Helen Dunmore: Árulás (részlet)

Posted on 2013. május 2. csütörtök Szerző:

0


Dunmore_Árulás-bor180A friss, júniusi reggelben nyoma sincs párának, de Russzov izzad. A kórházi folyosó magas ablakán bevetülő fény megcsillan a homlokán. Andrej felfigyel. Sápadt is a fickó, táskás szeme körül karikák.

Lehetne másnaposságtól, de Russzov ritkán iszik többet egyetlen pohár sörnél. Nem is túlsúlyos. Talán egy kis influenza, habár június van. Esetleg ráférne egy kivizsgálás. Negyvenes éveinek közepét tapossa, ilyenkor jelentkeznek a szívproblémák.

Russzov egészen közel áll meg hozzá, közelebb, mint ahogyan két embernek állnia kell egymáshoz. Lehelete Andrej arcát éri, aki ettől hirtelen abbahagyja a diagnosztizálást, megszűnik kényelmes, orvosi távolságtartással feltérképezni egy kolléga tüneteit. Viszketni kezd a bőre. A teste többet tud, mint az agya. Russzov szaglik a félelemtől, és ezt békülékeny mosolya sem leplezi. Akar valamit, de fél.

– Andrej Mihajlovics…
– Miről van szó?
– Ó, semmi lényeges. Csak ha esetleg van egy perced…

Mostanra már az egész arca fénylik, mindenütt. Verítékcseppek ütköznek ki a bőrén. Hirtelen előránt egy zsebkendőt, és úgy törli le vele a homlokát, mintha valami bútordarabról törölgetné a port.

– Elnézést, csak ez a hőség… nem tudom, mikor kapnak már észbe és zárják el végre ezeket a fűtőtesteket. Azt lehetne hinni, hogy az összes betegünknek gőzfürdő van előírva.

A kórház valamennyi radiátora hideg.

– Szeretném kikérni a tanácsodat, ha volna egy perced. Mint diagnosztáét, mindenki másénál többre becsülöm a véleményedet.

Hát ezt vajon miért mondja? Épp a múlt héten is ostobán kisszerű és fűtött hangú „szakmai vitába” keveredtek egy kislány esete kapcsán, aki egy komoly esés után lépmegnagyobbodásban szenved. Russzov egyre a „tudományos igazolhatóság” követelményéről papolt, miközben tollával nagyképűen dobolt az asztal lapján. Akkor nem úgy tűnt, mintha nagyon le lenne nyűgözve Andrej diagnosztizáló képességétől. Andrej mindig túlságosan is sok időt tölt a betegeivel. Jelen esetben egyértelműen hasi sérülést követő lépkárosodással állnak szemben, mondta. A kérdés csak az, kiváltható-e a műtét kezeléssel, vagy ajánlatos azonnal megoperálni.

Amikor kiderült, hogy a gyermek püffedt lépének valójában semmi köze a balesethez, hanem fel nem ismert fehérvérűségről van szó, Russzov olyasmiket morgott az orra alatt, hogy „vak tyúk is talál szemet”, meg hogy „akár egy falusi javasasszony”.

De ettől függetlenül Russzov meglehetősen jó orvos. Szorgalmas, kötelességtudó és határtalan buzgalmat mutat az esetleírások gyártásában. Annyit ír belőlük, ahányat csak lehet, kutatói ázsiójának emelése érdekében.

Kétségtelenül egyre inkább számon tartják. Egy szép napon minden bizonnyal előáll ama meghatározó jelentőségű tudományos dolgozattal, amely megnyitja előtte a konferenciák paradicsomkertjébe vezető ajtót, és közelebb viszi egy külföldi utazás vágyva vágyott lehetőségéhez. Andrej diagnosztizáló képessége aggodalommal tölti el.

És Andrej nem is a szabályos módon: tanulás és vizsgák útján tett rá szert.

Ők ketten sose kedvelték egymást igazán.

– Tehát mi a probléma, Borisz Ivanovics? – kérdezi Andrej.

Russzov végigpillant a folyosón. Egy röntgenasszisztens közeledik feléjük, röntgenfelvételekkel megrakott kocsit tolva maga előtt. – Menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt!

Az udvar elég nagy hozzá, hogy hársfák és rózsabokrok virulhassanak rajta. Jót tesz a betegeknek, ha az ablakon kinézve valami elevent látnak.

Andrej még emlékszik azokra az időkre, amikor itt zöldséget termesztettek: hagymát, sárgarépát és káposztát, sűrű sorokban. Minden talpalatnyi zöldterületből veteményeskert lett Leningrádban azon az első nyáron, az ostrom idején. Furcsa, milyen közelinek tűnik még mindig az egész, olyan erővel él az emberekben, mintha el sem múlt volna, mintha még mindig létezne, csak láthatatlanul.

Ezek a mostani hársfák fiatalok, tízévesek sincsenek. A korábbiakat mind felaprították és eltüzelték a kórház kályháiban 1941/42 telén. De végül csak kifogytak a fából, akármennyit guberáltak is össze innen-onnan. Andrej ujjai még mindig emlékeznek a begyújtatlan kályhák vigasztalan, jeges tapintására.

Az udvaron két ösvény szeli át egymást, a metszéspontnál pedig kör alakban felkavicsozták és padot állítottak rá.

Russzov állva marad. Topog, talpa alatt csikorog a kavics, míg elővesz egy csomag Príma cigarettát, és odakínálja Andrejnek.

A cigaretta meggyújtásának feladata közelebb hozza őket egymáshoz. Russzov most már nyugodtabbnak tűnik. Bár ujjai folyamatosan babrálnak az öngyújtó zárján, legalább nem reszketnek.

– Jólesik egy kis friss levegő.
– Jól – hagyja helyben Andrej –, de egy perc múlva mennem kell, ha nem haragszol. Egyik betegem kettőre megy röntgenre, és előtte beszélnem kell a radiológussal…

– Csak nyugodtan. Nem tartalak fel egy másodpercnél tovább.

De mégsem akar a tárgyra térni. Csak szívja a cigarettáját, görcsösen pöfékelve eregeti a füstöt, mint egy iskolás fiú, aki életében először dohányzik. Mint Kolja.

– Egy új páciensről van szó. Bonyolult eset.

Andrej bólint. – Akarod, hogy megnézzem?

Russzov képe mosolyra rándul. – Tulajdonképpen nem is a diagnózis a kérdéses – próbálkozik a szokott öntelt és leereszkedő hanggal –, hanem annak a meghatározása, hogy pontosan mely vizsgálatokra van szükség a jelen stádiumban.

– Mégis, mik a tünetek?
– Oly eseteknél, mint amilyen ez is… Nos, egy ilyen esetnél az embernek százszázalékos bizonyosságot kell nyernie, mielőtt a következő lépést megtenné.

– Attól tartok, nem igazán értelek. Mire jutottál az első státusvizsgálat során?

Russzov hirtelen kurtán, rekedten felkacag, amitől teljesen elváltozik az arca. Már-már vadállatiasnak látszik. Sörtehaja mintha égnek meredne.

– „Az első státusvizsgálat során” arra jutottam, hogy a beteg nem más, mint… mint egy, nos, rendkívül befolyásos személy fia.

– Vagy úgy. És hány éves a fiú?
– Tíz.
– És ezek szerint ízületi problémáról van szó, ugyebár? Ezért fordultál hozzám? – Miért nem mondja ez meg, mit akar tulajdonképpen?

– A gyerek Volkov fia – tör ki Russzov.
– Volkové? – Atyaúristen. Az ilyen nevet elég egyszer kimondani, mint Jezsovét vagy Berijáét. Andrejnek dübörög a szíve, meg kell köszörülnie a torkát, mielőtt megszólalna. – Úgy érted, azé a Volkové?

Russzov csak bólint, és hadarva folytatja. – Ízületi probléma, igen, biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Duzzadtság, bőrpír, fájdalom, tapintásra meleg ízület. Ezért fordultam hozzád. Minden tünet juvenilis arthritisre mutat, és az a te területed. Még nem rendeltem el a diagnosztikai vizsgálatokat, egyelőre puszta feltevés az egész – teszi hozzá nagy sietve.

– És szeretnéd, hogy megnézzem.

– Ha megtennéd. Ha megtennéd, édes öregem, mit mondjak, örök hálára köteleznél.

Édes öregem? Meg örök hála? Még mindig dől a verejték a száraz, kompetens Russzov pórusaiból. Sose szokott ez így beszélni. Mi az ördög folyik itt?

Dunmore_Árulás-INDBalzsamos, enyhe a lég, de Andrej jeges fuvallatot érez. Sokkal többről lesz itt szó, mint amennyit neki az orrára kötnek. Russzov attól fél, hogy ez a gyerek nagyon súlyos beteg. Azt akarja, hogy ő nézze meg a fiút, vegye át tőle az esetet, végeztesse el a teszteket, azután ő közölje a családdal az „ítéletet”. Russzov bármit megtenne, hogy ne kelljen a rossz hírt közölnie Volkovval. Hogy ne az ő arca idézze meg a rideg, ádáz dühöt, amely az ilyen emberen óhatatlanul eluralkodik, mihelyt szembesülni kénytelen bármivel, ami fölött nincs hatalma.

Russzov az ösvényre hajítja a csikket, eltapossa, majd sarkával tiszta kavicsot kotor föléje. Andrej nem szól. Azon kapja magát, hogy úgy bámulja a hársleveleket, mintha életében először látna effélét. Milyen üdék, életteliek. Meghökkentő, hogy a fák mindig azt a benyomást keltik, mintha öröktől fogva állnának a helyükön, holott még emlékszik rá, amikor az ültető asszonyok földet tapodtak a csupasz gyökerekre.

Russzov megköszörüli a torkát. – Sose lehet tudni, éppen előfordulhat, hogy valami esetleg elkerülte a figyelmemet. Fennáll a kockázata, hogy téves nyomon indul el az ember… nem a megfelelő diagnosztikai vizsgálatokat végezteti el, mondjuk. Ilyen nagy jelentőségű… a kórház számára nagy jelentőségű esetekben a tévedés árnyékát sem engedhetjük meg magunknak. – És még van bőr a képén gőgös-erényes pillantással tekinteni Andrejre, mintha ő lenne az, aki elmulasztotta, hogy a kórházi közösség nagyobb üdvét szem előtt tartsa. Andrej üres tekintettel bámul vissza rá. Russzov lesüti a szemét. – Példának okáért… – motyogja – példának okáért, vegyük ezt a kislányt, emlékszel, akinek a lépproblémája volt.

Egyre kínosabb helyzetbe hozza magát a fickó. Aztán majd őt fogja gyűlölni miatta, ha egyszer ennek az egésznek vége lesz. Senkiből nem válik ádázabb ellenség, mint abból, aki egykor a segítségünkért volt kénytelen esedezni.

De hátha tényleg elkerülte valami Russzov figyelmét. Alapos a természete, de nem mer elszakadni a kottától.

Éppenséggel elképzelhető, hogy ennek maga is tudatában van, hogy nem annyira magabiztos, mint amilyennek mindig is mutatja magát… Ez esetben pedig lehet, hogy pontosan azt teszi, amit ilyenkor tenni kell: konzíliumot kér.

– Még mindig nem mondtál semmit a gyerekről – mondja Andrej.

Újabb torokköszörülés. Russzov keze a zakója zsebébe téved, ahol a cigarettát tartja, azután lehanyatlik. Andrej szemébe bámul, de tekintete homályos.

– Arra gondoltam, hogy a legjobb lesz, ha friss szemmel, mindenféle befolyástól mentesen alkotnál véleményt az esetről.

Hirtelen támadt szellő borzong át a hársleveleken. Ne kapkodd el, gondolja Andrej. Ne kötelezd el magad. Ne azonnal, ne ilyen hirtelen. Már ráébredt, hogy ez olyan perc, amely megváltoztathatja az egész életét. Lehet, hogy nem sikerül megúsznia. Ha minden egyébtől eltekintünk, még mindig marad egy beteg gyerek, akinek a legjobb lehetséges kezelést kell kapnia. Mi történik, ha Russzov megint rosszul ítél?

De Andrejnak Annára is gondolnia kell, meg Koljára.

Szórakozottan felidézi magában az arcukat. Az összevont szemöldökű Annát, akinek ha felnéz, és őt megpillantja, elsimulnak homlokán a finom redők. És Kolját, aki magas, vékony, és – keskeny vállából ítélve – még nőni fog. Kolját, ahogy a leckéje fölött töpreng, majd hirtelen felpattan és keresztülcsörtet a nappali szobán, mert egeret látott az asztal alatt. Legalábbis azt állítja… macskát akar ugyanis, de Anna nem lelkesedik.

Kolja ide-oda ingadozik a gyermek- és férfikor között, és egyikkel sem tud lépést tartani.

Andrej szíve hevesen dobog. Történjék bármi, ehhez a két emberhez egy ujjal se nyúlhat senki.

De Russzovnak se hiányzott ez az egész. Ő is csak olyan, mint akármelyik csapdába esett ember. Meglehetősen lelkiismeretes, meglehetősen kompetens. És most, meglehetősen be van ijedve.

– Akkor megnézed a fiút? – kérdezi Russzov.
– Nálad van a kórlap?
Russzov kolléga habozik.

– Tudod, csak egy státusvizsgálat volt. Diagnosztikai vizsgálatok még nem történtek. Diagnózis felállítására így eddig nem volt lehetőség. A fiút bizonyos tünetekkel hozták be tegnap éjjel, ennyi. Magán mentőautóval – teszi hozzá, mintha ez az ostobán irreleváns részlet az összes hiányzó információt pótolná.

Andrej egy pillantás alatt megvilágosodik. Csupán az abszolút minimum került feljegyzésre.

– De csak elrendeltél bizonyos vizsgálatokat. Nyilván végiggondoltad, mire lesz szükség.

– Nem akarlak befolyásolni saját vizsgálódásodban.

Andrej érzi magán, amint hatalmába keríti a bizalmatlanság. Ez az úgynevezett kolléga még itt kint az udvaron, ahol aztán egész biztosan senki sem hallgathatja ki őket, ez még itt se hajlandó beszélni. Alaposan megtanulta a leckét, az íratlan bölcsességet, amely át- meg átsző minden egyéb tudnivalót. Se kezed, se szád ne jártasd, amíg tökéletesen meg nem győződtél róla, hogy nyugodtan megteheted. Ne kockáztass. Ne légy feltűnő. Névtelen légy, átlagos. Tartsd a lépést.

„A státusvizsgálatot természetesen dr. B. I. Russzov végezte, elsőként állítván fel a diagnózist, mely a későbbiekben megerősítésre került…” Russzov bármire hajlandó, csak ezt elkerülhesse. Sokkal jobban jár, ha azt mondhatja: „Felkértem egy kollégát – elsőrangú általános gyermekgyógyász az illető, és egyik legkiválóbb diagnosztánk –, hogy vizsgálja meg a beteget. Dr. Alekszejev rendkívüli érdeklődéssel viseltetik az ifjúkori ízületi betegségek témaköre iránt, és tekintve, hogy jelenlegi esetterhelésem nem teszi lehetővé számomra, hogy olyan kiemelt figyelemben részesítsem az esetet, amilyet érdemel, az látszott a legcélszerűbb megoldásnak, ha a beteget minél hamarabb átadom dr. Alekszejevnek. Állandóság a kezelőorvos személyének tekintetében, világos, ugyebár, hogy ennél nincs fontosabb.”

Így fog történni.

Minek néz engem Russzov? Azt hiszi, teljesen hülye vagyok?

Russzov a kavicsot tanulmányozza. Háta, válla meg van roggyanva. Úgy érzi, vége van, gondolja Andrej. Azt hiszem, el fogom küldeni a francba. És persze nem is tehetek mást. Cipelje csak Russzov maga a keresztjét. Folyton azon erőlködik, hogy kitűnjön, most aztán a sors megoldotta helyette. Most majd sikerülni fog neki „az érdeklődés homlokterébe juttatni” saját becses személyét, Volkovnál mindenesetre…

A beteg Russzov betege. Ez a különbség kettejük között.

Mondhatna igent is. Mindig azt szokott. Sohasem tartozott azok közé az orvosok közé, akik csak saját betegeik számára tartogatják a tudományukat. Az energiáival sem takarékoskodik. Néha úgy tűnik, hogy mennél több energiát fektet a munkájába, annál több marad neki, mintha ismerné a forrását valami titkos erőnek, amelynek birtokában fittyet hányhat a kimerültség közönséges halandókat sújtó, szokásos megnyilvánulásainak. Mindenki tudja, hogy Andrejra lehet számítani. Russzov meg nyilvánvalóan számít is.

– Azt akarod, hogy vegyem át az esetet – mondja Andrej.
– Én ezt nem mondtam.
– Nézd, Borisz Ivanovics…
– Csak arra kérlek, hogy nézd meg a fiút.
– Ma semmiképpen. Lehetetlen. Két ambulálásom van, utána meg egy értekezletem kilencig.
– De megnézed?
– Nem ígérhetem biztosra. Mennem kell, vár a betegem meg a radiológus. Holnap majd beszélünk.

Russzov Andrej karjára teszi a kezét. A köpeny megfakult, barnásszürke kelméjén árnyak játszanak.

– Nagyra értékelem az együttműködésedet – mondja. Igyekszik olyan hangnemet megütni, amilyet egy kollégával folytatott szakmai megbeszélés alkalmával szokott az ember, de a hangja rimánkodik.

– Milyen jól nekieredtek ezek a fák – mondja Andrej.

Russzov türelmetlenül pillant fel. Még hogy fák! Az isten szerelmére, hát nincs semmi fontosabb megbeszélnivalójuk? Most már szinte markolja Andrej karját, aztán észbe kap, és udvariasságot erőltet magára.

– Hogyne, nagyszerűek a fák.

Andrej emlékszik, amikor a háborúnak vége lett, Anna virradattól sötétedésig dolgozott a Nagy Októberi Faültető Napon. Ő maga nem vett részt rajta, mert egész nap ügyeletes volt. Anna halálosan kimerülve érkezett haza – ő aztán „teljesítette a társadalmimunka-normáját”, az egyszer biztos. Andrej haragudott, amiért ilyen sokat vállal – ennyit gürcölni az egész heti robot tetejébe. Semmi se történik, ha hamarabb hazajön, hát rossz ránézni, a végén még bele fog betegedni. De Anna azt mondta: – De hát a fák, Andrjusa. A gyerekeknek. Gondolj csak bele: Kolja egy szép napon kiviszi a gyerekeit valamelyik újonnan létrehozott parkba, és azoknak a fáknak az árnyékában sétálhat majd velük, amelyeket mi ültettünk ma.

Fordította: Czine Erzsébet

Helen: Dunmore: Árulás
Európa Könyvkiadó, 2012