Barna Ildikó, Pető Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten (részlet)

Posted on 2013. április 26. péntek Szerző:

0


barnapeto_Apolitikai-bor180Bevezető

A II. világháború utáni politikai igazságszolgáltatásnak Magyarországon története és emlékezete is van. Ez a kettő egyre kevésbé találkozik egymással. Ez a konfliktus a magyarázata annak, hogy erre az alapkutatásra vállalkoztunk. Hiába a népbíróságokról szóló egyre gyarapodó szakirodalom, melyből válogatást az irodalomjegyzékben közlünk, ennek a közbeszédben és a közéletben csekély a hatása. Ennek első oka a történelem és a nyilvános történelem (public history) közötti különbségtételben kereshető. Míg a nyilvános történet valamilyen konkrét cél eléréséért szélesebb közönséghez szól, addig a „történelem” az általa szakmainak nevezett közönség mércéjének kíván megfelelni. A népbíróság története a szaktörténészek területe, és ez a tudás nem befolyásolta érdemben az erről folyó közbeszédet. A második ok az elméleti keret, amelyben a kutatás és a kutatás értelmezése zajlik. A népbíróságok a II. világháború utáni igazságszolgáltatás eszközei voltak, tehát megítélésük is és értelmezésük is átpolitizált. Az igazságszolgáltatás megítélését meghatározzák a politikai törésvonalak, melyek kizárják az egyes, a politikai keretbe nem illeszthető álláspontok érdemi mérlegelését. A harmadik ok, hogy a népbírósági tárgyalás a magyar lakosság mintegy tizedének személyes élménye: vagy személyesen voltak tanúk, vádlottak, vagy a családjukból érintett valakit ez a folyamat. A családi körben meséltek saját élményeikről, s ezen keresztül jöttek létre azok a generációkon át hagyományozódó történetek, melyeknek alig van közük az eddig a tankönyvekben szereplő népbíróságképhez. Ezeknek a személyes történeteknek egy része azoknak a történetei, akiket felelősségre vontak a II. világháború alatti magatartásukért, ezért éppen a domináns antifasiszta diskurzussal szemben alakultak ki, és a személyes tapasztalat hitelessége adja meg ezeknek a súlyát. Két nyilvános történelem versengését látjuk tehát, mely a nyilvános történelemben az antifasiszta diskurzus vereségével zárul, és az érvelési szintek összecsúszása miatt egyre inkább elhomályosul, hogy valóban voltak a II. világháború alatt elkövetett bűnök, amikért számot kellett vagy kellett volna adni.

Jon Elster szerint az átmenetek során különböző büntetési formák léteznek: a kirekesztés, a saját hatáskörben elkövetett gyilkosság, a szakmai szervezetek átvilágítása, szankciók bevezetése a korábban együttműködő állami hivatalnokokkal szemben, a bűnösök nyilvános megszégyenítése és a perek (Elster 2006, 33). A magyar esetben kirekesztésre, az alkalmi gyilkosságokra és a megszégyenítésre nem került sor. Hiányzott az erős partizánmozgalom, amely a franciák, olaszok vagy bolgárok esetében önhatalmúlag kivégezte vagy különböző módokon (például a nők hajának nyilvános leborotválásával) megszégyenítette a kollaborálókat a felszabadítást közvetlenül követő időszakban. Magyarországon a szakmai szervezetek átvilágítása, állami hivatalnokok múltjának vizsgálata és a perek voltak az átmenet eszközei. Ezek a büntetési formák mind-mind érzelmeket mediáltak, olyanokat, mint gyűlölet, megvetés, szégyen, és erre a mediálásra a folyamatban részt vevő egyének szintjén került sor. Ezért az átmeneti igazságszolgáltatást nem lehet a mikroszintű elemzés nélkül elvégezni. De ezek a mikroszintű elemzések félrevezetőek lehetnek, mert a teljes képet nemcsak hogy nem „adják ki”, hanem azt is befolyásolják, hogy mit láthatunk meg belőle egyáltalán.

Hogyan határozza meg az igazságszolgáltatás, hogy mire és hogyan emlékezik a nyilvános emlékezet? Markovits szerint kétféle megközelítés van (Markovits 2001). Az első az institucionalista, melyben azt állítják, hogy a szervezet működése nem volt független a politikai hatalomtól, és azt vizsgálják, hogy az igazságszolgáltatás szervezetei hogyan alkalmazták a jogszabályokat. Ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy elsősorban az intézmények által létrehozott dokumentumok alapján von le következtetéseket. Ugyanakkor minden jogi rendszer egy adott ideológiát követ, ennek a mértéke természetesen változik. Ez a megközelítés nem veszi figyelembe az egyént, aki az adott keretek között alkalmazta a törvényt, és azt az egyént, aki bekerült a rendszerbe, és a maga módján a saját eszközeivel próbált a maga számára legkedvezőbb ítéletet kicsiholni belőle. Ezt Alf Lüdke „Eigen-Sinn”-nek nevezte (idézi Markovits 2001, 547), ami olyasmit jelent, hogy akarat vagy makacsság. Az angolszász irodalomban ezt agency-nek, azaz ágensségnek nevezik, mellyel az egyének nyomot hagynak, befolyásolják az állami szintű történéseket. Az intézménytörténeti megközelítést a szakirodalom legtöbbször összeköti az egyes esetek elemzésével, melyek ebben a vizsgálati keretben rögtön „atipikusak” lesznek.

A másik vizsgálati megközelítés az „áldozat történetek”. Ezek száma 1989 után gyorsan növekedett, és mára ez lett a domináns nyilvános történeti diskurzus. A domináns, kritikátlan antifasiszta diskurzust felváltja a népbírósági folyamatot szigorú kritikával kezelő magatartás. Ezek a történetek az érzelmekkel dolgoznak, és bemutatják az egyéni szenvedéseket, melyben az érzelmek kulcsszerepet játszanak, még akkor is, ha ezek az érzelmek a nagy történelmi folyamatokból sokat nem magyaráznak meg, és arra épülnek, hogy kompenzálják az áldozatot a vele történtekért. A most napvilágra kerülő népbírósági történetek szükségszerűen a II. világháború előtti elit szenvedéstörténetei, amelyek az emlékezet működéséből adódóan nem azt mondják el, hogy mi történt, hanem azt, hogy ez hogyan mesélhető el az ő szempontjukból. Ezeknek a történeteknek van még egy nagyon komoly következménye: csak az ismert és az elithez tartozó emberek történetei hangzanak el, és a sok-sok mindennapi áldozat története elhallgatódik, kimarad a nyilvános emlékezetből, és így szükségszerűen csak mozaikszerű képet ad a folyamatról.

Ebben a könyvben arra vállalkozunk, hogy ezekkel a korábbi megközelítésekkel szemben újfajta, általunk kidolgozott módszertannal vizsgáljuk a népbíróságok történetét, mely a korábbi vizsgálati keretek okozta módszertani problémákon és a politikai, valamint ideológiai megfontolásokon felülemelkedve újfajta megismerést tesz lehetővé. A népbíróság jogtörténetét 1949-ig tekintjük át, kutatásunk csak erre a korszakra fókuszál. Nem foglalkozunk a népbíróság 1956 utáni szerepével, mert ez szintén félrevezető annak megértésben, hogyan működött a politikai igazságszolgáltatás közvetlenül a II. világháború után. A vizsgálatunkban külön korszaknak tekintjük az 1945–1949 közötti időszakot. A kötet azt a célt tűzi ki, hogy szigorúan fegyelmezett és következetes kvantitatív módszertan segítségével határozza meg, kik kerültek be a népbírósági folyamatba, hogyan működött a népbíróság, különösen a társadalmi nemek szempontjából, valamint milyen hatással volt a népbíróság tevékenysége a poszt-soá zsidó identitás alakulására. A szakirodalom általában dichotómiában fogalmazza meg a népbíróságok értékelését: igazságszolgáltatás kontra megtorlás. A kötetnek az is a célja, hogy kilépve ebből a dichotómiából, bemutassa annak a komplex folyamatnak a működését, amit népbírósági folyamatnak nevezünk, és hogy a működés megismerése után, talán egy másik szinten immár „objektív” adatok alapján új következtetéseket vonjon le a folyamat egészéről. Mi a népbíróság működését jogi folyamatnak tekintettük, melyet kontinuitás és diszkontinuitás is jellemez, de az általa létrehozott dokumentumok alapján a működésére vonatkozóan érvényes állításokat lehet tenni.

A szakirodalomban felerősödnek azok a tendenciák, amelyek a népbírósági folyamatot csak mint a Magyar Kommunista Párt eszközét látják a hatalom megragadásában és az elitcsere megvalósításában. Arra is kíváncsiak voltunk ebben a vizsgálatban, hogy ez valóban így volt-e, és a folyamat tényleges adatai megfelelnek-e ennek az állítólagos célkitűzésnek. A kötet állításai sokszor meglepőek, és ellentmondanak a korábbi szakirodalom állításainak. Ennek többek között az az oka, hogy ilyen átfogó, módszertanilag végiggondolt alapkutatás a témában még nem készült. Sok olyan állítást is teszünk, melyek nem igazán meglepőek, mint például hogy az igazságszolgáltatásban van összefüggés a vádlott társadalmi helyzete és a büntetés elkerülésének esélye, illetve a fizetett ügyvéd alkalmazása között. Ez az állítás csak akkor meglepő, ha, mint sokan újabban teszik, a népbíróságot nem tekintik jogi folyamatnak, hanem kizárólag politikainak. Ebben a kötetben mi jogi folyamatnak tekintettük, és ezen belül vizsgáltuk a jellegzetességeit, anélkül hogy a vizsgálat előtt bármilyen politikai előfeltevést tettünk volna. Természetesen ennek a megközelítésnek is vannak határai, melyet a módszertani fejezetben részletesen elemzünk, de reményeink szerint ahhoz is hozzájárulunk, hogy a II. világháború történetének kritikai vizsgálata szélesebb közönséghez eljusson.

Barna Ildikó, Pető Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten
Gondolat Kiadó, 2012