Ha szem vagy a láncban | Helen Dunmore: Árulás

Posted on 2013. május 2. csütörtök Szerző:

0


Dunmore_Árulás-bor180Írta: Cserhalmi Imre

A régi és mai nevén Szentpétervárt még Leningrádnak hívták, amikor a regény cselekménye játszódik. Aki tud az egyik legismertebb angol írónő előző, Ostrom című könyvéről, logikusnak érzi, hogy miután annak a története 1941-től körülbelül két évig, az Árulásé a második világháború végétől Sztálin haláláig terjedő időszakban ábrázolja hősei sorsát. Pontosabban a diktatúra éveiét, amelyekben a hatalmas háborús veszteségeket szenvedett nagyváros népe számára folytatódott a rettegés, de már nem a külső ellenségtől, hanem a belső hatalomtól. Sztálin és a sztálinizmus a győztes pozíciójában érezhette magát, élt és működött még Berija, és minden, amit e két név az utókor számára is jelent.

Helen Dunmore regénye szűkebb értelemben véve egy orvos kálváriájáról szól, aki hivatástudatáért és részben naivitássá nőtt jóhiszeműségéért sok szenvedéssel és csaknem az életével fizet. A kórházban egy csellel és többek indokolt önvédelméből meg ócska karrierizmusából kifolyólag neki „passzolják át” egy hírhedt állambiztonsági főnök gyerekét, aki éppoly gyógyíthatatlan, mint a rendszer, amely a természet kegyetlen törvényéért az orvoson állna bosszút, ugyancsak kegyetlenül. Persze a társadalmi-hatalmi közeget tekintve tulajdonképpen természetesen. A regénynek igen kevés szereplője van, hiányoznak belőle azok a tablók, amelyek nem idegenek az orosz regény hagyományaitól, amelyek egyébként sok kritikusnak az eszébe jutnak, amikor Dunmore teljesítményét elemzik. Pedig angol – még hozzá sok díjjal kitüntetett, ismert – szerző regényéről van szó, ám az orosz történelem, mentalitás, táj, légkör olyan hiteles interpretálója, hogy akad, aki felmenőiben is orosz származást keresne ennek az élménynek valamiféle magyarázatára.

De a mű értékét nem az adja, hogy mennyire orosz. Hanem az, hogy mennyire irodalom. Nos, megrendítően. Nemcsak a szereplők létszáma, hanem az események helyszíne is szinte a végletekig redukált, e cseppet sem vékonyka kötet lapjainak túlnyomó többségén csak egy lakásban és egy kórházban mozgunk. Ám ha valaki egyáltalán még rászorulna arra a felismerésre, hogy mi a különbség a képernyőket világszerte elborító, egészségügyi miliőben kínlódó szappanoperák meg a valódi irodalom között – az éppen e könyv olvasásával tehet szert rá. A külső világnak ez a szűkössége a művészi koncepció szerves része, nem holmi forgatási költségcsökkentésé. A regény ugyanis a bezártságról szól.

Bezártság egy megmerevedett, önmagát túlélt, kívül egyre fenyegetőbb, belül mindinkább összeomló hatalmi berendezkedésben, amely a szó szoros értelmében ugyanolyan halálos veszéllyel fenyeget Leningrádban is, mint a még nem oly régen véget ért háború.

A szorongás a munkahelyekről bekúszik a konyhákba, az óvodákba, a piacra, a bálokba, a hitvesi ágyakba is, kivédhetetlenül fojtogat minden élőt. Az élhetetlenné vált életet sokak számára szinte csak a halál oldja meg, azzal, hogy a végét hozza el. Mert ahol zsarnokság van, ott – Illyés Gyula verséből is tudhatjuk – mindenki szem a láncban. A sokat emlegetett csengőfrász meg a többnyire éjszaka érkező fekete autók korszakának, pontosabban a múlt század harmincas-ötvenes éveinek művészi feldolgozása bőséggel megtörtént a világirodalomban, de keveseknek sikerült a szorongásnak ezt a sűrű, légszomjas, bénító világát, a fenyegetettségnek ezt a percekre sem feledhető légkörét ennyire súlyosan, s egyben mégis a krimik izgalmasságával megteremteni.

Helen Dunmore

Helen Dunmore

Nem fekete-fehérben, nem leegyszerűsítő, plakát ízű szélsőségekkel dolgozik a szerző. Sokszínűen ábrázol elvetemültet és naivat, ostobát és intelligenst, vesztest és diadalmast, gyilkost és áldozatot. Végül valamennyiükkel együtt a mechanizmust, amely többnyire a háttérből, akaratukon, moráljukon kívüli erőkkel mozgatja őket. A diktatúra oly könnyen fel- és kiismerhető – az emberiségnek még sincs igazán hatásos és garantált védelme ellene. Ez a történelmi meghatározottság adja a regény üzenetének korokon és helyszíneken messze túlnyúló, máig érvényes üzenetét. Ez emeli az olvasó elé, néha szinte fölé a hatalmas kérdést: lehet-e, s ha igen: hogyan és mennyire lehet embernek maradni abban a világban, amely bármikor az életedet követelheti? A biológiait nem okvetlenül, de az erkölcsit szinte mindig.

Ennek az üzenetnek az írói megfogalmazása a regény hagyományos eszközeivel történik. Semmi kunszt, semmi formabontás. Epikus nyugalomban, kronologikus rendben követik egymást a történet drámai csomópontjait megjelenítő fejezetek. Dunmore szinte aggályosan kerül minden olyan elemet, amellyel magamutogatóvá válhatnék, ám a roppant egyszerűséggel megjelenő szöveg mesterien kimunkált. Például olykor már-már közhelynek tűnő mondatok váratlanul és változatlanul megjelennek későbbi helyeken, s az új kontextusban hirtelen felragyognak, bevilágítván a szereplők lelkének legvédettebb rétegeit, a cselekmények rejtettebb rugóit is.

Mindebben bizonyára jelentős szerepe van a magyar változatot megalkotó Czine Erzsébetnek, aki már az említett Ostrom című regényt is fordította, tehát szinte Dunmore-specialistának tekinthető.

A kiadó a könyv hátsó borítóján rövid ízelítőt nyújt a tartalomból, utal az előző regényre is, de egyetlen betűt sem szentel az írónő rövid bemutatására, márpedig az ő nevét még nem mindenki ismerheti. És ha ismerné, akkor is: lehetne kissé olvasóbarátabb (ezzel együtt talán üzletileg is ügyesebb) a könyv gondozása.

Helen: Dunmore: Árulás
Európa Könyvkiadó, 2012
»Helen: Dunmore: Árulás – megvásárolható a polc.hu webáruházban«