Kristina Ohlsson: Elnémítva (részlet)

Posted on 2013. június 29. szombat Szerző:

0


Ohlsson_Elnémítva-bor180 KEZDETBEN | Nincs más ilyen menedéke

A mező, zöld gyepével és vadvirágaival, mindig is az övé volt. Nem volt különösebben nehéz megegyeznie a testvérével; csupán a nyaraló padlását kellett neki átengednie. Sosem fért a fejébe, hogy mehetett bele egy ennyire nyilvánvalóan rossz üzletbe – egy unalmas padlásért cserébe egy mezőt. De hallgatott. Még képes és további követelésekkel áll majd elő.
A burjánzó, érintetlenül hagyott mező a kerten túl kezdődött. Kisebb korában a magasabb növények egész a nyakáig értek. Most, hogy idősebb lett, már csak a derekáig. Könnyed léptekkel, figyelmesen vizsgálódva sétált a füvön, érezte a virágok és indák érintését csupasz lábán. Virágot szedni csendben kellett, másképp nem ment. Hét különböző fajtát kellett összeszednie a nyári napforduló napján, és a párnája alá dugni. Akkor álmában meglátja őt, a férfit, aki majd feleségül veszi.
Legalábbis ezt gondolta, amikor kicsi volt, és először szedett virágot a napfordulón. A testvére meg ugratta.
– Úgyis Viktort akarod látni! – nevetett.
Naiv és butácska volt már akkor is. De egyáltalán nem Viktort szerette volna látni, hanem valaki mást. Egy titkos valakit.
Az első alkalmat követően minden évben megismételte a rituálét. Ahhoz persze már túl nagy volt, hogy higgyen ebben a régi babonában, de még így is fontosnak érezte. Mással amúgy sem igazán tudja lefoglalni magát, gondolta cinikusan. A szülei, amióta az eszét tudta, ragaszkodtak hozzá, hogy itt, vidéken ünnepeljék a nyári napfordulót, és ezt évről évre egyre komolyabb megpróbáltatásként élte meg. Ez az év ráadásul minden korábbinál rosszabb volt, mert meghívták a barátnője, Anna bulijára. Anna szülei óriási napfordulóünnepet rendeztek, ahová meghívták a gyerekeik barátait is.
De őt nem engedte el az apja.
– Úgy ünneplünk, ahogy mindig szoktunk – mondta. – Együtt. És ez mindig így lesz, amíg itthon laksz.
Elfogta a pánik. Hát nem érti, milyen ostobaságot beszél? Egyáltalán gondolni is csak évek múlva gondolhat az elköltözésre! A testvére hűtlensége sem segített. Őt sosem hívták meg bulikba, és semmi problémája nem volt azzal, hogy a szüleikkel vannak összezárva a semmi közepén. Mintha még kedvelte is volna a különös vendégeket, akik napnyugtakor bukkantak elő a pincéből, és akiket a beüvegezett verandán fogadtak, melynek redőnyeit Anya leengedte, hogy nehezebb legyen belátni.
Ő gyűlölte őket. A család többi tagjától eltérően képtelen volt részvétet vagy sajnálatot érezni irántuk. Lompos, büdös emberek voltak, akik nem voltak képesek felelősséget vállalni a saját életükért. Akiknek nem futotta értelmesebbre, mint hogy egy pincében kuksoljanak az isten háta mögött. Akik ilyen szánalmasan kevéssel megelégedtek. Ő sohasem volt elégedett. Soha.
– Szeresd felebarátodat – mondta az apja.
– Hálásnak kell lennünk azért, amink van – szajkózta az anyja.
Már régóta nem figyelt oda rájuk.
Akkor figyelt fel a férfira, amikor a negyedik virágot szedte le. Biztosan zajt csapott, különben észre sem vette volna, hogy ott van. Gyorsan kapta fel tekintetét a mezei virágokról, és a napfény elvakította. A férfiból csak sötét sziluett látszott, a korát vagy a kilétét lehetetlen volt megállapítani.
Hunyorgott, és leárnyékolta szemét a kezével. Ó, igen, már tudta, ki az. Néhány napja, egy este látta a konyhaablakból, amikor Apa későn jött haza, egy újabb adagnyi vendéggel. Ez magasabb volt a legtöbbjüknél. Nem idősebb, de magasabb. Izmosabb. Erőteljes álla volt, amitől úgy nézett ki, mint az amerikai katonák a filmekben. Szögletes álla.
Mindketten mozdulatlanul álltak, egymást fürkészték a tekintetükkel.
– Nem szabad kijönnie – mondta a lány, dölyfösen nézve a férfira, bár tudta, hogy fölöslegesen beszél.
A pincében lakók közül senki sem értett svédül.
Mivel a férfi nem mozdult, és nem is szólt semmit, a lány sóhajtott, majd folytatta a virágszedést.
Harangvirág.
Margaréta.
A háta mögött a férfi lassan megindult. A lány lopva hátrapillantott, és eltűnődött, hová tarthat. Látta, hogy közelebb jött hozzá.
Ő és a családja csupán egy alkalommal járt külföldön. Egyetlenegyszer voltak igazi nyaraláson, amikor a Kanári-szigeteken napoztak és fürödtek. Az utcán csak úgy nyüzsögtek a kóbor kutyák, a turisták után szaladtak. Apa nagyon ügyesen kergette el őket.
– Huss! – dörögte, és elhajított egy követ.
Ez mindig bevált. A kutyák a kő után vetették magukat, otthagyták őket.
Ez a férfi a mezőn a kóbor kutyákra emlékeztette őt. Volt a szemében valami kiszámíthatatlan, megfejthetetlen. Talán düh is. A lány nem tudta, vajon mit fog tenni legközelebb. A kődobálás itt nem segített volna. Egy pillantás a ház felé megerősítette abban, amit amúgy is tudott, hogy a szülei és a testvére bementek az autóval a városba, friss halat szerezni az ünnepi vacsorához. Ez is egy afféle nevetséges, úgynevezett hagyomány volt, amelyet a szülei arra találtak ki, hogy fenntartsák a normális család látszatát. Mint mindig, most is azt mondta, hogy nem akar velük menni, így szép nyugodtan leszedhette a virágait.
– Mit akar? – kérdezte ingerülten.
Ingerülten, és most már riadtan is. Az ösztönei jól működtek, fel szokta ismerni a közelgő veszély szagát. Most pedig minden érzéke azt súgta neki, hogy úrrá kell lennie a helyzeten.
Durvának érezte a kezében szorongatott virágszárakat. Már csak egyet kellett leszakítania. Százszorszépet. Egy beképzelt kis gyomot, ahogy az apja emlegette.
A férfi még néhány lépéssel közelebb jött hozzá. Aztán csak állt ott, néhány méterre tőle. Széles, alattomos vigyor ült ki lassan az arcára. És ebben a pillanatban a lány már tudta, miért jött.
A lába gyorsabb volt a gondolatainál. Gerincvelői reflexet váltott ki belőle a fenyegetés érzete, és futásnak eredt. A kert széle százméternyire sem volt; újra és újra segítségért kiáltott. Éles sikolyait felszívta a mező csendje. A száraz föld tompította rohanó léptei zaját, majd a súlyos puffanást is, amikor a férfi csupán húszméteres hajsza után földre vitte. Mintha eleve tudta volna, hogy a lány úgysem menekülhet, és csak az üldözés öröméért adott volna neki egy kis egérutat.
Küzdött, akár egy állat, ahogy a férfi hanyatt lökte, és elkezdte lerángatni róla a ruhát, olyan erővel és módszerességgel, hogy a lány túlhevült agya ráeszmélt, már nem először csinál ilyet.

Kristina Ohlsson

Kristina Ohlsson

Aztán amikor vége lett, és zokogva hevert a mélyedésben, melyet a testük vájt a zöldbe, tudta, hogy ezután soha nem lesz képes összeszedni magát. Összeszorított öklében, melynek minden bütyke lehorzsolódott a küzdelemben, még mindig ott fogta a nyári virágcsokrot. Most úgy ejtette el, mintha égetné a kezét. Semmi szükség nem volt többé a virágokra. Már tudta, kinek az arcát fogja látni álmaiban.
Amikor a szülei autója megállt a ház előtt, ő még mindig a mezőn hevert, képtelenül arra, hogy felálljon. A felhők mintha otromba játékot játszottak volna a kék égen. A külvilág változatlannak látszott, bár a sajátja örökre összeomlott. Addig feküdt ott, amíg észre nem vették, hogy eltűnt, és ki nem jöttek, hogy megkeressék. Mire rátaláltak, már nem ugyanaz az ember volt.

Kristina Ohlsson: Elnémítva. Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, 2013
352 oldal
ISBN 978 963 324 0847