. – Két sebtében készített czégkére jobban mutat, mint a régiek. Ezt a fél váras tanúsíthatja. Tisztelt céhtársaim java egy-egy ilyen munkán hetekig dolgozna, tisztességgel megkérvén az árukat. Mi lenne velük, ha egy jöttment, nevesincs alak szinte ingyért kalapálna tovább, elorozván tőlünk a megrendeléseket? S még akkor mi volna, ha ráadásként bebizonyosodna, hogy nemcsak medvét és sárkányt tud figurázni, de ért az emberi alakhoz, arcképkészítéshez, faliképföstéshez? Ha nem tudatlanságával, hanem tudásával hozna szégyent a céhre? Én azt mondom nektek, igazatok van, ezt nem engedhetjük meg! –Úgy van! – zúgott a terem.

– Azt sem hagyhatjuk, hogy a vendégjoggal visszaélve szabadon dolgozzon a maga zsebére! –Helyes! – hangzott innen is, onnan is.

Maga a céhmester is rábólintott, riadt tekintettel.

– Ezért azt javaslom – folytatta a fiatal mester –, adjunk esélyt tudása és jó szándoka bizonyítására! Engedjük meg neki, hogy még két tucat sildet elkészítsen… – fölemelt karral intette le a kitörni készülő fölzúdulást – …de ne holmi tányér főzelékért, hanem az általunk megszabott, szokásos áron, melynek felét a céh pénztárába nekünk befizesse. – Nagy sutyorgás támadt. Emberem (már tudtam, hogy az enyém) tovább ütötte a vasat. – Mindannyian tudjuk, mennyire megcsappant a céh közpénze. Nehezen tudjuk segélyhez juttatni az özvegyeket és árvákat, még e terem tisztességes fűtésére sem jut annyi, amennyi kellene. Kérlek, szavazzunk a javaslatom felől! Hosszan vitatták a fölvetését, végül a javasolt kettő helyett csupán egytucatnyi Aushängenschild készítését engedélyezték a „vendég mesternek”, azaz nekem. Az új czégkérek árát fél ezüstforintban határozták meg, mely összeg háromnegyedét kell a céh pénztárába befizessem. Ezután kegyesen elbocsátottak, a gyűlés nélkülem folytatódott.

Késő délután lett, mire a céhház faragott kapuján kiléptem a hóba.

– Na, kódis, most mehetsz! – Első fogadósom lábalt el mellettem. – Fél ezüstökért senki nem fog tőled nemhogy új medvét rendelni, de még unikornist vagy pegazust se! Vidám, erős hang kiáltott utána.

– Talán igazad van, Ursus! Hanem a végzés rád is vonatkozik, visszamenőleg! A fél ezüstforintból vond le a szállás és az etetés költségét, a maradékot holnap fizesd be a céh pénztárába! A fogadós megfordult.

– És ha nem?

– Akkor leakasztjuk a medvéket a lebujod kapuja fölül, s az idegen viheti őket magával Krakkóba! Mert ha jól gondolom – lépett hozzám fogadatlan, ifjú prókátorom (mert ő volt az, ki a gyűlésen megmentett) –, arrafelé vagy menendő.

Megköszöntem irántam való nagylelkűségét.

– Nincs énnekem lelkem se kicsi, se nagy – felelte nevetve. – Kötelességem van, és erős kedvem, hogy a tulkok orrába karikát fűzzek.

Házába hívott, lakjam náluk, ameddig maradok. Felesége, gyermekei szívvel fogadtak. A bőséges, finom vacsora után magunkra hagytak. Az egész éjszakát átbeszélgettük. Kilétem felől faggatott, s főként arról, mit láttam, mit ösmerek. Ő maga, mint mondta, a császárság határát át sosem lépte, de nősülése előtt becsavarogta egész Németföldet. Ösmerte Wohlgemuth Mihály fából faragott, föstött és gazdagon aranyozott oltárszobrait, valamint a nála indult Veit Stoss némely munkáit, pedig azok java, miként hallotta, Krakkóban s arrafelé vannak, amerre magam is menendő vagyok, Lőcsén és Bártfán is megnézhetem őket, ha odáig vetődöm. Egy bizonyos Fraft Ádámot tart a legjobb kőfaragónak, mint ahogy a rézöntők közül Vischer Pétert véli legnagyobbnak. Kérdezte, láttam-e Lochener István mester oltárképét a kölni dómban, ösmerem-e az ulmi Schüchlin és Zeitblom munkáit, az augsburgi Holbeint, kinél a természethez hűbb föstményeket senki nem csinált még. Azután Rólad kérdezett, Mester, nagy rajongással.

Hajnaltájt tértünk nyugovóra.

Három egész hetekig tartott házában s barátságában. Ezen idő alatt műhelyének szerszámait és anyagait ingyen használhattam.

Tizenkét czégkért kalapáltam ott, mert éppen annyi rendelésem lett. A fél forintok háromnegyedét a céh pénztárába befizettem, a maradék felét vendéglátómnak akartam adni, nem fogadta el.

– Én tartozom neked köszönettel, Master Sebastian, amiért figyelhettelek munka közben. Nem kontár vagy te, de a legnagyobbak közé tartozol, bármilyen szerényen hallgatsz korábbi sikereidről.

Nehéz szívvel búcsúztam tőle, s tanácsát megfogadván nem a hosszabb, hanem a nehezebb utat választva indultam tovább, megint csak öszvérháton. A derék állatot búcsúzóul adta, kérvén, hogy nevét említve alkalomadtán adjam át Neked tiszteletteljes üdvözletét, minden vágya, hogy néhány esztendőket a műhelyedben töltsön. Ha eljut Hozzád, fogadd meleg szívvel! Jó kezű föstőnek találtam. Albrecht Altdorfer a neve.

Az öszvérnek és az enyhe télnek hála, három hetek alatt Krakkóba értem. Kevéske úti pénzemet két helyütt is megtoldottam némi sietős munka árával, de bizony a Wawel alá már igencsak kiéhezve, lerongyolódva érkeztem meg Pál fordulása napján. Thurzó úr jeles házát hamar megtaláltam, bejutásom könnyű volt, maradásom annál nehezebb. Elmondtam, honnét, hová volnék menendő – egy szavamat se hitték. Ekkor készítettem néhány szénrajzot a háznagyról, felesége és gyermekei társaságában ábrázolván őt, láttukon valamelyest hitelt nyertek addigi elbeszéléseim. Vendégként tűrtek a házban, ahol föladatom pontosítását vártam Thurzó úrtól, de nem érkezett meg. Országos ügyekben jár, mondta a háznagy, nem gondolhat holmi vándorpiktorokkal. Öt nap vendégeskedés után, mely idő alatt több rajzokat csináltam, bőséggel elláttak élelemmel, eligazítottak a Selmecnek tartó legrövidebb út felől, egy szolgafiú a váraskapuig kísért, gondolom, azért, hogy biztos távozásom hírét vehesse és vihesse.

Amilyen enyhe volt a fergeteg hava, olyan cudar jegekkel csapott rám a télutóé. Kétnapi járásra jutottam Krakkótól a hegyek közt, épp egy kisebb csúcsot kerülő szerpentinen haladtunk, mikor bömbölő szél vágott északról oldalunkba, de oly erővel, hogy öszvéremet s magamat egyaránt a sziklafalhoz préselt. Nehezen vergődtünk előre. Az útforduló után az orkán ereje csillapodni látszott, alkalmasint a sziklabérc foghatta föl. Lábon haladtam a botladozó öszvér előtt, kötőféken vezetve magam mögött a reszkető állatot. Az addig olvadó havat jéggé fagyasztotta a szél. Ha talpam megcsúszván egy-egy jéggöröngyét az útról lerúgtam, szikrázva röpült az útoldalt szegő szakadék mélyébe. A vihar fölleget hajtott fölénk, egészen setét lett. Átfogtam az öszvér nyakát, orcámat a pofájához nyomva, fülébe mormoltam.

– Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt… Idáig jutottam zavaros imámban, mikor kiértünk a szirt takarásából, s leröpültünk az útról a mélybe. Az öszvér mellettem csapódott a szakadék oldalából kiálló sziklaperemhez. Feje hátranyaklott, lábai az eget kapálták további röptében. Én a sziklapenge melletti mélyedésbe estem, ahonnan a lendület továbbhajított.

Mintha lelassult volna az idő, hömpölyögni láttam a meredek hegyoldalt, a fölleget s megint a havat. Egy fagyalbokorba röpültem, de szinte már alján a szakadéknak. Kivergődtem a bokorból, ülepemen szánkáztam tovább. A szelídülőnek tűnő hajlat, melyen pördülve-fordulva csúsztam lefelé, nem ért véget. A kővonulat újabb tarajt vetett, hogy alatta még meredekebben zuhanjon alá. Öszvérem teteme fogott meg ott. Sokára tudtam térdre vergődni, s odébb vonszolódni. Ekkor már zuhogott a hó, mintha az enyhe télben szerzett adósságát egyben akarná megadni. Négykézláb haladtam benne, az orkán nem tudott újra ledönteni. A sziklaperem szélesedett, a szél felőli oldal kövei egyre magosabbra törtek. E kőfalba kapaszkodva oldalaztam tovább, mígnem a kő egyszerre elfogyott a kezem alól, s én a hegy felé zuhantam.

Arra ébredtem, valaki néz. Csak ezután csapott meg a fájdalom.

Talán fölnyöghettem, mert a torzonborz szakállú, csúf, nyúlszájú arc elmozdult fölülem, s a féltenyérnyinek tűnő, vízkék szemek karnyújtásnyira kerültek. A barlangban, ahol magamhoz tértem, tűz égett, a láng árnyakat vetített a falra, melyhez a rémalak előlem elhúzódott. Tudom, most azt hiszed, nem levelemet, hanem holmi rémtörténet sorait olvasod, amelyben csonkolt koboldok harcolnak a fölajzott képzelet szülte szörnyekkel, milyeneket csak a brabanti Hieronym képein láttunk, de nehezen találok vissza a higgadt, egyszerű szavakhoz, mikor eme történteket fölidézem. A vihar borzalmas volt, zuhanásom leírhatatlan, ébredésem pedig… szemben az eszelősnek látszó remetével… Mert az volt, mint jóval később, neki köszönhető fölépülésem után megtudtam.

A szerencsétlen nem tud beszélni. Ugató vakogását hallva, eleinte bolondnak véltem. Hát milyen bolond ösmeri föl az ehető bogyókat, a jó gombát, a gyógyító füveket? Mely elmeháborodott tudja ellátni a törött kart és lábat, s bír hurokkal nyulat fogni a hegyoldalban? Hetekig ápolt és etetett, mígnem erőmet visszanyerve magam is segítségére tudtam lenni a nehezen múló mindennapokban. Eleitől fogva próbált beszélni hozzám, de csak hetek múltán tudtam némely szavát megérteni. Vakogása szerént álló esztendeje élt egyedül a barlangban, hová a gyűlölt „embeeh” (emberek) elől menekült, hogy közéjük vissza sose térjen. Nyugtattam, szelídítettem, ahogy tudtam. A magam megpróbáltatásairól meséltem neki, aztán kölyökkorom félelmeimről. „Selmecen voltál gyerek?” – kérdezte, mely kérdés valahogy így hangzott: „Eme-e voá e-eh?”, majd, hogy biztos legyen benne, hogy kérdését jól értem, egy kormos ággal Selmec nevét a falra írta. „Ott – mondtam neki –, és éppen oda igyekeztem, amikor a vihar a barlangod szájáig röpített.” „Hau!” – rikoltotta, egész nyugtalanul. Nem hazudok, nyugtattam, s elmondtam neki, milyen munka vár rám gyerekkorom várasában. Elhátrált tőlem, mélyen behúzódott a zegzugos barlangba, két napig színét se láttam. Mikor előjött, leborult elém, átölelte a lábamat. „Ié-mamamma, eheh!” Ami annyit tett: „Vigyél magaddal, mester!” Ekkorra már valami fura barátságféle szövődött köztünk. Nem tudtam, mennyi idős lehet. Vad, szakállas képe és tört fényű tekintete középkorú vagy még idősebb embert mutatott, mozgása egész fiatalét. Sok furcsa szerzettel akadtam össze életem során, s nem mondhatom, hogy mindég éreztem volna, mifélék. Sok haramiaképűről kiderült utóbb, hogy érző, tisztességes ember, mint ahogy a beretvált, megnyerő arcúak közt zsebmetszők, szélhámosok, egyéb gazemberek is akadtak. E furcsa figurán nem tudtam elmenni sehogy. Vízkék szeme időnként eszelősen villogott, vad gyűlölet sütött a tekintetéből, máskor egész értelmesen, sőt okosan hallgatott, még akkor is, ha éppen latinul vagy németül beszéltem hozzá. Leginkább mégis a magyar szót látszott érteni, s én boldogan gyakoroltam vele már-már elfelejtett anyanyelvemet.

A tél végre fogát vesztette, a völgy kizöldült alattunk, s az általa mutatott ösvényen aláereszkedve folytattam utam Selmec felé – önkéntes kísérőmmel oldalamon. E levelet már Pozsonyban vetettem papírra, hol unszolására a Domonkos-rendbéli szerzetesek házában kértem s kaptam szállást. Ő nem tartott velem, valamiért az a meggyőződése, hogy minden szerzetes az ördög cimborája. Jól elboldogul a Duna menti, tavaszi erdőben, nyugtatott, látni fog, ha továbbmenendek, bevár az úton, s kísér, egészen Selmecig. Nagyra nőtt bennem az izgalom, vajon várnak-e még rám, s ha igen, érdemes leszek-e e várakozásra.

További beszámolómig változatlan hálával és barátsággal üdvözöllek, rajzolj és föss sokat az Úr s a magad dicsőségére, méltatlan híved: Sebastian

Horváth Péter: A képíró
Noran Libro Kiadó, 2013