Rejtőzködő szerelmek és igazságok | Gabriela Adameşteanu: Futó viszony

Posted on 2013. június 18. kedd Szerző:

0


Adamesteanu_Futó-viszony-bor180Írta: Cserhalmi Imre

A kötetet két melléklet zárja: az egyik a regény 32 szereplőjét, családi kötődését, szerepét és állását sorolja fel, a másik a fordító, Koszta Gabriella utószava. Mindkettőre olyan nagy szükség van, hogy indokoltnak látszik az óhaj: hasznos lett volna a regény elé helyezni őket. És talán ez is inkább csak esély, mint garancia lehetne arra, hogy az olvasó értelmezési gondok, eligazodási nehézségek nélkül élvezze a regényt. Mert ezúttal is – sokadszor – rádöbbenünk, hogy sokkal többet kellene tudnunk a bennünket körülvevő országokról (ez esetben Romániáról), mint amennyit a napi aktualitások – főként, persze a politikai igények csomagolásában – egyáltalán lehetővé tesznek.

Románia 20. századi története, persze, sokban hasonlít a miénkhez, de legalább annyiban különbözik is tőle. Ezeknek az ismereteknek a hiányában alig-alig követhető a történet, amely a fordulatokban, szenvedésekben gazdag évtizedekre vonatkozó utalásokat tartalmaz szüntelen. Természetesen a diktatúrában törvényszerű elembertelenedés a 20. század általános élménye és tapasztalata, az irodalom erről már sokszor és sokféleképpen szólt Európa érintett országaiban. Természetes az is, hogy a mindenkori jelenkorban a múltábrázolás érvényessége, hitele attól is függ, hogy mennyire sikerül a jelenbeli következményekben is felmutatni a múltbéli előzményeket. És művészetről lévén szó, mindenekelőtt az embert, akiben a kontinuitás nem csak biológiailag, hanem racionálisan és érzelmileg, sőt egzisztenciálisan is jelen van.

A Magyarországon már egy korábbi műve révén is ismert Gabriela Adameşteanu elmé­lyülten, nagy erővel mutatja fel regényében azt a pusztítást, amit a múlt század szóban forgó évtizedei hoztak ezekre a társadalmakra – köztük a románra –, de azt is, hogy mindezt nem földöntúliak, hanem ugyancsak emberek szervezték, működtették és haszonélvezték. Ez a minden irányú kritikai (vagyis őszinte) írói nézőpont a regény hitelességének egyik fő pillére. A múlt és a jelen árnyaival és a saját sorsukkal való szembenézéssel birkózik két értelmiségi – a két főszereplő –, még hozzá olyan kapcsolatban, amilyenre a könyv címe is utal. A cím egyébként súlyosan félrevezető, hiszen a két évtizedig tartó, valódi érzelmeken nyugvó viszonyt futónak nevezni akkor is – jóhiszeműen szólva – érthetetlen, ha az folyamatos házasságtörésen is nyugszik.

Ez a szerelmi szál a regény fő vonulata. Azonos munkahelyen dolgozó, művelt és érzékeny emberek képesek sok éven át titokban tartani a kapcsolatukat. Szókimondó részletezéssel ábrázolt szexuális vonzalmuknak éppúgy nem tudnak (nem is akarnak) ellenállni, mint annak az érzelmi és intellektuális élménynek, amit egymásnak jelentenek. Rettegnek a lelepleződéstől, a nem kívánt terhességtől, egymás hibáitól, családjuk lassan kiderülő múltbéli bűneitől meg a saját dilemmáiktól. Ez a két, átlagon felüli kultúrájú ember bizonyos értelemben nagy árat fizet az eufórikus órákért, a szenvedélyes érzelmekért, és azokért a múltról (és vele egybenövő jelenről) szóló ismeretekért, amelyek együttlétük éveiben feltárulnak előttük. Márpedig ez utóbbi a regény tulajdonképpeni tartalma. Úgy is mondhatnánk: történelemkönyv szerelmi szálra fűzve. Érzékeltetheti ezt például a regény egyik jellegzetes fejezetcíme: „A politikai rendszerek konvergenciája”. Ugye, nem nagyon tűnik regényesnek?

Gabriela Adameşteanu

Gabriela Adameşteanu

A főszereplők közös sorsa, izgalmasan titkos életének története – a váz – olykor sajnos nem bírja el a rá épülő történelem meg a jelenkori közélet súlyát. A szereplők – a többiek is – szinte állandóan politizálnak, szinte vala­mennyi tettük és mulasztásuk, sikerük és kudarcuk, örömük és bánatuk, érzelmük és gondolatuk direkt politikai kontextusban jelenik meg. Ezért érzem jogosnak az aggályt: félő, hogy a tényfeltárás és az önvizsgálat művészi-emberi tisztessége nem jelenhet meg eléggé él­ményszerűen azok (például a magyar átlagolvasók) számára, aki csak nagy vonalakban (vagy még úgy sem) ismerik a román valóságot. Pedig minden elszakít­hatat­lanul kötődik hozzá.

Persze azért akadnak bőséggel olyan elemek, amelyek jól felismerhetően és értelmezhetően túlmutatnak egyetlen ország határain. Láthatjuk például, hogy hová vezet a „Románia a románoké!” jelszó, vagy ez a kis rigmus: „Ki az idegent szereti, Szívét a kutya egye ki!” És a Ceauşescu-világ személyzeti politikájának alábbi megoldása is ismerős lehet: „Felgyorsítjuk a nyugdíjazást, és felveszünk néhány gyakornokot, érti, hogy miért, nem? Három évig alacsony fizetéssel tartja őket, kiszúrja a szemüket valami jutalommal, és egy pártirodai összehívás után már a tenyeréből esznek!… Így a gyakornokokból kinevelhetjük saját technokratáinkat.”

Vigyázó szemeteket Párizsra vessétek! – írta Batsányi János, a magyar politikai líra megteremtője egy versében, 1789-ben, a francia forradalom példájára utalva. Azóta már tudjuk, hogy Párizstól idébb is van, illetve volna fontos látni- és tanulnivalónk.

Gabriela Adameşteanu: Futó viszony
Európa Könyvkiadó, 2013

»Gabriela Adameşteanu: Futó viszony – megvásárolható a webáruházban«