Mischa-Sarim Vérollet: Miért félek a nőktől (részlet)

Posted on 2013. július 10. szerda Szerző:

0


Vérollet_Miért félek-bor180Ami a pankrációt illeti

Egy hosszú nyári nap végén, amit a szabad levegőn töltöttem, miközben egy frissen végzett természettudós tettvágya buzgott bennem, az anyám a gyerekszoba padlóján szanaszét heverő ruháim összehajtogatása közben mit sem sejtve belenyúlt a bal nadrágzsebembe, és előhalászott egy maréknyi enyvszerű masszát, amiről egy sebtében összehívott rögtönítélő törvényszék kiderítette, hogy nem más, mint egy csigakolónia, amit további, még alaposabb tudományos vizsgálatok céljából tároltam átmenetileg a zsebemben, majd jól ottfelejtettem. Ezzel a magyarázattal eloszlattam az anyám kezdeti rémületében érzett aggodalmait, miszerint a csigatorzók és a házuk széttöredezett maradványai egy kisgyermek agydarabkái és koponyatörmeléke. Egy sóhajjal és egy flakon Sagrotan márkájú fertőtlenítőszerrel kimosta a nadrágomat, miközben bánatosan gondolt vissza a születésem előtti szép időkre. Pedig voltak intő jelek: korábban ugyanazon a helyen talált már vaníliafagyit, tejfogat (nem az enyémet) és madártetemet is.

A gyermek a természet csodája. Az első néhány életévében kézről kézre adják, elejtik, felveszik, és ismét továbbadják. Később, amikor már tud járni, könnyelműen szem elől tévesztik, de egy-egy hasra vágódás alkalmával olyan sírást-rívást rendez, hogy nem nehéz rábukkanni. De addig legalább van idő egy csésze kávéra anélkül, hogy az ember nyaka begörcsölne az örökös forgolódástól.

Aztán a gyerkőc apránként felfedezi a mozgás gyönyörét, elkezd fára mászni, és fákról lepotyogni, megkóstol minden vackot, lenyel minden kacatot, erőset, csípőset, mérgezőt, egyszóval: mindenféle veszélyes talált tárgyat elkezd elemezni és rendszerezni, méghozzá jobbára a gyomor-bél rendszerében. Még gerinctelen állatokat is bekebelez. Merthogy valójában ez volt a tervem a csigákkal. Akkoriban egyetlen tudományos kísérletet sem vehettem komolyan kóstoló nélkül. De dacára ennek a – felnőtt szemmel szándékos önpusztításnak ható – viselkedésnek, az én nemzedékem említésre méltó mérgezés, csonttörés és bárminemű baleset nélkül érte meg a tanköteles kort.

De az iskolában jött csak az igazi haddelhadd! Az iskolarendszer már önmagában is mindenféle förmedvény melegágya, például járványok gócpontja. Ha én lennék a Robert Koch Egészségügyi Intézet, az iskolarendszer az első helyen állna a feketelistámon. Az iskolában csupáncsak a betegségek terjednek gyorsabban, mint a Nemzeti Demokrata Párt által politikai nevelési célzattal osztogatott CD-k. Nem csoda hát, hogy a gondviselők alig várják, hogy a gondjaikra bízott lurkókat telenyomják szérumokkal, mintha az oltási könyvecske egy Starbucks-kuponfüzet lenne.

Oltások ide vagy oda, mi, gyerekek hálásan elkaptunk minden betegséget, ami csak benne foglaltatott az árban. És én élen jártam ebben. Már az is kisebbfajta csodaszámba megy, hogy a testem nem robbant fel hellyel-közzel. Angol, francia és német őseim – vagyis a három nagy nemzet fai, akiktől az ereimben csordogáló vér ered – évszázadokon át tűzzel-vassal irtották egymást, és manapság is csak a gazdasági érdekek gátolják meg őket abban, hogy az egyik ne szedje ízekre a másikat. Hogyan is gondolhattam komolyan, hogy menni fog? Az immunrendszerem szakadatlanul egyfajta polgárháborús állapotban leledzett, én magam pedig két lábon járó világháborús emlékmű voltam. A védekező rendszeremet olyannyira lekötötte, hogy elbánjon saját magával, hogy egyetlen gyerekbetegség sem akadt, amit megúsztam volna. Kanyaró, bárányhimlő, rubeola, skarlát, szamárköhögés, sőt fitymaszűkület, meg ki tudja még, mi minden, de persze számunkra csak az volt a lényeg, hogy minél súlyosabb és látványosabb legyen. Mert aki betegséget és tüneteket – főleg tüneteket, legyen az kiütés vagy slejm – tud produkálni, azt befogadják. Az sem baj, ha kicsit szokatlan a dolog. Mumpsz, példának okáért. A mumpsz mindig is nagy megbecsülésnek örvendett az iskolaudvaron, már a neve is, jobbat ki se találhattak volna egy betegségnek, mumpsz, már kimondani is kész gyönyörűség, és ha hozzávettük még a másik nevét is: fültőmirigy-gyulladás, a mumpsz a betegségek univerzumában olyan lett, mint egy lottó ötös, és csak valami egészen különleges nyavalyával lehetett fölébe kerekedni.

De a valóságtól elrugaszkodott betegségeket azért ajánlatos volt kerülni, ahogy az idülteket is. A mozgásképtelenség volt a lehető legrosszabb, és mindenkinek felettébb gyanús, végtére is ránézésre gyakran nem lehet észrevenni, és akkor csak és kizárólag az osztálytársa szavában bízhatott az ember: tényleg nem tudok járni. Némelyik osztálytársunk idült gyulladásos légúti betegségével sem nagyon tudtunk mit kezdeni. Sosem tudtuk teljes bizonyossággal eldönteni, hogy irigyeljük-e az asztmásokat, vagy inkább érezzünk együtt velük. Az egyik osztálytársam, Christian a legjobb barátom volt, ugyanakkor egy sültbolond. Focizáskor foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy jobbszélső lehessen, mert ott sokat kell futni, de az asztmájának köszönhetően sosem jutott három méternél tovább, amikor is akadozó lélegzettel oxigénsátort kezdett követelni. Másrészt viszont óriási lehetőségek is rejlettek ebben, amikor már századjára mentünk kirándulni az unalmas teutoburgi erdőbe, vagy amikor a vélhetően szíriai fogolytáborokban edződött tornatanár úszásoktatásra vitt minket, s ilyenkor mindannyian a fél karunkat odaadtuk volna, ha asztmások lehettünk volna. Christian, a hörgőcskék Bill Gatese pedig tökélyre fejlesztette a trükköt, hogyan válthat ki részvétet az asztmás rohamaival, és csaknem sikeresebb volt ebben a tudományágban, mint egy csapat elárvult jegesmedvekölyök. Az ellenségeivel szemben is remek érzékkel játszotta ki az együttérzést keltő asztmaspray adu ászát: mindig akkor húzta elő a zsebéből, amikor egy kiadós és jogos verés elébe nézett. Ilyenkor az az átkozott asztmapipa volt az utolsó szalmaszál számára, olyan szalmaszál, amit mi mindannyian a gyávaság jeleként értelmeztünk. Így lavírozott Hörgő Chris sokkal a bandánk feloszlása után is a társadalom sűrűjében: hallomásból tudom, hogy jelenleg ügyészként dolgozik.

Nem, az asztma nem volt nyerő, szemben minden mással, ami csak alááshatta a gyermeki egészséget. Azok legalább kézzelfogható betegségek voltak, amikkel lehetett operálni. Az olyan elvont dolgok, mint a rák vagy az AIDS szóba sem jöhettek, voltaképpen azt sem tudtuk, mi fán terem az az AIDS, annyit tudtunk csak, hogy vannak a betegségek, és vannak azok a rejtélyes valamik, amikről a felnőttek beszélnek. Tiszta sor: azt tudtuk, hogy az 1992-es álomcsapat sztárja, mindannyiunk hőse, Magic Johnson HIV-fertőzött lett, de ennyi erővel azt is mondhatták volna, hogy részvényes lett, akkor is csak elkerekedett volna a szemünk egy pillanatra, aztán tovább gyakoroltuk volna a híres passzait, melyek során rá se nézett a csapattársára. Na, meg a Philadelphia Tom Hanksszel, de azt nem néztük meg, inkább csak a sajtot tömtük a szánkba.

Először egy este szembesültem komolyan az AIDS-szel, tizenegy éves koromban. Akkoriban egy olasz divatmárka áldozatul esett a zavaros gondolkodásnak, és utolérte a durva végzete: kitalálták ugyanis, hogy az eladásokat úgy lehetne ténylegesen serkenteni, ha hagynák a fenébe az ocsmány divatot, és helyette környezetszennyezés következtében elpusztult madarakat, fél lábbal a sírban lévő embereket és vértől tocsogó egyenruhákat mutogatnának a reklámokban.

Az említett estén családi autónk hátsó ülésén ültem, az apám vezetett, én meg – Gameboy híján, ami az anyám szerint semmi olyasmit nem tud, amit egy jó könyv a képzelőerőmmel kiegészülve ne nyújtana nekem, aminek következtében nincs is szükségem rá, ami szerintem elég egyoldalú vélemény volt – bámultam kifelé az ablakon, és megpillantottam az olaszok reklámszakembereinek legújabb agyszüleményét: egy emberi ülepet, rajta a HIV-pozitív pecséttel.

Tátva maradt a szám, utánafordultam a tovahúzó reklámnak, és megnéztem még egyszer. A homlokomat ráncoltam. Töprengtem, morfondíroztam, tornáztattam ifjonti agyamat, de csak nem jöttem rá a dolog nyitjára. Segítségre volt szükségem, és akkoriban, amikor még sem Wikipédia, sem iPhone nem volt, főleg nem Wikipédia iPhone-on, természetesen az anyámhoz fordultam segítségért.

Mi az a HIV? – törtem meg az eddig a pillanatig mindenki számára oly kellemes csendet.

Olyan korban nőttem fel, amikor annak a valószínűsége, hogy egy gyerek HIV-fertőzötten megy haza az iskolából, Berlin egyes kerületeiben elenyészően kicsi volt, nem úgy, mint ma. 1993-ban a tizenegy évesek szellemileg és szexuálisan pont olyan érettek voltak, mint a mai négyévesek. Akkoriban a gyerekeknek még nem voltak olyan izébizéi, mint az ADHD-nak becézett figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, inkább csak rosszul neveltek voltak. Akkoriban az „ideális világ” szófordulat a solingeni török család otthonának felgyújtása, a szomáliai polgárháború és a szuhumi mészárlás ellenére sem hangzott utópisztikusnak, végtére is a hidegháború már a múlté volt, és Izrael éppen akkor vette fel a diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel. Olyannyira ideális volt ez a világ, hogy a PUR nevű együttes büntetlenül elénekelhette: „Nem kevesebb mint öt kiló a túlsúlyom, egy orrnak nevezett görbe valami díszíti ábrázatom, hogy lehet mégis hozzád fogható nőm, nem tudom…”, és ezzel mind az én, mind az ő megélhetésükről gondoskodtak, míg egy évvel később O. J. Simpsont egy ehhez képest banális kettős gyilkosságért végigüldöztek fél Los Angelesen. Egy olyannyira ideális világ, hogy egy zsaroló magát teljes komolysággal Dagobertnek nevezhette, mégis közveszélyesnek nyilvánították. Egy olyannyira ideális világ, hogy egy burokban nevelődő gyermek kérdése, mit jelent a HIV rövidítés, gyomorbántalmakat okozott.

Így aztán nem is csoda, hogy a szüleim a kérdésem hallatán összerezzentek, egymásra pillantottak, ami tetszés szerint jelenthette azt, hogy „a te nevelésed”, vagy azt, hogy „a te fiad”. Végtére is a kérdésem az egész témakört érintette, amit a szülők előszeretettel kerülnek ki, és inkább oldanak úgy meg, hogy a gyerekszobában véletlenszerűen felcsapott BRAVO újságokat hagynak, vagy délutáni tanulócsoportokat szerveznek látszólag önkényesen kiválasztott, gyanúsan koraérett osztálytársakkal. És arra az esetre, ha minden kötél szakad, a szülőknek is megvan a maguk asztmaspraye, a gondviselők isteni beavatkozása. Jobbára akkor vetik be, amikor már csak egy választás marad: a hiánytalan szexuális felvilágosítás vagy az azonnali hátraarc, és ez nem más, mint egy kérdés: „Mit szólnál, szívem, ha szombaton vennénk neked egy Gameboyt?”

Mischa-Sarim Vérollet

Mischa-Sarim Vérollet

Nem emlékszem már rá pontosan, hogy zajlott le a kérdésemet követő beszélgetés. Az anyám valószínűleg helyből átpasszolta a labdát apámnak, aki vissza­passzolta, aztán csend állt be, és így tovább. Biztos így volt, vagy nagyon hasonlóan, de egyszer csak tudo­má­nyos kérdéssé vált az egész, nagy szavak visszhangoztak a fülemben: vírus és immunrendszeri megbetegedés, kóválygott a fejem, mire az apám összefoglalta a kis­előadás tanulságát, kristálytisztán és egyértelműen, hogy egy hozzám hasonló tizenegy éves is megértse.

Az AIDS-esek – magyarázta az apám a hegyi beszéd végén egy olyan ember arckifejezésével, aki éppen most élte túl, hogy atombombát dobtak a házára, és kellemes meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az ijedtségen és az alig-alig említésre méltó megrázkódtatáson kívül ép bőrrel úszta meg – gyakran egy egyszerű náthába hal­nak bele.

Talán ez volt az a pillanat, amikor örökre elveszítettem a gyermeki ártatlanságomat. Eddig az élet egy zárt univerzum volt, amiben a természeti törvények értelmében a képzelet és az ebből fakadó cselekedetek teljesen szabadok voltak, akár a bolondok tettei, és ez lehetőséget adott rá, hogy az ember semmi mást ne csináljon egész álló nap, mint Tintin kalandjait olvassa, a Revell modellezőkatalógusait lapozgassa, a kertben focizzon, amíg az anyja ki nem kiált érte, mire az ember kénytelen-kelletlen engedelmeskedik a hívó szónak. Olyan korszak volt ez, amiben a gonosz házmester mellett a fogmosás jelentette a legnagyobb rémséget, valami olyasmit, mint a keleti front a nagyszüleinknek. De az ártatlan korszak, amelyben az volt az élet értelme, hogy mindennek volt értelme, egyetlen szempillantás alatt odalett. A „vég” szó elvesztette a szigorúan pozitív jelentését, ami eddig a „végre vége a sulinak” szövegkörnyezetre korlátozódott, és elkezdett az életre vonatkozni.

A következő hetekben minden megfázás alkalmával belém mart a halálfélelem. Világos volt, hogy már nem húzom sokáig. Minden este, miután levetkőztem, megnéztem a fenekemet a tükörben, és mindig borzalmasan megkönnyebbültem, hogy a napközbeni félelmeim ellenére a viszketés nem egy hirtelen megjelenő HIV-pozitív pecséttől van. De minden tüsszentés megerősítette a szomorú bizonyosságot: lehet, hogy nincs rajtam pecsét, de egész biztos AIDS-es vagyok. Ezért az anyámat egyik délután – iskolai pályafutásom során első ízben – behívta az iskolaigazgató, mert minden áldott reggel szipogva, vöröslő szemmel és zsebkendővel kiálltam az osztály elé, majd drámaian elbúcsúztam: nem láttok többé, AIDS-es vagyok, és meg fogok halni. Ennek következtében Christine apja panaszt tett a szüleim ellen, mert a lánya zokogva beszámolt róla, hogy csókolóztunk, és nemtörődöm módon nem használtunk óvszert, így most ő is AIDS-es, és meg fog halni, de a pónija, a pónija, ki fog akkor a pónijáról… És mialatt a szüleim a fedélzet jobb oldalán még mindig azzal foglalatoskodtak, hogy megakadályozzák, hogy az osztálytársaim felbőszült szülei megcsákányozzák a hajójukat, a szülői munkaközösség vezetője a tatra nyitott össztüzet, a Robert Koch Intézettel és lemondással fenyegetőzött. Én meg magányosan gubbasztottam a szobámban, elbúcsúztam a pankrátoros kártyagyűjteményemtől, amit nehéz szívvel az öcsémre szándékoztam hagyományozni, és kénytelen voltam evés nélkül lefeküdni.

Miután felszállt a füst, s a hadviselő felek elvitték a csatatérről a sérültjeiket, hogy ellássák őket, biztosítottak róla, hogy semmi esetre sem vagyok AIDS-es, majd a szüleim elhatározták, hogy a jövőben figyelmen kívül hagyják a kényes kérdéseimet, és a tudásvágyamat inkább a Brown-mozgás irányába terelik. Egy héttel és egy szülői értekezlettel később azonban meggondolták magukat, és inkább megelőző támadásba lendültek. Rá se hederítettek a tényre, hogy egy évvel az előtt az iskolában már megörvendeztettek minket egy teljes körű szexuális felvilágosítással egy mérföldkőnek számító biológiaórán, amit egy minden kérdésre egyre jobban elvörösödő és minden felemelt kéztől mindinkább zavarba jövő tanárnő tartott, és ennek következtében tisztában vagyok vele, hogy a fiúknak odalent van valamijük, amit az IKEA a lányok esetében megspórolt, és sziklaszilárdan eltökélték, hogy nem fogják elhanyagolni a szülői kötelességüket karnyújtásnyira a pubertástól. Feltett szándékuk volt, hogy felvilágosítanak.

A felvilágosodás kora a tizenhetedik és tizennyolcadik századra tehető. Az embereknek adtak időt, hogy hozzászokjanak az új helyzethez. A felvilágosítók tudták: végy egy kis kifinomult kínzást, aztán kiálts fel: „Éljenek az emberi jogok!”, s máris annyi a jó hangulatnak. Nem, az ilyen társadalmi átalakulásokat csak kíméletesen lehet végbevinni. A szüleim azonban lemondtak az effajta pedagógiai fényűzés örömeiről. Ráadásul másnap reggel korán keltek.

Azon az estén az apám egy soron kívül felszolgált kólával a nappaliba csalt, leültetett maga mellé a kanapéra, a kezembe nyomta a Gyermek születik című könyvet, majd felcsapta a közepén, és azt mondta, kérdezzek, ha van kérdésem. Nyeltem egyet. Nem sok kérdésem volt, csak nagy szemeket meresztettem. Küldetése buzgalmában az apám nem vette észre, hogyan égnek bele gyermeki szememen át az emlékezetembe a nagyméretű és biztosan jó szándékkal a könyvbe helyezett, undorító embriókról, kegyetlenül és véresen kitágított anyaméhekről és frissen kibújt, félig megfulladt, kék csecsemőkről készült képek, és hogy az addigi egyéni mércém, amivel a rettegést mértem – nevezetesen Bambi anyjának halála, a Csodakocsi gyerekrablója vagy Ben-Hur ocsmány leprásai alapján –, semmivé lesz. Amit láttam, az nem világosított fel. Inkább sokkolt. Már megint.

Vérollet_Miért félek-INDNem volt még két éve annak, hogy az apám, amikor nyaralni utaztunk egy fél mondattal leleplezte, hogy a Sírásó, Hulk Hogan és társai bunyója csak kamu. Noha abból, hogy a fejek, amikre hatalmasat húztak egy fémszékkel, sosem véreztek, magamtól is rájöhettem volna a dologra, amikor meghallottam, ugyanúgy elkerekedett a szemem, mint a női test ilyetén szégyenletes leleplezése láttán. Ez a sátáni könyv, a Gyermek születik derült égből villámcsapásként ért. Ha mindaz, amit ebben láttam, tényleg úgy kezdődik, hogy a férfi ráfekszik a nőre, és mindketten David Hasselhof Crazy For You című számára mozognak, akkor messzemenően tartózkodni fogok mindattól, ami az ember lába között van.

A tényt, hogy a szám magától becsukódott, apám úgy értékelte, hogy a felvilágosítás folyamata elérte a célját, és ennek megfelelően elégedett volt, majd a fejemet megcirógatva visszatette a könyvet a polcra, s tartott egy rövid szünetet. A homlokát ráncolta. Hogy teljesen biztosra menjen, végezetül két LEGO-kockát hívott segítségül, s a két elem egymásra pattintásával szemléltette a nemi aktust, miközben azt mondta, képzeljem csak el, hogy a vastag hatos kocka például anyu, mire kénytelen volt bezsebelni néhány morcos pillantást anyám részéről.

De megérte a dolog, végérvényesen felvilágosítottak, nem voltam AIDS-es, a halál torkában meg végképp nem voltam, sokkal inkább voltam allergiás, mert az idült megfázásomról kiderült, hogy szénanátha, így el kellett hagynom a menő srácok köreit, és ismét lecsúsztam a ranglétrán: a szénanátha, vagy mi a szösz, az nem is igazi betegség, már a neve is… Szénát a lovak esznek, ha-ha-ha! A lesújtó kórisme után anyám leadott Hörgő Chriséknél, a nap hátralévő részében a Super Nintendójával játszottunk, és a következő tanítási napig használhattam az asztmasprayét.

Fordította: Dobosi Beáta

Mischa-Sarim Vérollet: Miért félek a nőktől
Animus Kiadó, 2013