A múltidejű jelenidő | Horváth Péter: A képíró

Írta: Cserhalmi Imre

A magyar kortárs irodalomból véve példát, Spiró György: Fogság és Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története című regényének olvasásakor tételeztem fel azt, amit Horváth Péternek ennél a művénél, nevezetesen, hogy a tárgyalt korról és időszakról nem csupán egy-egy történelemórát, hanem akár egész éves tanfolyamot is tarthatna az író, annyira alapos, széleskörű, szinte enciklopédikus ismeretanyaggal rendelkezik róla.

Az ismeretlenségtől a hatalmas siker csúcsáig jutott festő története a középkorban játszódik, Európának azokon a helyszínein, amelyeket a leginkább Selmec, Kassa, Bártfa, Pozsony, illetve Nürnberg, Firenze, Velence, Róma neve jelez. Ha jelentős személyiségekkel is megkísérlem jelezni ezt a korszakot, akkor a regény világából Leonardo da Vinci, Botticelli, Dürer, Luther, Lorenzo de’ Medici vagy Heltai Gáspár és Hess András nevét kell ide írnom.

A Sebastian nevű festő igazi munkaadója az egyház, ezért az ő kalandos pályája nem is volna leírható az egyház akkori állapotának ábrázolása nélkül – a szentéletű szerzetesek humánumától a legsúlyosabb, a pápaság intézményét is behálózó erkölcstelenségekig. Ehhez pedig – úgy tűnik – az író betéve tudja a Szentírást, járatos a teológiában, rendkívüli mélységig ismeri az akkor európai társadalmak rétegzettségét, belviszályait, a munka, a szellem, a tudás, a hit, az erő(szak) rekordteljesítményeit és kudarcait, érvényesülésük útjait és gátjait. És természetesen az úgynevezett közmorált, az embernek a közösségeihez, az önmaga létéhez, halálához és a vágyott/rettegett/tagadott túlvilághoz való viszonyát. A kisemberek ünnepeit, a nagyemberek hétköznapjait, az árulók földi mennybemenetelét, a haszonlesők pitiáner üzleteit, és azt az általános szexuálcentrikus légkört, amely későbbi korokkal ellentétben nagyon nyíltan volt jelen, és hatott a társadalom minden rétegében, kivétel nélkül. És ne feledjem, hasonlóképpen otthonos a vélt vagy valódi bűnök és bűnösök nyílt sanyargatásának, az emberi szenvedés találékonyan sokoldalú megszervezésének általános gyakorlatában.

A történet rövid elmesélésébe fogni teljesen célszerűtlen volna, mert a regény annyira eseménydús, hogy a jelen írás terjedelméből következő vázlatosság csak félreértéseket okozhatna. Márpedig a maga számtalan kalandjával, kiválóan ábrázolt, életteli alakjaival, törvényszerű, de talán éppen ezért váratlan fordulataival olyan ez a regény, mint valami széles folyam. Lassú, de ellenállhatatlanul erős sodrása van, amelybe ugyan itt-ott beleömlenek gyorsjárású patakok, ezek azonban nem megakasztják a fősodort, hanem színesítik, gazdagítják. Horváth Péter mentes minden kísérletező faksznitól, a leghagyományosabb mesélő módon és modorban mondja el a történetet – amely nem csak földrajzi és testi, hanem lelki tájakon is játszódik –, ehhez azonban éppen arra, a ma gyakran hiányzó képességre van szüksége, amit az egyszerűség kedvéért ezúttal csak mesélni tudásnak nevezünk.

Ezen belül aztán szinte egyetlen alkalmat se hagy ki, hogy elmeditálgasson például az alkotás – minden korokban érvényes – mibenlétéről. Amikor a festő a művének lelkes magyarázatát hallgatja, pici belső mosolygással állapítja meg, hogy ezek „olyasmik, mik föstés közben nekem aligha juthattak eszembe.” És a mindig időszerű igény: „Hogy megtanuljuk látni, amit nézünk.” Nem csak a festésről van szó. Írásról is, persze nem Horváth Péter, hanem az egyik szereplője mondja: „Jót tesz a szövegnek, ha itt-ott megtörvén a történet folytatását, lélegzethez juttatom a leírtakat és Téged is, nyájas olvasó…” Az itt idézettekből talán nem derül ki, de az olvasmányélményt gazdagítja a minden szempontból gazdag és enyhén archaizáló nyelv, amelyen a regény íródott.

Horváth Péter eredetileg diplomás színész, így is, rendezőként és dramaturgként is, forgatókönyv- és színműíróként is sok siker fűződik a nevéhez. Eddigi életművében a színjátszás és az irodalom igen sokszor – és többnyire egymásra jótékonyan hatva – volt jelen. Írói munkájának érdekessége, hogy 2008 óta csaknem minden évben jelentkezik új regénnyel. Okunk van ilyen értelemben 2014-re várni! Ennek a várakozásnak az egyik fontos okát a hátsó borítóról vett idézet indokolja. „Ki volt M. S. mester? És ki vagy Te, tisztelt Olvasó?” Ez utóbbi kérdés, olykor tudat alatt, de a valódi művészettel való minden találkozáskor megszületik bennünk. E regény nyomán a magam válaszai közül csak egyet írok ide: ne gondoljuk, hogy a középkor annyira sötét volt, amennyire későbbi korok igyekeztek leminősíteni. Ám ne gondoljuk azt se, hogy már teljesen elmúlt!

Horváth Péter: A képíró
Noran Libro Kiadó, 2013

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A selmecbányai domonkos kolostor idős apátjának hívására Dürer messzi műhelyéből megérkezik Mester Sebastian, hogy megfesse az újjáépített Katalin templom oltárképeit. Mi legyen a képeken, a kívánt jelenetek miként ábrázoltassanak?

A világot járt festő egyszerre próbál a – városban dúló hatalmi harcok miatt korántsem egyértelmű – kívánalmaknak és saját démonainak megfelelni. Mi a fontosabb: az örök lázadás, vagy a múlt megharcolt értékeinek átörökítése? Saját boldogulásunk, vagy a közösség (a kolostor, a város, az ország, Isten) szolgálata? Szépség és igazság, becsület és hűség. Kinek mit jelentenek e szavak?

Horváth Péter: A képíró
Noran Libro Kiadó, 2013
526 oldal
ISBN 978 615 527 4268