Benkő László: A spanyol grófnő (részlet)

Posted on 2013. július 19. péntek Szerző:

0


Benkő_Aspanyol-grófnő-bor180| 1. |

Elena Angela, a grófból vedlett ékszerész és drágakő-kereskedő lánya ezer­kilencszáz­harminc­hat­ban, amikor Spanyolországot polgárháborúba taszította az önzés, a hatalomvágy és az emberi butaság, tizenhat esztendős volt.

A polgárháborúnál borzalmasabb aligha létezik. A vér szaga mindig félelmetes, és megőrjíti azt, akiben amúgy is benne rejtőzik az őrület hajlama. Elena mondta ezt nekem így, amikor sok évvel később meglátogattam sevillai otthonában, hogy meghallgassam példa nélküli élettörténetét. Látogatásom alkalmával jegyzetfüzeteit is rám bízta, s mind szóbeli beszámolói, mind pedig írásos feljegyzései arról győztek meg, hogy ezt a történetet mindenkinek ismernie kell. Már csak azért is, mert különös tanulsággal szolgál: lehetséges, hogy végső soron a háborúk is a női lélekben dőlnek el.

Fiatalon Elena még nem sokat tudott a világ dolgairól, s a háborút sötét, személytelen és rideg gépezetnek képzelte. Mielőtt Spanyolország lángba borult, az apja hazahozatta az apácák sevillai iskolájából, a zárdából, ahol gyermekéveit töltötte. Morante gróf tudta, hogy ha a katonák és a politikusok egymásra uszítják az ország két oldalát, a zárdák elsősegélyhellyé, kórházzá alakulnak. Mégsem azért hozatta haza Elenát, mert féltette, hiszen sosem szerette igazán egyetlen leánygyermekét. Morante gróf a maga féktelen gőgjében azt nem viselte el, hogy egy grófkisasszony súlyos sebesülteket istápoljon és üszkösödő, undorító sebeiket kötözze. Pedig a család nemesi címe már alig érdekelt valakit, s nem voltak váraik, kastélyaik, földbirtokaik. A grófot, aki tökéletesen híján volt minden emberbaráti érzületnek, csakis az üzlet érdekelte.

Elena Angelának apja szemében egyetlen megbocsáthatatlan hibája volt: nem fiúnak született. Igaz, a gróf azt sem vette jó néven, hogy a Teremtő nem áldotta meg leányát a férfiszem számára első látásra ellenállhatatlan, mondjuk így, kiugró testi bájakkal. Fiúörököse nem lévén, Morante mindazonáltal eltökélte, hogy hasznot húz a lányából. Úgy tervezte, hogy előnyös házasság útján majd megszabadul Elenától, akár egy kevésbé értékes családi ékszertől, amit soha nem hiányol senki. A lány édesanyjának nem volt beleszólása ebbe a dologba se, mint semmi egyéb dologba, amiben a gróf egyszer döntést hozott.

A jelölt kilencszázharmincötben lépett be a gróf sevillai házának ajtaján egy sármos olasz üzletember, Valerio Rienzo személyében. Rienzo nem rendelkezett előkelő felmenőkkel, ám agilis, kísérletező férfi volt, aki nem riadt vissza semmitől, és szintúgy ékszerekkel üzletelt, ahogy a gróf is, legalábbis ezt mondta magáról. Morante gróf, amint tudomására jutott, hogy az olasz nem mindennapi kapcsolatokkal rendelkezik a drágakövek világában, azonnal kivetette rá a hálóját.

Elena Angela sokat tanult a zárdában, a latin és a francia nyelven, továbbá a bibliai ismereteken és a szabásvarrás fortélyain kívül már az ápolónői képzettséget is majdnem megszerezte, amikor az apja kirángatta onnan. De mit sem tudott a férfiakról, mert a zárdában ezt a tárgyat nem oktatták. Ennek ellenére a harmincnégy éves Valerio, aki hazaköltözése után azonnal kitüntette őt figyelmével, az első pillantásra megragadta fantáziáját. A mindig jókedvű olasz sosem érkezett ajándék nélkül. A grófnak egy kis hordó értékes, finom szicíliai bort, vagy kubai szivart hozott, a feleségének féldrágakővel ékített brosstűt, vagy ritka szép velencei csipkét, a könyveket kedvelő és franciául kiválóan beszélő Elenának pedig Verlaine- és Appolinaire-köteteket. Ezzel aztán végképp levette őt a lábáról.

Morante gróf leánya pedig a kellemes modorú, művelt és jóképű üzletembert azonosítani kezdte az ajándékba kapott könyvekkel, s a bennük megbúvó, szenvedélytől lobogó versek tartalmával. Valerio nem volt túl rámenős, se olyan tüzes, mint egy andalúz, de éppen ez tetszett benne a gyöngéd lelkülettel áldott-vert Elenának. Amikor Valerio már sokadik alkalommal érkezett Sevillába – és a gróffal letárgyalt már néhány jövedelmező üzletet –, egyszer négyszemközt megvallotta Elenának, hogy főleg miatta utazgat Spanyolországba. A végtelenül magányos és tapasztalatlan lány nyomban megnyílt, feledve minden óvatosságot és kötelezően célszerű női tartást.

Elena még nem volt húszéves, nem érzett maga mögött támaszt és maga előtt választási lehetőséget. Apjához fűződő viszonya mindig is hideg volt, anyjára pedig ösztönösen neheztelt amiatt, hogy némán és alázattal végrehajtotta a zsarnok férj minden parancsát, még ha tudta is, hogy akárcsak ő, félelemből teszi. Elena útja semerre nem vezetett, ahogy az országé sem, amelyben élt. Spanyolország ezekben az években történelme során első ízben próbálkozott a demokráciával, holott nem voltak efféle hagyományai, s a gazdasági világválság kellős közepén aligha a megfelelő időpontot választotta erre a célra. Emiatt egyre-másra szerveződtek a puccsok, s amikor Katalónia független köztársasággá nyilvánította magát, a spanyol köztársaság erői lerohanták az új köztársaságot. Már senki sem tudta, mi a rossz és mi a jó, ki hoz nagyobb bajt rá, a király vagy a respublika. Az 1936-os választásokon még a Népfront pártjai győztek, de az országot a gazdasági romlás mellett súlyos és mély etnikai, ideológiai és politikai ellentétek marcangolták, melyekben a gróf és családja a bolsevizmustól és a baloldal istentelenségétől való rettegésre építő Falangista Párt oldalán állt. Amikor Elena élete némiképp rendeződni látszott, Hispániát már a polgárháború szele borzongatta.

Amikor pár hónappal később, ötödik sevillai utazása során az olasz egy nappal azelőtt érkezett meg Elenáék házába, mint Morante gróf várta, a plátói érzelmek Valerio és Elena között váratlanul és robbanásszerűen fejlődtek fizikai szerelemmé. Elena azon a napon egymaga tartózkodott a házban, és talán nem is történik semmi, ha nem jön a késő esti vihar és nem csap bele az udvari pálmába a villám, s ha az égiháború nem teszi tönkre a villanytelepet.

A családjában mellőzött, szeretetre éhező lánynak nem volt elég ereje visszautasítani Rienzo közeledését. Úgy érezte, nem is akar erős lenni.

Ő volt, aki nem engedte vissza a férfit a viharban a sötét, baljós utcákon a  hostal barátságtalan szobájába. A nyitott ablakban álltak, kézen fogva nézték a villámokat, és ez volt az első alkalom, hogy Elena nőként egy férfi testi közelségét érezhette. Tudta, hogy szobája kulcsra zárt ajtaján senki nem fog dörömbölni. Egy picinyke lény története, aki Elena Angelától később a Dominica Lorenza nevet kapta, voltaképpen ezen a viharos éjjelen kezdődött. Elena azt mondta, soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg azt az éjszakát. Mély és naiv vallásossága ellenére úgy vélte, nem eshetett a paráznaság bűnébe, mert maga a Mindenható rendezte úgy, hogy végre neki is legyen valakije, aki csakis hozzá tartozik.

Miből is tudhatta volna, hogy ő csak egy újabb áldozat az éppen unatkozó, ám végtelenségig számító Rienzo férfiúi hiúságának oltárán? Annyit tudott róla csupán, hogy ez a törekvő fiatalember nagyon mélyről jött, egy szicíliai földműves családjában látta meg a napvilágot. Azt viszont nem tudhatta, hogy Valerio lovászfiú volt, és úgy futott be óriási karriert, hogy az egyik helyi maffiakeresztapa lányának ágyában nyújtott teljesítménye elismeréseként már húszévesen egy nagy lótenyésztő telep vezetője lett, majd a La Sapienza egyetem geológiai karára is eljutott, s ott nyert első ízben betekintést a gyémántok birodalmába.

A nők és a gyémántkereskedelem képezték a férfi szenvedélyének tárgyát, így került a látókörébe Morante gróf és végtelenül naiv leánya is, de a polgárháború kitörésekor Valerio már nem várta meg Sevillában az első puskalövést. Elena pedig senkinek nem merte elmondani, hogy gyermeket vár. Az egyetlen kivétel, aki iránt feltétlen bizalommal viseltetett, Juanita nővér volt a zárdából. Amikor már hónapok teltek el, s Elena Angela a szobájába zárkózva rejtegette magát és állapotát a szülei előtt, Juanita nővér kétségbeesetten sürgette, hogy kerítsen egy orvost, ám ő ezt nem merte megtenni. Valerio Rienzóról pedig egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor már felesleges volt tovább hazudnia. Noha nem hívta, a doktor mégis megérkezett egy napon, mégpedig señora Morante kíséretében, aki észrevette rajta az állapotosság azon jeleit, amelyek ilyenkor csak egy nő számára nyilvánvalók. A grófnő azonban meg sem kérdezte Elenát, hogy mi történt, ijedtében megint a férjéhez fordult, neki mondta el, mire gyanakszik.

Ahogy most ott álltak a szobaajtóban, az orvos és az anyja, Elenát a félelemtől a rosszullét környékezte. Eddig tartott a titka.

A doktor azt mondta, nincs mit tenni, az ötödik hónapban van, s egyetlen út létezik csupán. Morante gróf bólintott, és annyit mondott:

– Nem léphetsz ki a házból, nem telefonálhatsz, és nem írhatsz levelet. Megértetted?

Aztán a gróf elhagyta a szobát, és a következő hónapokban Juanita nővér kivételével, akit anyja néhányszor beengedett hozzá, amikor a gróf üzleti úton tartózkodott, senki egy szót nem szólt hozzá, még az anyja se, aki most némiképp igazolva látta férje és uralkodója mélységes megvetését saját lányuk iránt. Elena január elején még a Háromkirályok ünnepét is magában töltötte, bezárkózva.

Szégyenfolttá lett, befeketítette a Morante nevet. A család mindent elkövetett, hogy megtudják, ki a gyermek apja, s mivel Elena nem árulta el, arra gondoltak, hogy egyszer kiszökhetett a házból, talán fiesta idején, amikor mindenki táncol és vigad Sevilla utcáin. Állapota hétpecsétes titok lett, mert a városban ujjal mutogattak volna a grófra: lám, a gazdag és befolyásos nemes úr, aki nem volt képes vigyázni a tulajdon lányára! Akkor üzleti ügyben hogyan bízhatnánk benne? Morante gróf pedig valójában csakis ettől félt, sosem attól, hogy mi lesz a lányával.

Dominica Lorenza kilencszázharminchét februárjában, egy esős és hideg hajnalon született. Túlságosan kicsi volt és törékeny, azt hitték, meg sem marad. A szakácsnő segítette a világra, ugyanis hirtelen érkezett, s nem mert senki elszaladni a bábáért, mivel már Sevillában is tombolt a polgárháború.

Szegény kislány épp akkor nyitotta mélykék szemecskéit a boldogtalan világra, amikor odalent az utcákon a falangisták kórusban üvöltötték a fasiszta köszöntést: Arriba España!, mások meg éppenséggel azt kiabálták, hogy Viva la Anarquía!…

Kerek kis arca, vékonyka ujjacskái, és kétujjnyi, sűrű, sötét haja révén a kislány sokkal inkább hasonlított Elenára, mint Valerióra, s amikor sírt, ugyanúgy ráncolta kis homlokát, mint az édesanyja.

Elenát a szülést követő napokban láz gyötörte, és nem volt teje. Polgárháborúban anyatejet szerezni, ha senki nincs a környéken, aki nemrég szült, a lehetetlennel egyenlő, bár Morante gróf akkor sem keresett volna ilyen asszonyt, ha az újszülött éhen pusztul.

Elena Angelával a doktoron kívül alig törődött valaki, miközben ő a szülést követő harmadik naptól önkívületben kóborolt az élet és halál közötti szűk mezsgyén. A lázálmokból ébredvén, először mindig a kislányát kereste, s boldog volt, hogy hallja a lélegzetét maga mellett az ágyban. Bölcsőre a gróf feleslegesnek vélte beruházni. Egy rettenetes napon, amikor a gyengécske kislány már sírni sem tudott az éhségtől, csak csendesen nyöszörgött, Elena apja hivatalos emberekkel érkezett, s neki iratokat kellett aláírnia. Nem kapott időt, hogy elolvassa, lázas delíriumban odakaparta a nevét a lapokra, majd végtelen elesettségében ismét eldőlt a párnákon.

Aludni! Aludni… és túlélni! Ez volt minden vágya abban a különös lázálomban, amiben csaknem két hete vergődött. A doktor azt mondta, Elena talán nem éri meg a következő napot. Morante nem szólt, de a fejében megfordult a gondolat: így lenne jobb mindenkinek.

Benkő László: A spanyol grófnő
Atlantic Press Kiadó, 2013