Kristin Harmel: A felejtés édes íze (részlet)

Posted on 2013. május 13. hétfő Szerző:

0


Harmel_A-felejtés-édes-bor-180Rose

Amikor Rose reggel felébredt, már tudta. Mint a régi szép időkben, amikor a dolgokat jóval azelőtt a csontjaiban érezte, hogy megtörténtek volna. A napok romjai a múlt ködébe vesztek, de az Alzheimer-kór következtében életének ideje olyan lett, akár egy tangóharmonika, a múltja és a jelene újra és újra összeért, aztán ismét eltávolodott egymástól.

Ám ezen a napon mindenre emlékezett: a családjára, a barátaira, a hajdan volt életére. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt kívánta, hogy bárcsak a feledés jótékony homálya borulna a múltjára. Az Alzheimer-kór időnként megrémítette, de más napokon a biztonságot jelentette neki. Még nem állt készen arra, hogy a hirtelen megnyílt ablakon bepillantson a múltba, de aztán kinyitotta a szemét, és a tekintete az éjjeliszekrényén fekvő naptárára tévedt. Minden este, elalvás előtt, áthúzta az aznapi dátumot. Lassan mindent elveszített maga körül, de a hét napjaival tisztában akart lenni. A piros kereszt alapján, aznap szeptember 29-én, különleges nap volt. Rose azonnal tudta, hogy nem véletlenül tisztult ki az elméje erre a napra. Ez egy égi jel. Így a délelőttöt azzal töltötte, hogy a legjobb tudása szerint mindent papírra vetett. Levelet írt az unokájának. Egy napon Hope majd elolvassa és mindent érteni fog. De most még nem. Még hiányzik néhány mozaikdarabka. Amikor nem sokkal ebéd előtt leragasztotta a borítékot, üresség és szomorúság töltötte el, mintha magából zárt volna le örökre valamit. Bizonyos mértékig így is történt.

A borítékot gondosan megcímezte az ügyvédjének, Thom Evansnek, akit korábban a végrendelete elkészítésével bízott meg, majd megkérte az egyik nővért, hogy vegyen rá bélyeget és adja postára a levelet. Ezután visszaült a helyére, és nekifogott a lista megírásának. Minden nevet nagy műgonddal, nyomtatott betűkkel írt a papírra, pedig nagyon remegett a keze.

Később, amikor Hope-pal és Annie-vel a strandra indultak, háromszor is ellenőrizte, hogy ott van-e a lista a szoknyája zsebében. Ez lap jelentett számára mindent, és hamarosan Hope is megtudja a teljes igazságot. Az áradatot többé már nem lehet megfékezni, és Rose úgy érezte, hogy nem is akarja. Egyedüli gátként feszülni a pusztító áradat ellenében nagyon kimerítő. Amikor a sziklameredélyen állt, egyik oldalán az unokájával, a másikon a dédunokájával, felnézett a tompa fényű alkonyi égre, lélegzését az óceán örök ritmusához igazította, majd kezébe vette a pitét, a tetején a tésztacsillaggal. A vízbe hajította az első darabot, és olyan halkan suttogott, hogy a hullámverés elnyomta a szavait.

– Sajnálom, hogy elmenekültem! – suttogta a szélbe.

– Sajnálom, hogy rossz döntéseket hoztam! – A tésztadarabot felkapta egy partra kicsapó hullám.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam az embereknek! – A szél messzire vitte a szavait.

Miközben az óceánba hajított egy darab süteményt, Hope-ra és Annie-re pillantott, akik zavartan bámultak rá. Bűntudata volt, amiért megijesztette őket, de hamarosan úgyis megértenek mindent. Itt az idő.

Újra az égre pillantott, aztán Istenhez fohászkodott, azokkal a szavakkal, amiket már hatvan éve nem mert hangosan kimondani. Nem várt bűnbocsánatot, mert tudta, nem érdemli meg, csak azt akarta, hogy Isten tudja, sajnálja a történteket.

Senki sem tudta az igazságot. Senki, csak Isten és természetesen Ted, aki már huszonöt éve halott. Jó és kedves ember volt, apja az ő Josephine-jének és a nagyapja Hope-nak. Vele ellentétben Ted ki tudta mutatni a szeretetét, és ezért örökké hálás lesz neki. Ha a férje tudta volna a teljes igazságot, talán soha nem szerette volna őt ennyire. Ted próbálta faggatni, ám ő nagyon jól tudta, hogy az igazsággal összetörte volna a szívét.

Mély lélegzetet vett, majd belenézett Hope szemébe, az unokája szemébe, akinek elrontotta az életét. Hope anyja, Josephine is az ő hibái miatt szenvedett, ahogyan most Hope is. Sőt, lassan már Annie, a dédunoka viselkedésén is kiütköznek ezek a hibák. A kislányra pillantott, és az emlékei felerősödtek. Számára szebb jövőt álmodott.

– Meg kell tenned a kedvemért valamit! – szólalt meg Rose végül, majd az unokájához fordult.

– Mit tehetek érted? – kérdezte Hope gyengéden. – Megteszek mindent, amit csak akarsz!

Hope nem tudta, hogy látatlanban mibe is egyezett bele, de Rose-nak nem volt más választása.

– Párizsba kell menned! – jelentette ki nyugodtan. Hope szemei elkerekedtek.

– Párizsba?

– Párizsba – szögezte le Rose határozottan. Mielőtt az unokája további kérdéseket tehetett volna fel, folytatta. – Tudnom kell, hogy mi történt a családommal!

Azzal belenyúlt a zsebébe és kivette a névsort, ami már szinte égette a bőrét, az ezer dollárról kiállított csekkel együtt, ami elég lesz egy párizsi repülőútra. A tenyere szinte lángolt, amikor Hope-nak adta őket.

– Tudnom kell! – ismételte újra. Az emlékek hullámai a tudata gátjának feszültek, ő pedig felkészült az áradatra.

 – A családoddal? – kérdezte Hope hitetlenkedve. Rose bólintott, aztán Hope kibontotta az összehajtott papírdarabot. Gyorsan átfutotta a hét nevet. Hét név, gondolta Rose. Az égre pillantott, ahol a Göncölszekér csillagai halványan derengeni kezdtek az égen. A hét név és a hét csillag az égen.

– Tudnom kell, mi történt – mondta újra az unokájának –, és most már neked is tudnod kell!

– Mi folyik itt? – vágott közbe Annie.

Rémültnek látszott, és Rose szerette volna megnyugtatni, de tudta, hogy nincs megnyugtatóbb az igazságnál. Soha nem is volt. Emellett Annie már tizenkét éves. Elég idős ahhoz, hogy megtudja. Rose csak két évvel volt idősebb nála, amikor kitört a háború. – Kik ezek az emberek? – kérdezte Hope, és újra a névsorra pillantott.

– Ők az én családom – felelte Rose. – A te családod.

Egy percre lehunyta a szemét, és a szívével is végigolvasta a neveket, ami meglepő módon nem szűnt meg dobogni az évek során.

Albert Picard, szül. 1897
Cecile Picard, szül. 1901
Helene Picard, szül. 1924
Claude Picard, szül. 1929
Alain Picard, szül. 1931
David Picard, szül. 1934
Danielle Picard, szül. 1937
Amikor Rose kinyitotta a szemét, Hope és Annie csak bámult rá. Nagyot sóhajtott, aztán belefogott.

– A nagyapád 1949-ben Párizsba ment.

A hangja remegett, mert nehéz volt kimondania ezeket a szavakat, még ennyi év után is. Ismét lehunyta a szemét, hogy felidézze a hazatérő Ted arcát, aki nem mert a szemébe nézni. Lassan beszélt, mert azokról hozott hírt, akiket Rose a világon mindennél jobban szeretett. – Mindannyian meghaltak – folytatta Rose egy kis idő múlva. Kinyitotta a szemét és újra Hope-ra nézett. – Csak ennyit akartam tudni, és arra kértem a nagyapádat, hogy többet ne is mondjon nekem. A szívem nem bírta volna.

Rose csak ezután egyezett bele, hogy visszatér Teddel a szülőföldjére, Cape Codra. Egészen addig New Yorkban akart maradni, mert azt hitte, hogy ott majd találkozhat a családjával. Évekkel korábban úgy egyeztek meg, hogy New Yorkban találkoznak, ám rá kellett döbbennie, hogy senki nem maradt életben. Számára örökre elvesztek.

– Minden ember, aki ezen a listán szerepel? – törte meg Annie a csöndet. Rose visszatért a múltból a jelenbe. – Mindenki meghalt? Mi történt? Rose hallgatott egy ideig.

– A világ összeomlott – jelentette ki végül. Csak ennyit tudott mondani, és ez is volt az igazság. A világ kínok közt gyötrődve összeomlott és felismerhetetlenné vált.

Kristin Harmel

Kristin Harmel

– Nem értem – mormolta Annie. Rémültnek tűnt.

Rose mély lélegzetet vett.

– Vannak titkok, amiket egy életen át magunkban kell tartanunk, de tudom, hogy ha az emlékeim elhalnak, az a szeretteim halálát fogja jelenteni, a szeretteimét, akiket a szívemben őriztem ennyi éven át.

Hope-ra pillantott. Tudta, hogy az unokája egy napon majd mindent alaposan elmagyaráz Annie-nek. De először neki kell megértenie, és ehhez Párizsba kell mennie, oda, ahol minden elkezdődött.

– Kérlek, hogy utazz el Párizsba, amilyen hamar csak tudsz, Hope! – sürgette. – Nem tudom, mennyi időm van még hátra.

Azzal nem folytatta tovább. Túl nagy árat fizetett a hallgatásáért. Már most többet árult el, mint az elmúlt hatvankét év alatt, azóta, hogy Ted a családja halálhírét hozta. Felnézett az égre és megkereste a csillagokat, amiket a családtagjairól nevezett el: Papa, Maman, Helene, Claude, Alain, David és Danielle. Egy még mindig hiányzott, de hiába kutatta, sehol nem lelte. Mindig is tudta, hogy az ő hibájából nincs a többiek között, de reménykedett benne, hogy Hope majd megtalálja a párizsi útja során. Azt is tudta, hogy a felfedezés örökre megváltoztatja az unokája életét. Hope-nak és Annie-nek még rengeteg kérdeznivalója akadt, de Rose már nem hallotta őket. Inkább lehunyta a szemét és imádkozni kezdett.

Az áradat már úton volt. Elkezdődött.

Kristin Harmel: A felejtés édes íze
Pioneer Books 2012